Egy hatalmas csattanás visszhangzott át a termen. Mindenki döbbenten kapta arra a fejét. Leon feje oldalra billent, s még mindig nem tért magához a történtektől. Ez a nő.... megütötte. Döbbenten pislogott, majd újra az éktelenül dühös szempárra nézett. Soha egyetlen nő sem merte még megütni. Erre jön ez a káprázatos istennő, s ahelyett, hogy egy boldog mosoly vagy valami ilyesmi terülne el érzéki ajkain, inkább a düh torzította el, és megütötte. Leon még mindig döbbenten nézett. Merően nevetséges volt a helyzet. Blackheath hatalmas és veszedelmes hercegét megüti Sora Naegino. És ő ahelyett, hogy dühös lett volna, mert valaki ilyen arcátlanságot mert tenni, még nagyobb vágyat érzett a lány felé, s éppen az járt az eszében, hogy Sora tisztában van e azzal, hogy dühösen milyen ellenállhatatlan, és mennyire izgató. A lány azonban nem szentelve neki több figyelmet, elfordult és elsétált onnan. Leon felvont szemöldökkel nézte, amint a szépség csábos alakja eltűnik. Nocsak, Sora Naegino igazán bátor lett. Ám az a tűz, ami felcsapott a szemében annyira felizgatta, hogy nem volt emberi. Észrevéve, hogy még mindig őt nézik, intett az embereknek, akik folytatták addigi cselekvésüket. Brandon, mellé lépett és ajkain egy sanda mosoly játszott. Leon barátja felé fordult, és érdeklődve nézett rá.

- Miért érzem, hogy nagyon jól szórakozol?! - jegyezte meg.

- Mert így van - engedett meg egy kaján vigyort. - Óvatlan voltál, barátom.

- Nagyon megváltozott - majd az arcára tette a kezét. - Nagyot tud ütni. Még gyönyörűbb, és még csábítóbb. De valami már más benne. Az a Démon, ami másfél éve benne élt, mára teljesen kifejlődött. Nincs az a férfi, akinek álmaiban ne szerepelne, ha már egy pillantást vetett rá.

- Valóban - bólintott Brandon. - És ha jobban megnézed, sok szempontból visszatetsző lehet neked - vetett rá egy lapos pillantást. - A legfenségesebb párt alkotnátok.

- Nem szándékozom megnősülni - mondta határozottan.

- Sajnálatos - sóhajtott fel Brandon. - Pedig Sorát máshogy nem kapod meg. Már nem olyan, mint régen. Nem fogja neked adni magát. Inkább meghalna, minthogy engedjen a bensőjében tomboló vágynak. Sora gyűlöl téged.

- Miért? - fordult arra.

- Leon! Itt hagytad, amikor szüksége lett volna a te támogatásodra - mondta komolyan. - Nem tudott semmit. És valaki bemesélhetett valamit neki. Az az ember szörnyű vádakkal illethetett téged, különben Sora soha nem hitte volna el. S úgy látszik helytállóak is voltak.

- Mégis mik voltak ezek? - kérdezte jeges nyugalommal.

- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét. - Sora soha nem mondta el, így nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Úgy három nappal a felébredése után történt. Iszonyatos vihar tombolt. És Sora előtte még kint volt. Aztán egyszer csak egy hatalmas kiáltás hallatszódott. Mikor bementem Sora a földön térdelt, teljesen elázott, és zokogott. Már azt hittem megfullad a sírógörcstől - majd szomorúan megrázta a fejét. - Soha nem láttam még a húgomat olyan állapotban. Azt kiabálta, hogy gyűlöl téged, miközben sírt. Egy pillanatig azt hittem, hogy ott, a karjaimban fog meghalni.

