Daisy arra kelt fel, hogy rettenetesen fájnak a végtagjai. Kinyitotta a szemét, és rögtön rájött ennek okára. Hiszen délelőttől itt alszik ülve az ajtónak támaszkodva. Nem tudta hány óra lehet, de elég késő, mert a hold már javában fent volt. Bevilágított a szobájának ablakán, és láthatóvá tette a padló egy kis részét. Daisy nehézkesen felállt, és lassan odasétált a holdfényhez. Belemerítette a kezét, és jólesően megborzongott. Mindig furcsa hatással volt rá, ha ezt csinálta.

Ránézett vékony kifli alakra, ami bevilágította az egész otthonát. Szaggatottan felsóhajtott, és újra elöntötte a bensőjét a bánat. Hogy fog ebből kimászni? Hozzá fogják adni Blakehez, és senkit nem fog érdekelni, hogy ő mennyire szenved emiatt. Minden nap várhatja őt haza, és félhet, hogy milyen állapotban, vagy hangulatban. Nem érdekli, hányszor csalja majd meg, csak őt hagyja békén.

Elkeseredetten próbált indokokat felhozni az egybekelés ellen, amit talán az apjáék is elfogadnának. Azt sem hiszik el, hogy ő támadta meg. A többi próbálkozását meg csak gyerekes dacnak tartanák, ezért semmi esélye.

Pillantása ismét visszatért az ablakra. A párkányon egy madár ült. Éppen tollait rendezte. Daisy halkan odaosont, de nem volt elég csöndes. A madár elröppent, ő meg vágyakozva nézett utána. Ő legalább szabad…

Daisy elszántan nézett maga elé. Meg van a megoldás. Ha senki sem hallgat rá, hát rendben. De ő nem fog belemenni ebbe a kényszerházasságba. Nem fogja tönkre tenni magát, csak, azért mert Gareth őt nézte ki „áldozatának”.

Megszökik.

Daisy immár sokkal, nagyobb életkedvvel kezdett el mozogni a szobájában, de azért halkan, nehogy meghallják és a végén, még lebukik.

Magához vette az elrakott pénzét, ami nem volt sok, de legalább elutazhatott belőle. Majd keres egy állást, és amíg nem megy férjhez, persze akit ő választ, addig haza sem jön.

Kinyitotta az ablak két szárnyát. Kihajolt, majd összeszorult a gyomra, mikor meglátta, hogy milyen magasan is van. Most valahogy elérhetetlennek látszott a talaj, mint máskor. Feltérdelt a párkányra, majd kiegyenesedett, amennyire tudott. A ház mellett volt rögtön az istálló, így biztonságosabban átléphetett annak a tetejére. Megingott egy kicsit, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Végig lépkedett a keskeny tetőgerincen, majd leguggolt. Aprókat csúszva haladt egyre lentebb és lentebb. A lejtőnél megállt, majd bátorságot gyűjtve a szilvafa ágaira ugorhasson, és onnan már szabad az út. Beletörölte izzadt kezeit a szoknyájába, és kiinduló mozdulatot vett fel. Bár ne tette volna. A nyirkos cserepen, megcsúszott az egyik lába, ő pedig a föld felé kezdett zuhanni. Egy örökkévalóságnak tűnt.

Allen késő éjszaka szánta rá magát, hogy felkeresi a lányt. Tudta hogy nem normális dolog, de nem bírt aludni. Jobb dolga pedig nem volt. Egész úton, amit lóháton tett meg, azon törte a fejét, és azt gyakorolta, hogy mit is fog mondani neki. Nem egyszer röhögte ki, és nem egyszer szúrta volna le magát, a nevetségesebbnél nevetségesebb ötletek miatt.

Megérkezett a birtok szélére, és ott kikötötte a lovat, majd sétálva ment tovább. Nem akart felébreszteni mindenkit.

Gyomra, minél közelebb ért a házhoz, annál kisebb lett. Mikor meglátta a lány ablakát, már teljes egészében remegett. Le is dorgálta magát, hogy milyen abszurd, hogy ő, mint vámpír, fél egy emberi lénytől.

Aztán minden felgyorsult. Az ablak szárnyai megnyíltak. Elég hívogatóan tűnt neki, de megjelent a lány, és kiszökkent az istálló tetejére, majd ott egyensúlyozva, és játszadozva a halállal, végig sétált a csúszós tetőgerincen. Ott lentebb araszol, és megtorpan. Elidőzik egy kicsit, majd ugrásra készül. Ő is egyre közelebb ér hozzá, míg végül a fa árnyékából figyeli az eseményeket.

A lány lába megcsúszik, őt meg még a hideg is kirázza.

Daisy először azt hitte, hogy örökké zuhanni fog, végtelen időkön keresztül, de valami elkapta. Vagyis valaki. Elkapta, és egy lendülettel talpra is állította. Ő megtántorodott, de nem esett el, mert ismét megmentették az eséstől. Lassan kinyitotta a szemeit, és alig akart hinni nekik. Már másodszorra menti meg az életét, és még vissza sem adta. Nagy lehet a lelkiismeret furdalása, ha ennyire védi minden bajtól.

