Thomas fél órán belül visszatért egy sárga, előlgombolós ruhadarabbal. Könyékig feszes ujja volt, onnan pedig kis fodrokban végződött. Nem volt nagyon terebélyes, főleg hogy abroncs sem volt rajta.

Haját csak egyszerűen hátrafogta egy szalaggal.

Miután Beth azt hazudta, hogy ő Lord Sinclair lánya, Reeve tábornok lesápadt, és elhebegte, hogy azonnal értesíti édesapját a történtekről, és a lehető legjobb kiszolgálásban lesz része. Elizabeth egy cseppnyi lelkiismeret furdalás nélkül hagyta, hogy mindenki körülötte forogjon.

Most éppen egy szobában ült, ami tele volt jelentésekkel, térképekkel, és sok kacattal. Fegyverről nem is beszélve.

Valamit tennie kell! Nem ülhet itt ölbe tett kézzel! „A fenébe, hiszen minden vágyad az volt, hogy megszabadulj tőlük, hát, tessék itt van, nem ez kellett?” „De igen… csak nem így!” Valahogy jóvá kell tennie! Ki kell szabadítani őket! Hogyan is élhetne tovább azzal a tudattal, hogy több tucat ember halálát okozta, akik még csak szóval sem bántották, nem hogy tettel? A tükörbe se lenne képes nézni!

Pillantása megakadt az asztalon, pontosabban a papírok között megbúvó, flintán. A fegyver tompán verte vissza a gyertyák fényét.

Beth felállt a székről, majd az asztalhoz lépve, kezébe vette a fegyvert. A hideg test, hűvösen simult tenyerébe, mely annyira izzadt, hogy azt hitte, kicsúszik belőle. Ujjaival szorosan tartva, megemelte, majd közelebbről is megvizsgálta. Töltve volt, de még a belekarcolt feliratot sem tudta elolvasni, annyira remegett a keze. Hátborzongató érzés volt egy ilyen fegyvert tartani a kezében.

Lehunyta szemeit. Újra felidézte magában az arcokat, és ezekből merítve erőt, felsóhajtott, majd az ajtóhoz sétált. Cipőjének sarka szinte elsüllyedt a szőnyegben. A flintát szoknyájának redői közé bújtatta, majd kinyitotta az ajtót. A Thomasnak nevezett férfi az ajtaja előtt állt, egyik keze kardjának markolatán.

- Uram?

Thomas megfordult, majd minden figyelmét a lányra fordította.

Elizabeth csak sejteni tudta, hogy ennek a Sinclair alaknak mekkora hatalma és befolyása lehet, mert olyan módon engedelmeskedtek, és ugrottak minden szavára, mintha maga a királynő lenne.

- Hozna nekem egy másik cipőt, kérem? Ez túlságosan is kicsi, alig bírok benne menni.

- Természetesen hölgyem! Csak maradjon itt!

- Rendben! Hova is mehetnék?

A férfi elsietett onnan, Beth arcáról pedig eltűnt a bűbájos mosoly. Kilépett a folyosóra, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem sokkal ezelőtt, eljátszotta, hogy mennyire fél a kalózoktól, Thomas pedig készségesen elmondta, hogy merre van a börtön, és hogy mennyire védett, így nem kell attól tartania, hogy megtámadják. Így arra indult, amerre a férfi mondta.

Balra fordult egy elágazásnál, ott pedig lesurrant a lépcsőn. A fegyvert készenlétben tartotta. Hallgatózott az ajtónál de nem szűrődött ki semmi zaj, így benyitott.

Egy újabb folyosón találta magát, ami egy lefelé vezető lépcsőben végződött. Gyorsan végigszaladt a folyosón, majd lerohant a lépcsőn. Újra egy ajtónál találta magát. A fára szorította fülét, és furcsa, artikulátlan, de halk hangok ütötték meg fülét. Torkában dobogó szívvel benyitott, de a sötét folyosón, egy lélek sem járt. Becsukta maga mögött az ajtót, majd követni kezdte a hangokat, amik lassan kiáltássá erősödtek. Elizabeth zaklatottan ismerte fel Valerie elkeseredett hangját, és Nathan kétségbeesett kiáltozását.

Nagyot nyelt, és a falhoz lapulva, óvatosan benézett az ajtórésen.