Leon újra arra nézett, amerre Sora eltűnt. Szívében furcsa szorítást érzett. Maga előtt látta a lány szenvedését. Érezte, minden elhullajtott könnyét. De hisz nem akarta ő elhagyni. De meg kellett tennie. Biztonságban kellett tudnia, és mellette nem volt abban. De miért gyűlölte meg ilyen módon? Valótlan állításokat mondtak róla, ez bizonyos. De nem akarta, hogy a lány gyűlölje. Azonnal meg kell tudnia, hogy mi ennek az oka, és haladéktalanul tisztázni kellett. Szó nélkül elindult a bálteremből kifelé. A nők vágyódva néztek utána, de ő egyikkel sem foglalkozott. Brandon megengedett magának egy diadalmas mosolyt, s elvegyült a nők között.

Leon kiment a balkonra, majd onnan le a kertbe. Szinte ösztönösen érezte, merre kell mennie. A kert ki volt világítva így segítette a szándékát. Hamarosan egy hatalmas rózsafa alatt megtalálta, akit keresett. Sora, mintha megérezte volna, hogy ott van, felemelte a fejét. Azok a csodás csokoládé szemek egyenesen ránéztek. Veszélyes tűz táncolt abban a tekintetben és még valami, amit Leon soha nem akart ott látni; vérfagyasztó gyűlölet. Szinte megdermedt ettől az érzéstől. Soha nem érdekelte, hogy ki hogy néz rá, éppen milyen érzelem cikázik át a szemén. A nők imádták, s akinek kellett félt tőle. Ennyi éppen elég volt. Ám most... Sora Naegino felbukkanásával minden megváltozott. Először az az emberfeletti, halálos vágy, amit érzett, aztán az a védeni akarás, a birtoklási vágy. És a heves féltékenység. Ez a nő túlságosan sokat jelentett az életében ahhoz, hogy ezt annyiban hagyja. És túlságosan is jól emlékezett azokra a napokra, amiket együtt töltöttek. A vágy pedig túl erős volt ahhoz, hogy legyűrje. Még ő sem volt rá képes. Sora metsző pillantást vetett rá, majd felállt. Felemelte a fejét, majd elindult. Nem nézett többé a herceg szemébe. Ám amikor mellé ért, erős kar késztette megállásra. Mind a ketten megfeszültek, ám egyik sem nézett másikra. Álltak egymás mellett, mint két fejedelmi ragadozó. Leon oldalról rápillantott a lány arcára. Oh igen, szinte teljesen tökéletes mása volt. Majd megunva ezt ő szólalt meg.

- Mi történt, Sora? - csendült fel éjbársony hangja. - Attól tartok nem értem a viselkedését.

- Valóban? - hallatszott érzéki hangja, amitől Leon vágya megfeszült. - Másfél év hosszú idő, mylord. Akármi történhetett.

- És gondolom, nem fogja elmondani nekem - sóhajtott fel egy szomorkás mosoly mellett. - Most sem könnyíti meg a dolgom, mylady - majd a füléhez hajolt. - Emlékszik milyen volt nekünk régen? Hogy milyen volt egymás karjaiban elveszni? - suttogta nyersen. - Amikor az eksztázis gyönyörét zengte, csak nekem.

- Számomra az a két éjszaka nem jelentett semmit - hangzott fel a jeges válasz. - Nem jelentett többet az elvégzendő házi feladatomnál. Fogadtunk. Ön betartotta a saját részét, és én is az enyémet. De ennyi - mondta érzelemmentesen.

- Ezt magával akarja elhitetni, vagy velem? - kérdezte Leon ugyan olyan hangnemben. - Mert nem fog menni. Hallottam minden kéjes sóhajtását, minden kiáltását. Vagy amikor a gyönyör tetőfokán az én nevemet sikította. Amikor élvezetében mind a tíz körmét a hátamba mélyesztette.

- Oh igen, maga csak erre emlékszik - mondta gúnyosan. - Én erre már nem emlékeztem. Még az emlékét is gyűlöltem, de maga képes volt visszajönni. Mondja miért tette?