- Lord Allen? Mit keres maga itt ilyenkor? - kérdezte, és végignézte, ahogy a szájából távozó pára felszáll, majd eltűnik. Tekintetét visszairányította a férfira, aki elég zavarodottnak látszott.

- Én csak… beszélnem kell magával.

- Ilyenkor?

- Ahogy látom ön sem alszik, tehát miért ne?

Daisy kicsit félelemmel nézett fel rá, de bólintott. Allen elmosolyogta magát, és a karját nyújtotta.

- Jöjjön. Most ígérem, nem fogom bántani.

Daisy belekarolt, majd együtt elmentek Démonért. A férfi erőfeszítés nélkül felemelte és a nyeregbe ültette, majd magát is felhúzta, és a lány háta mögé ült. Hirtelen előtört belőle a régi énje, és már nem tartotta vissza magát.

Combjait a lányéhoz préselte, és a lehető legközelebb ült. Átkarolta, és a kantárért nyúlt, miközben ajkával végigsimította a lány nyakát. Ezt mind úgy mintha véletlen lett volna.

- Ha megengedi - suttogta, és elindította a lovat.

Daisyn jóleső bizsergés futott végig a gerincétől a tarkójáig. Élvezte ezt a fajta közvetlenséget, és esze ágában sem volt megszakítani. Sokáig lovagoltak a mezőkön át, és a lány a csípős levegő ellenére nem fázott, mert volt, aki felmelegítette. Elmosolyogta magát magában, ahogy a kantárt szorító kezekre nézett. Biztonságot nyújtó és… még több gyönyört. Elpirult, és leszidta saját magát, hogy ilyenekre gondol. Háta megfeszült, és várta hogy a férfi megszólaljon. De az nem mondott semmit, csak vezette őket a fekete éjszakába.

Mindenhonnan tücskök ciripelését hallhatták, és néha-néha megszólalt a farkasok magányos vonyítása. Szélcsend volt, a fák levelei meg sem rezzentek. A csillagos ég felettük, még soha nem volt ilyen fényes, mint most. Miért olyan varázslatos minden ezen az éjszakán? Talán egy új élet kezdete?

- Akkor… miért is akart velem beszélni? - törte meg a csendet.

- Először arra válaszoljon, hogy mit csinált ott, a tetőn. Ha nem vagyok ott, a nyakát törhette volna.

Daisy lehajtotta a fejét, bűnbánó hangon válaszolt.

- Szökni próbáltam.

- Miért? - kérdezett ismét.

- Mert miután hazajöttem, Gareth már ott várt, és… holnap lesz az esküvőnk… de én nem akarok hozzámenni! - fakadt ki.

- Miért nem mondta el nekik, hogy mi történt? Hogy hogyan bánt magával?

- Mert… már hamarabb elmondta az ő verzióját, és… magát állítja be annak, aki megtámadott, és ő mentett volna meg, de maga elvitt, mert gyorsabb volt.

- Micsoda?- kérdezte felháborodottan.

- És… azt mondta, hogy ön… vagyis hogy már én… szóval, hogy mi… hogy én már nem vagyok „tiszta”, és ez is maga miatt van. És hogy ő megszánt, és ezért elvesz, de nem szól erről senkinek cserébe - hebegte el pipacsvörösen.

- Ez egy szemétláda - bukott ki Allenből.

- Tudom - értett egyet a lány. - Ezért épp a szökésemen voltam. Én nem kötöm magam ahhoz az őrülthez.

Ismét csend borult kettejükre. Csak nézték a környezetüket, és gondolkoztak az elhangzottakon. Végül Allen megállította a lovat, egy tisztás közepén, és leszállt, majd a lányt is kiemelte a nyeregből.

- Mond, Daisy… mihez kezdesz ezek után? - kérdezte halkan.

- Nem tudom - mosolygott rá. - de inkább elmegyek, mint hogy vele éljek.

- De van hova mennie? Mert ha nem, akkor…

- Nem, nem akarok a terhükre lenni! Néhány napig megszállhatok Rose-nál, de nem sokáig, mert ott keresnének legelőször… de miért aggódik ennyire?

Allen megfogta az egyik kezét, majd a szemébe nézett.

- Daisy… hozzám jön feleségül? - nyögte ki kétségek között. Eszeveszettül reménykedett a pozitív válaszban. Nem akart semmi mást, csak hogy a lány igent mondjon. De biztos, hogy ezt akarta?

- T-tessék? - kérdezte elkerekedett szemekkel. Most vagy álmodik, vagy ez egy rossz vicc. Pont őt? Ebben nincs semmi logika. A nemesi származású Allen, őt, a kispolgárt kéri meg, hogy legyen társa egy életen keresztül. Nem tudta felfogni.

- Hajlandó lenne… - nyelt egyet közben. - hozzám jönni?

- D-de miért én? - kérdezte azt, ami a legjobban érdekelte. Valahogy nem hitt a férfinak. Neki ettől több kell. Nem fog hozzámenni ahhoz, aki csak úgy kinyögi, hogy hozzá menne-e.

