|
Telihold
Adelas 2009.05.27. 19:43
"A hatása alá kerültem, és nem tehetek ellene. Tudat alatt talán nem is akarok, mert jó! Még ha tudom is, hogy csak rövid ideig az enyém, érzem, hogy pont annyira van szüksége rám, mint nekem rá, pedig ő az ellenségem!"
Zene: Silbermond – Die Gier
A sötét éjszakában, a betonházak között, a piszkos sikátoron ballagok végig, miközben arcom az ég felé emelem, hogy láthassam az égen ragyogó csillagokat, és a kerek holdat. Telihold. Átlagos jelenség, és mégis nagyon furcsa énemet kelti életre, amit máskor elfed az oly szépen megalkotott önmagam, amit mindenki ismert. Minden alkalommal vegyes érzelmekkel várom ezt a napot. Mikor elmúlik, örülök, és megkönnyebbülök, és egyben picit szomorú is vagyok. Félidőben már kezdek félni, mi minden történik majd velem, az újabb találkozáskor a teliholddal. S minél közelebb jön az éjszaka, én annál inkább rettegek, mert tudom, hogy az életemmel játszom, de ha itt az idő magamra kanyarítom éjfekete kabátom, mely most a piszkos betont söpri végig, ahogy emelt fővel, csillogó szemekkel és sugárzó arccal ballagok. Egy téglafalhoz érek, ami megnyílik előttem és én félelmek nélkül lépek át rajta. Egy másik világba érek, egy fojtogatóan szomorú, nyomasztóan sötét helyre, ahol a feketeségben egy szürke út kanyarog fel egy domboldalra. Két oldalán fenyegetően magasodnak a fák, melyek girbe-gurba árnyakat vetnek a fényében, s ő elégedetten tekint le rám. Itt egyedül van, nem kísérik a csillagok, mert ezen a helyen elég az ő fénye. <br>
– Köszönöm! – suttogom rá szegezve tekintetem. Mindig megköszönöm neki, hogy elhozott erre a helyre. Drága jó, Telihold, köszönöm. Az út, melyre léptem, puha homok, ami úgy öleli körbe a lábam, mintha kezek fognák, de nem tartják rabságban, csupán segítik, és kényeztetik, arra a néhány másodpercre, míg érintkeznek. Lassan felérek a dombtetőre, s tudom, ott meg kell állnom. Megteszem. Forogni kezd velem a világ, s mindeközben megnyílik előttem a föld, és valami emelkedni kezd. Mosolygok, mert tudom, mi fog történni. Bár kezdek szédülni, látom, ahogy egy fej és két erős váll bukkan fel, majd egy izmos mellkas. Felnéz rám, sötétszürke szemei vágytól izzanak, és ajkain pajkos vigyor ül. Nem szól, csak kibontja szárnyait, közelebb lép hozzám, s miközben homlokon csókol, magához ölel, körénk borítja szárnyait, és pörögve süllyedni kezdünk. Érzem az illatát, amitől lila köd borul az agyamra, és határtalanul boldognak érzem magam. Ő gyengéden a nyakamba csókol, és a vállam cirógatva érezteti velem, hogy hiányoztam neki. A lábam alól eltűnik a talaj, de nem rémülök meg, mikor a levegőben lebegünk, hiszen tudom, ő mindig vigyáz rám. Furcsa, hogy pont mellette érzem azt, hogy nem eshet bajom! Az ellenségem, ezzel tisztában vagyok, de mégis! Telihold van, ilyenkor nem vagyok önmagam, és nagyobb szükségem van az ő közelségére és szeretetére, mint eddig bármikor. Arcom a vállába fúrom, és szorosabban bújok hozzá. Ő a hajamba csókol, s miközben lassan talajt érünk, cirógatja a hátam. Felsóhajt, és összezárja szárnyait, majd hátrál egy lépést. Körbenézek a barlang, amit ő a lakhelyének hív semmit sem változott, hiszen a szikla nem a változás nagy mestere, az egyik falnál ott áll az elfüggönyözhető ágya, kemény tölgyfából, sötétbarnán kanyarog a mennyezet felé négy oszlopa, melyeknek tetején a gömbölyű rudakon pihennek a vörös posztóból készült függönyök. Ugyanabból az anyagból készült ágytakaróval van letakarva az ágynemű, mely éjfekete selyem, ezt tudom, és biztos vagyok ebbe, hogy nem ér majd meglepetés. Az ágy előtt viszont egy vastag és hívogatóan puha szőnyeg terül el. Kérdőn emelem rá tekintetem.
– Hátha ezzel otthonosabb a szoba, és szívesebben maradsz! – vonja meg vállát, miközben ő maga már az ágy felé sétál, és ahogy eltűnik előlem, megpillantok egy kandallót, melyben kellemesen ropog a tűz. Eddig széles vállaitól és szárnyaitól nem láttam.
– Stellian! – sóhajtok fel. Tudom, hogy ezt szeretné, ha vele maradnék örökre, és nem mennék vissza a másik világba, abba az átkozottul unalmas és nélküle olyan magányos világba, de nem tehetem. Az erőm elvész ilyenkor teliholdkor, és csak ezért nem haltam még bele szerelmünkbe. Kibújok cipőmből és ledobom a kabátom, majd a szőnyegre lépek, és elmosolyodok, ahogy a hosszú szálak simogatják a talpam. Ő csüggedten támasztja vállát az ágy egyik oszlopának. Kezem végigsimít az arcán. – Ez az érintés holnap már megöl! Mi értelme volna maradnom? – kérdezem, és ő válasz helyett hozzám ugrik, és a nyakamba csókol. Vágytól izzó, forró ajka nem égeti a bőröm, inkább kellemesen bizserget, és kiráz a hideg. Ő körém fonja szárnyait, miközben lassan vetkőztetni kezd. Az övé leszek ma, mint minden teliholdkor, szeretjük egymást, míg csak a hold újra fogyni nem kezd, aztán felvisz a felszínre és én visszamegyek oda, ahonnan jöttem, magányos leszek újra, de ma még… most, ezen az éjjelen bőröm az övéhez ér, izzadságcseppjeink apró gyöngyként olvadnak egybe. Hallom ahogy vágytól kifulladva veszi a levegőt, és a nevem súgja. A fülemhez hajol és elmondja, mennyire szeret, én pedig ugyanezt teszem. A szemébe nézve látom benne a szenvedést, és a szerelmet, a boldogság és kín különös keverékét, szürke íriszében a remegő vágyat, s érzem, minden pillanatban, hogy ez az életünk, ez a rövid idő, amit a telihold ad nekünk.
Minden jog az enyém, beleértve a szereplőket és a világot, melybe teremtettem őket! Amennyiben nyomtatni, oldaladra kitenni szeretnéd, kérlek, vedd fel velem a kapcsolatot!
adelas
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