Egyedül csak Nathant látta oldalról, akit a falhoz láncoltak. Csuklóin jó’ nyolc centi széles, és egy centi vastag vasbilincs volt, ami felsebezte bőrét, vére pedig lefojt kezeire. A bilincseket lánc fogta össze, ami a falhoz volt rögzítve. Láthatóan remegett, és próbálta kiszabadítani magát, de ezzel csak saját magának okozott még nagyobb sebeket, és fájdalmat. Csak a térdnadrágja, és csizmája volt rajta, felsőtestén kék-zöld foltok, nyílt sebek éktelenkedtek, arcát pedig alig lehetett látni a vértől, és a sebektől. Mégis állandóan csak előre ment volna, de a lánc mindig visszarántotta.

- Hagyd békén, te állat! – állt fel újra, de egy férfi gyomorszájon térdelte, és kárörvendően nevetve, elment onnan. Nathan összegörnyedve, fejét a földre hajtva nyögte Valerie nevét, akinek Beth most már csak a zokogását hallotta.

- Nathan…

- Itt vagyok… - suttogta a férfi.

Valerie felsikoltott, Nathan pedig, mintha csak a fájdalmát érezte volna, meg ő is felkiáltott. Elizabeth nem bírta tovább, kinyitotta az ajtót, a fegyvert pedig a férfira szegezte.

Valerie egy koszos ágyon feküdt, kezei az ágy támlájához láncolva. Alsóruhája már csak cafatokban lógott rajta, arca feldagadt, alsóajka is felrepedt, itt-ott pedig vértől, és könnytől maszatos volt. A férfi a két lába között térdelt, és láthatóan élvezettel nézte, hogy a nő szabadulni próbál, de a nadrág még fenn volt rajta. Mindkét keze, a lány combjait markolta.

- Szálljon le róla! – szólította meg a férfit, aki döbbenten kapta felé fejét.

- Miss Sinclair…

- Azt mondtam, szálljon le róla! – emelte meg hangját Beth, és kibiztosította a fegyvert. – Most!

A férfi láthatóan nem tudta mit tegyen. Sötét szemeit Elizabethen tartotta, miközben elengedte Valerie egyik combját, és a háta mögé nyúlt.

- Ne! Beth, vigyázz! – kiáltotta Valerie, és Elizabeth még annyit látott, hogy a férfi előrántja a fegyverét, mielőtt, ő meghúzta a ravaszt. 

A golyó fejen találta el a férfit, aki üveges tekintettel dőlt le az ágyról. Elizabeth soha sem látott annyi vért, és elborzadt a látványától. Kezei már annyira remegtek, hogy csoda volt, hogy meg tudta tartani a pisztolyt.

- Beth… - nyögte Nathan, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon térdelni. – Szabadíts ki!

Elizabeth rögtön odafutott, de kulcsok nélkül semmire se ment. Kétségbeesve pillantott fel az összetört arcú férfira, aki könyörögve pillantott vissza rá.

- Kérlek… - lehelte.

Beth fogai közé harapta alsóajkát, és felállt, majd zihálva egyre közelebb ment a vértócsában ázott testhez. Erősebben harapott ajkába, mikor belelépett a vérébe, és lehajolt. Szemeit csak a derekán tartotta, nem mert fentebb nézni. Lassan kitapogatta a zsebét, de nem volt ott. Elborzadva ragadta meg a nadrágot, hogy átfordítsa a hullát a másik oldalára. Öklendezni kezdett, mikor beletenyerelt a vérbe, de összeszorította szemeit, és úgy kezdte el tapogatni a vértől ragacsos zsebet. Reszkető ujjakkal halászta ki onnan a kulcsokat, majd úgy rohant el onnan, mintha maga az Ördög feküdne ott.

Térdre vetette magát Nathan mellett, majd eloldozta. Amint a férfi szabad lett, felállt, de összeesett, annyira remegett a lába. Beth segített neki, de amint biztosan meg tudott állni, Valeriehez lépett. Elizabeth odarohant, hogy a lányt is elengedje. Valerie hagyta, hogy Nathan a karjaiba vegye, és megkönnyebbülten karolta át nyakát.

A férfi Bethhez fordult.

- Ki kell szabadítanunk Rhyst.

A lány bólintott, és az ajtóhoz lépett. Kilesett, nem e jön valaki, de a sötét folyosó, még mindig néptelen volt. Kilépett hát, majd visszafordult Nathanhoz.

- A többieket is ki kell engednünk! – suttogta.

- Tudod, hogy hol van? – kérdezte Nathan. Beth bólintott, és állandóan kapkodta a fejét, nem e lát meg valakit, aki feléjük tart.

- Hátsó kijárat is van?

- Szerintem, kell lennie! – suttogta hadarva, és idegesen lengette maga előtt a flintát. – Ha egy szinttel feljebb mentek, és ott balra fordultok, ott van egy ajtó… szerintem az lesz az!

- Rendben. Add ide a kulcsokat! Én kiengedem őket, te addig keresd meg Rhyst.