- Amióta ismerem, nem telik el olyan nap, hogy ne gondolnék önre - ismételgette a begyakorolt szavakat. - a szívem már az öné, kérem, adja nekem a sajátját… - „nagy levegő” - Szeretem, Daisy.

Daisy szíve hatalmasat dobbant. A lehető legboldogabb volt most ebben a pillanatban, mint az egész életében. Ő is vonzódott a férfihoz, de ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget, mivel nem hitte, hogy valaha lenne egy csöppnyi esélye is. És most itt áll, vele szemben, és várja a válaszát, hogy leéli e mellette az életét. Persze hogy leéli!

- Igen.

Allen meglepődött, mert nem hitte, hogy ilyen simán fog menni a dolog.

- Igen! - ugrott a nyakába a férfinak, aki még mindig a „sokk” hatása alatt állt. Daisy hirtelen visszalépett, és szégyenlősen nézett rá.

- Sajnálom, én nem akartam…

Allen odalépett hozzá, és megfogva az arcát, megcsókolta. Daisyt váratlanul érte a „támadás”. Villámként érte a felismerés, hogy valamilyen módon, de túlságosan is megkedvelte Allent, és vágyai sem lappanganak már mélyen, az elrejtett zugokban. Előtörtek, és kínozva követelték azt a személyt, aki őket kielégíthetné. Azt hitte először, hogy álom, de mikor megkapaszkodott a férfi karjaiban, és érezte teste melegét, ráébredt, hogy ez a valóság. Csöppet sem esett ellenére ez az érzés, sőt még élvezte is. Teljesen más volt, mint Gareth csókja, pedig azt hitte, hogy minden férfi erőszakos, ha az élvezetekről van szó.

Allen, amint a vékony test, karjaiba simult, vére versenyt száguldott ereiben, és még közelebb akart kerülni a lányhoz. El akarta tüntetni róla az összes ruhát, és addig játszani vele, amíg már semelyikőjük sem bírja tovább. Mióta lett „rabja” a lánynak, ha a testéről volt szó? Pedig megfogadta, hogy pokollá teszi az életét, bármi áron is. Daisy elveszi a szabadságát, ő pedig a boldogságát. Kvittek lennének, ha… de akárhányszor hozzáér, beleremeg, és alig bírja tartani magát. Ennek véget kell vetni. Nem mehet ez így tovább.

Levegő után kapkodva szakította meg a csókot, és lenézett a kicsit kábult, de megszeppent lányra. Ajkai még mindig nedvesen csillogtak, az előző játéktól. Nagy szemeivel felpillantott rá, és várta, hogy mi fog történni.

- Ma este, még otthon alszik, és…

- Nem megyek haza! - zökkent ki álmodozásából Daisy.

Allen felsóhajtott, majd folytatta.

-Nyugodjon meg, nem fogom hagyni, hogy Blake elvegye. Csak várjon rám, és ennyi a dolga. Ne legyen kétsége felőle… ott leszek.

Daisy kétségbeesetten próbált megbízni az előtte álló alakban, de ez még valahogy mindig gyengécskének hatott. A bizalom még nem alakult ki köztük, és ez nagy veszekedésekhez fog még vezetni.

- Megígéred? - nézett fel rá kissé könnyes szemekkel.

Allen furcsán érezte magát a látottak miatt, de nem felejtett el, válaszolni.

- Persze - simított végig a lány arcán. Megfogta a kezét, majd Démonhoz vezette.

Lassacskán hazaértek. Kéz a kézben tették meg az utat a házig, és az ablaka alatt megálltak. Daisy szembefordult vele, és megszorította a kezét, majd elengedte, és hagyta, hogy Allen felhúzza őt is a szekérre, miután ő maga felállt. A fiú felemelte, és egy könnyed mozdulattal, mégfentebb emelte, így Daisy elérte a párkányát. Felhúzta magát, és bemászott az ablakon. Amint ez megvolt, rögtön megfordult, és kihajolt, hogy minél tovább láthassa Allent.

- Látom, hogy még kételkedsz. Mit adjak, hogy megbizonyosodj, be fogom tartani? - kérdezte halkan a férfi.

Daisy amennyire csak tudott, kihajolt, és már alig volt az arcuk között pár centi. Szőke haja leomlott a válláról, egyenesen a mélybe. A hold fénye meg-megcsillant rajta. Elmosolyogta magát, és mélyen a szemébe nézett.

- Csak magadat, és hogy elgyere értem… semmi másra sincs szükségem - súgta válaszként.

Allen lábujjhegyre állt, és megszüntette a távolságot ajkaik között. Beletúrt a lány hajzuhatagába, és majdnem magához húzta jobban, csak aztán eszébejutott, hogy nem éppen okos ötlet. Így beérte azzal, hogy így ízlelgethette a másikat. Daisy megszakította a csókot, és visszább hátrált. Mosolya egyre szélesebb lett, és lassan, becsukta az ablakot. Még sokáig csak nézték egymást, majd behúzta a függönyöket. Allen csodálkozva nézte a helyet, ahol az előbb a lány eltűnt. Még soha nem élt ilyet át. Mindig ő kezdte a csókot, nem a nők.