- Már elég volt Londonból - vette fel újra a csábító álarcát. - Sajnálatos módon a londoni élet elég... unalmas volt.. főleg ön nélkül - dorombolta. - És visszajöttem, mert végre megtehettem.

- Megtehette? - Sora hangja csepegett a gúnytól. - Na és miért? Csak nem sikerült megszabadulnia a londoni szeretőjétől? - Leon hangosan felkacagott.

- A mimtől? - nevetett. - Nem mylady. Visszajöttem, mert rájöttem, hogy sehol nem találhatom meg azt, amit itt megkaptam. Úgy értem körbejárhatnám a földet, sőt még a Pokolba vagy a Mennybe is elmehetnék, de nem találnék ilyen fenséges nőt, mint ön. És még mindig olyannyira kívánom, hogy az nem emberi, sokkal jobban, mint másfél éve. És ön még csodálatosabb lett.

- Magának mindig csak azon jár az esze kegyelmes uram, hogy az ágyába csábítson, nem igaz? - kérdezte élesen.

- Nem tagadom, hogy már nagyon vágyom rá - mosolyodott el pimaszul.

- Soha többé, Oswald - mondta Sora komolyan. - Soha többé.

- Oswald? - hördült fel a férfi meglepetésében. - Jézusom, mylady. Ez azért már túlzás. Az ellenségeim szoktak így hívni.

- Azok vagyunk - bólintott.

- Megőrült? Dehogy vagyunk. - mondta és magához rántotta. - Mondja csak, ez gyűlölet? - tette a lány kezét forró, kőkemény ágyékához, mire felhördült az érintés nyomán. - Ez a valóság, galambom.  És ez - húzta végig a kezét a lány mellén, mire a mellbimbója azonnal megkeményedett - ez az ön része.

- Nem - tépte ki magát Sora az erős karok fogságából. - Elég! Már semmi sem olyan, mint régen, és nem is lesz. Hibáztam. Olyan nagyot hibáztam, amilyet csak ember tud; odaadtam magam önnek - mondta megvetően. - Már bánom. Úgy bánom, mint semmit az életemben. Gyűlölöm magát!

- Szóval megbánta? - lángolt fel a düh az ezüst tekintetben. - Nem hiszem el - majd magához rántotta, és száját durván a lány ajkaira tapasztotta.