Beth nyújtotta felé a fegyvert. Nem akart mást, mint megszabadulni ettől a szörnyűségtől.

- Nem, tartsd magadnál! Én majd elveszem a másikat…

A lány már majdnem megkérdezte, hogy milyen másikat, de eszébe jutott a halott férfi. 

- Ha jól tudom, Playmouthban vagyunk… ha nem sikerülne összefutnunk, menjetek a Hét Szirénbe. Ott biztonságban lesztek!

- Rendben… - suttogta Elizabeth, és tovább sietett.

Szörnyű sötétség volt… csak minden hetedik méternél világított egy fáklya. A bűz is rettenetes volt, ami a cellákból eredt. Elizabeth próbált úgy menni, hogy ne csapjon zajt, de lehetőleg gyors is legyen. Több méternyi osonás után, végre elért egy elágazáshoz. Óvatosan kikémlelt a sarkon, és jobb oldalon egy őr állt, egy cellaajtó előtt. Hatlépésenként haladt jobbra, majd megfordulva, ismét hat lépést tett. Ez pedig így ment folyamatosan, mint valami ördögi kör.

A lány megvárta, míg lelépi felé az utolsó lépést, és mikor hátatfordított neki, kilépett a folyosóra, majd gyorsan a háta mögé lépett. Magasba emelve a fegyvert, tarkón vágta a mit sem sejtő férfit a flinta végével. A férfi, mint valami rongybaba, összeesett, és hangos puffanással földet ért. A muskétát kiejtette a kezéből, a kulcs zörgése pedig olyan volt Beth fülének, mint egy mennyei dal.

Gyorsan leakasztotta a férfi zsebéről a kulcsot, majd kinyitotta a zárat, és belépett a hűvös helyiségbe.

Csak egyetlen fáklya világított, de az is elég volt, hogy mindent lásson. A férfit, ugyan úgy, mint Nathant, láncra verték, horzsolások, sebek fedték. A fal mellett térdelt, hátrakötött kezekkel, előregörnyedve. Feje előrebukott, haja pedig véres, koszos csomókban tapadt bőréhez. Vállából még mindig szivárgott a vér. Elizabeth csak imádkozni tudott, hogy ne fertőződjön el.

Odalépett a férfi elé, majd letérdelt.

- Rhys… - szólította meg, de az meg sem rezzent. Semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna. – Rhys… - ragadta meg épp vállát, és gyengéden megrázta. A férfi még mindig nem reagált.

Nyelve egyet fogta meg mindkét kezével az arcát, majd megemelte. Újra elfogta a sírhatnék, mikor az arcára pillantott. Szemei csukva voltak, és láthatólag mindent megtettek a „törvény emberei”, hogy a halál és az élet között lebegjen.

Felmarkolta a kulcsot a földről, majd kinyitotta a bilincseket.

A férfi erőtlenül dőlt volna előre, ha Beth nem tartja meg. Tudta, hogy minél hamarabb el kellene tűnniük innen! Nem volt jártas az emberek leütésében, így nem tudta igazán, hogy mennyi időre tette hatástalanná az őrt.

- Rhys! Ébredj fel, hallod? – suttogta a lány a másik fülébe. – Rhys! Ki kell innen jutnod!

Beth megpróbálta a mozgatással magához téríteni, de nem sokra jutott. Kétségbeesésében elsírta magát.

- Rhys kelj már fel! Az Istenért, csak egyszer hallgass már rám! Rhys!

A férfi morgott valamit, de ez inkább volt jelzés, hogy eszméleténél van, mint hogy értelmes szót akart volna mondani. Beth ennyivel is megelégedett, újult reménnyel fogta át a férfi derekát, és próbálta felállítani.

Most már több hajlandóságot mutatott a mozgásra, de még így sem volt az igazi. Mindenegyes mozdulatával, mikor a bal karját akarta használni, mély, fájdalmas nyögések törtek fel a torkából. Eszméletlenül fájhatott neki, mégis megragadta a nő derekát, azon próbált valami támaszt keresni. Végül csak úgy sikerült, hogy Beth saját hátát vetette neki a falnak, hogy ő is segítséget kapjon, így is alig bírta a férfit megtartani.

Rhys lehelete, ami a nyakát csiklandozta, forró volt, akár az egész teste, ami lázban égett. A lány tudta, hogy a seb miatt, ezért is kellene minél hamarabb kezelésbe venni.

- Mennünk kell… - nyögte ki nagy nehezen, és hagyva, hogy a férfi rátámaszkodjon, átkarolta a derekát, és az ajtó felé lépkedtek.