Sora felnyögött, és próbálta eltaszítani magától a férfit. Ám Leon szorítása csak erősödött. Szinte egybeolvadtak. A herceg csókja mohó és éhes volt, mint aki hosszú évek óta vágyik erre. Beleadta minden szenvedélyét, minden nyers vágyát. Még mindig túlságosan kívánta a lányt, s ez fájt már. A másfél év alatt nem volt olyan nő, aki felkeltette volna az érdeklődését, pedig jó páran próbálkoztak. Csak Sora Naegino bőrének emléke élt benne. Az illatával aludt el, és ébredt fel. A szél susogásában az ő hangját vélte felfedezni. Kastélyának falai között hallotta felcsendülni a nevetését. Látta a mosolyát. Az arcát... a testét. Egy szirén csábította el minden pillanatban, s nem bírt ellenállni. Elfújták a valaha volt híres Lucifert. Mert bár minden nő megkörnyékezte, akivel csak találkozott, az ő gondolatait kitöltötte a világ legszebb, legcsábítóbb nője. De Sora megváltozott. Egy Démon lett. A legfenségesebb, és valóban, sok dologban visszatetsző volt neki. Felizgatta, annyira, hogy az már elviselhetetlen volt. Kívánta, úr isten annyira kívánta, hogy az már nem volt emberi. De Sora gyűlölte. Keserűség villámlott át a szívén. A csókja mohó volt, szinte már fájdalmas. Sora ellenállása megszűnt. Kezei tehetetlenül fonódtak Leon nyakára. Felsóhajtott, ahogy ajkai elnyíltak, s a herceg nyelve becsúszott a szájába, szenvedélyes táncra hívva az övét. Oh igen. Olyan rég nem érzett érzelmek járták át. A lába kicsit megrogyott, így Leon még közelebb vonta magához. Sora előtt ezerszínű tűzijáték robbant. Nyelveik játéka olyan volt, mintha szeretkeztek volna. Forró, tüzes, veszélyes. Leon végigsimított Sora fedetlen hátán, mire a lányon borzongás futott végig. A herceg mohó csókja, lassan finommá, lággyá vált. Nyelvét kéjesen húzta végig Sora ajkainak vonalán. Lassan elváltak. A férfi mélyen a vele szemben álló szirén szemeibe nézett. A csokoládé tekintet kinyílt, s rég nem látott vágy és szenvedély ködösítette el. A zamatos ajkai a csóktól voltak duzzadtak. Sokat változtak... mind a ketten. S most két olyan Démon állt egymással szemben, akiknek nincs párjuk. Sora még láthatólag nem tért magához. Feje üres volt, s csak az az egy dolog járt az eszében, hogy Leon még mindig fejedelmien csókol. Úgy, ahogy senki más. Ezt az érzést nem lehetett elfeledni még évszázadok múltán sem. S az a viharszürke tekintet oly ismerős volt, mégis annyira új. Még mindig érezte azokat a kemény, érzéki ívű ajkakat a sajátján, és érezte, ahogy a vágy a tetőfokra hág a bensőjében. Vére izzani kezdett. Leon pedig nem mosolygott. Nyers, elemi vággyal a szemében vizslatta a karjaiban tartott istennőt, aki annyira felizgatta. Sora elgyengülve hajolt a herceghez. Az illata... Olyan csodálatos volt. Az északi szélben kavargó szél gyengédsége, a sűrű, zöld erdők frissessége, érzékisége. Egy mély vággyal telt illat. Szantálfa... és egy nagyon pici menta. A herceg egész lényét jellemezte; elegáns, őrjítő, határozott, fenséges, rejtélyes, izgató, mélységesen érzéki és nagyon veszélyes. Páratlan, és egyedülálló. Ellenállhatatlan. Sora már majdnem megszüntette ajkaik között a távolságot. És Leon alig várta, hogy megtegye. Szemei még inkább elsötétültek, ahogy egyre közelebb érezte az arcához Sora forró leheletét. A következő pillanatban azonban egyre erősödő léptek közeledtek feléjük, és a lány feje kitisztult. Mégis mi a fenét művel? Leon Oswald megcsókolja, és ő a karjaiba ájul? Valóban csodálatos volt a férfi csókja még mindig, de nem szabadott ezt tennie. Magában újra felsorolta azokat, amiket megtudott a férfiról, és azonnal kiszakította magát a herceg karjaiból. Undort érzett maga iránt. Egy ilyen alávaló, és gonosz ember hogyan kelthet benne ekkora vágyat? Akkorát, hogy még legyőzni sem tudja. Ez nem szabad, hogy még egyszer előforduljon. Leon még mindig úgy állt; döbbent tekintettel, felduzzadt ajkakkal, feneketlen sötét szemmel, és hatalmas vággyal, aminek már nem tudott gátat szabni. Majd, ahogy meglátta Sora gyűlölködő tekintetét, elmosolyodott. A lány tagadhatta akárhogy; még mindig érezte azt a felemésztő vágyat, mint annak előtte. És amit csakis ő ébreszthet benne. Tagadhatja akárhogy. Oh igen, Sora Naegino még mindig vonzódott hozzá, és talán sokkal, sokkal jobban, mint másfél éve. Mind a ketten változtak. De amit egymás iránt éreztek, az nem. A férfi, arcán azzal a gonosz mosollyal újra Sora felé lépett, ő azonban elhátrált. Nocsak, vonta fel Leon a szemöldökét. A lány már nem mert vele játszani. Tudta, hogy most alul maradna, erőt akart gyűjteni. Csakhogy a herceg már megtanulta, hogy az ellenfelet akkor kell támadni, amikor az már nem tud harcolni. S ő híres volt arról, hogy senkin sem könyörül. Akkor miért adna kegyelmet a szépséges Sorának, amikor majd’ meghal, hogy az övé lehessen? Sora zihált. Mellei hevesen emelkedtek és süllyedtek, s Leon leplezetlen vággyal méregette. Arcán azzal a pimasz mosollyal, mellyel régen elcsábította. Sora lenyugtatta tomboló bensőjét, ami a folytatást követelte. Áruló, futott át az agyán. A teste elárulta. Nyugodtan állta a herceg pillantását. Majd, amikor egy pincér lépett mellé egy pohár bort kínálva, elvette. Majd a férfi továbbállt az üres tálcával, de még fejet hajtott Leon előtt. A herceg összehúzta a szemét. A tálcán csak egyetlen pohár volt, azt is Sorának kínálták fel. Közelebb lépett, és kivette a lány kezéből, majd átadta a mellettük elhaladó első embernek.

- Ez már mindennek a teteje! - csattant fel Sora. - Mégis mit képzel magáról?!

- Halkítsa le a hangját, mylady! - mondta Leon nyugodt hangon. - Vagy azt akarja, hogy az egész társaság idecsődüljön, élükön a drága Anthony Farley-  el? - kérdezte gúnyosan.

- Nagyon vicces újfent, kegyelmes uram - gúnyolódott a lány is. - Csak tudnám, mi a fenét akar még?

- Magát - hajolt közelebb. - Ezt tudja már a kezdetektől fogva, és ön akkor engedélyt adott nekem, mindenre - lehelte. - Nem emlékszik?

- A memóriám tökéletes, méltóságos uram - mondta lenézően. - De akkor még nem tudtam, micsoda egy szemét alak.

- A befolyás és a hatalom nem egyenlő azzal, amiről ön beszél, lady Sora - mondta nyugodtan. - És most már igazán elárulhatná, mi a fene történt magával? - emelte meg a hangját.

Hirtelen azonban több nő sikítását lehetett hallani. Mind a ketten arra fordultak. Az emberek szinte mind odagyűltek, és körbe álltak. Sora és Leon utat tört magának, ám ahogy meglátták, a lány arcából kifutott a vér. Egy férfi feküdt a földön, az arca lila volt, s a száján valami fehér anyag folyt ki. Szemei üvegesen meredtek az ég felé. Sora elborzadva lépett egyet hátra, amikor nekiütközött egy kemény mellkasnak. Leon jeges nyugalommal pillantott rá, de a szíve arra késztette, hogy nyújtson vigaszt a lánynak, s ezt később vitassák meg. Ellágyult tekintettel nézett rá, s hátulról magához húzta. Szorosan tartotta, s érezte; a lány reszket. A végtelenségig felizgatta, de most nem volt rá megfelelő idő. Ó pedig olyan emberfeletti erőket kívánt meg tőle, hogy visszatartsa. A lány lassan megfordult, és arcát a mellkasába temette. Leon pillantása a halott mellé esett. Egy kristálypohár feküdt mellette, amiből kifolyt a bor. A férfi érdeklődve nézte a tárgyat, mely a fűnek köszönhetően nem tört el. Leguggolt érte, és tanulmányozni kezdte. Ahogy felismerte, szemei döbbenten villantak meg, majd veszélyes kifejezés ült ki vonásaira. Felpillantott Sora csokoládé szemeibe, s a lány, ahogy rájött a szája elé kapta a kezét. Mind a ketten egyre gondoltak. Az a pohár, ami halott mellett volt, ugyan az volt, melyet Sorának kínáltak fel alig néhány perce.

Folytatása következik...