- Ó Daisy drágám! - szólalt meg egy fülsértően hangos, vékony hang. A lány a lépcső felé nézett, és egy éjfekete hajú, kék szemű (ezen már nem lepődött meg) nőt látott meg, aki lefelé igyekszik. Haját szorosan egy kontyba tűzte össze, zöld ruháján meg-megcsillantak a díszítő kövek. Mikor leért, odalépett a lányhoz, és vállát átkarolva két puszit nyomott az arcára. Daisy meglepődött, hiszen nem értette, hogy egy felsőbb rangú nő, hogyan viselkedhetett vele így.

- Szóval, holnapután megtarthatjuk a menyegzőt? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Holnapután? - kérdezett vissza ledöbbenve.

- Talán valami gond van, szobalány? - kérdezte Henry gúnyosan. - Azt hittem, azért jöttél ide, mert szereted a „drága” öcsémet, és nem számít mikor keltek egybe. De úgy látszik tévedtem.

- Fogd vissza magad Henci! - mordult rá Allenre.

- Semmi gond - hebegte Daisy, és bűnbánóan lehajtotta fejét. - Hamisan mutatkoztam be, ezért a bocsánatát is kérem. Ami pedig az esküvőt illeti, engem nem zavar, ha holnapután tartjuk meg…

Matt a könyökével oldalba bökte testvérét.

- Engem se - nyögte ki Allen.

- Hát akkor mindent tisztáztunk - sóhajtott fel Gathel, és összecsapta két kezét, miközben negédesen mosolygott, kivillantva szemfogait. - Daisy drágám, majd Lussie segít a ruhaválasztásban, semmi mással ne foglalkozz, bízz rám mindent.

- Óh… rendben - válaszolt.

Egy bő fél óra múlva Daisy bement egy szobába Lussievel, és ruhákat néztek. Allen pedig a saját hálójában morgolódhatott.

Matthew ott volt vele, és kicsit viccesnek tartotta öccse kitöréseit, mert sehogy sem értette, hogy mi váltja ki, mivel a lány egy érték a számára. „Megváltás” Bevallotta, hogy nem tartja sugárzóan szépnek, aki kirí a tömegből, de a maga módján elég páratlan. Tudta, hogy öccse már megszokta a telt idomokat, és kicsit hidegzuhanyként érhette Daisy alakja. Nem volt ő fiús sem pedig csontkollekció, csak éppen vékonyka a többi nőhöz képest. Meg volt mindene, ami egy férfit lázba tud hozni, csak még nem tanították meg rá, hogy hogyan használja. Persze minderre Allen válasza csak annyi volt, hogy akkor vegye el ő maga!

- Akkor azt mond meg nekem, kit választanál… Daisyt vagy Barbarát? - tette fel a kérdést Matt. Barbaráról tudni kell, hogy már huszonnyolc éves, hajadon, és megkeseredett szüleivel él, akik mindennél többre becsülik hitüket. Lányukat kolostorba akarták adni, hogy Istent szolgálhassa. Sötétbarna haja volt, ami mindig kócosan állt, akárhogy próbálta lelapítani. Barna szemeit, mindig szemüveg takarta el, ami mára rendesen megvastagodott a sok olvasás miatt.

Allen röviden hallgatott, majd fanyar képpel válaszolt.

- Daisy - motyogta.

- Rendben. Daisy vagy Josephina? - tette fel megint a kérdést.

Josephina, tizennyolc éves, hamvas bőrrel, világosbarna hajjal, kék szemekkel, és persze kívánatos idomokkal. A baja egyedül a fejével volt, vagyis azon belül. Korához képest, még nem talált rá önmagára, és gyakran hajlamos volt a hisztire, a gyerekeskedésre, néha pedig úgy viselkedik, mint egy normális nő, de ez túl ritka volt nála. Volt olyan alkalom is, mikor hangulatát, egy utcanő is megirigyelte volna. Mint egy vadmacska, olyan volt az ágyban, de ez csak egy éjszakán át, tartott. Ezt az alkalmat pont sikerült kifognia Allennek, de már ennek is vége.

- Daisy - dünnyögte az orra alatt.

- Daisy vagy Nora?

- Daisy.

- Daisy vagy Lilian?

- Daisy.

- Daisy vagy Flor?

- Flor.

Matt újabb kérdést tett volna fel, de szája nyitva maradt, mikor elértek hozzá a szavai. Sóhajtva egyet temette kezébe arcát. Tehát az a nő, még mindig előrébb áll Allen listáján, mint leendő felesége.

- Elviselném még az apját is, de legalább nem őt kell elvennem - morogta, és levágta magát a fotelbe.

- De miért utálod ennyire? Hiszen…

- Elvett tőlem mindent, ami miatt idáig, érdemes volt élnem! - mondta tagoltan, kiemelve minden egyes szót, aztán nyomatékosan kijelentette - Soha sem fogom megszeretni, azt meg végképp ne is várd, hogy egy ujjal is hozzáérjek.

- Az elsőt talán még elhiszem, de a másodikon nevetnem kell, öcsém! Nem hiszem el, hogy te, London híres szoknyapecére, kihagynál egy olyan lehetőséget, hogy minden éjszaka egy nő fekszik az ágyadban, és hozzá sem érsz!

- Elhiheted… már a gondolatától is undorodok.

- És ha vámpír lesz?

- Az sem változtat a dolgon. Számomra mindig is csak egy elsorvadt rózsaszár lesz… sok tövissel.

Matt és Allen, halk kopogásra kapták fel fejüket. Miután Allen rámordult, zaklatójára, hogy szabad, kinyílt az ajtó.

Daisy feje bukkant elő az ajtó mögül, és szégyenlősen elmosolyogta magát.

- Elnézést, ha zavarok, én csak…

- Ugyan… holnaputántól, én leszek az, aki itt zavar. - állt fel Matt, és jelentőség teljesen, megszorította öccse vállát, majd az ajtóhoz sétált, szélesebbre tárta. - Kettesben hagylak titeket, ha nem gond, persze ezt kétlem.

Daisy kicsit elpirulva fordította az ablak felé arcát, Allen pedig elkomorult tekintettel nézett bátyjára. Matt mosollyal az arcán csukta be maga után az ajtót, aztán Allen a lányhoz fordult.

- Mi miatt jöttél ide? - kérdezte, és hellyel kínálta a lányt. Ő nemet intett, és feszengve összekulcsolta kezeit, és ujjait kezdte tördelni. Zavarában rágcsálta alsóajkát, és Allen szerint ezeket az árulkodó jeleket, ő maga észre sem vette.

- Igazából én… csak… nem hagyott nyugodni az, amit Henryvel beszéltetek odalent… mert én…

- Ne figyelj rá - szakította félbe, és aprókat lépkedve, közelített hozzá.

- De én… tudom, hogy nehéz lehet itt mindenkinek, hiszen csak egy betolakodó vagyok, de ha nem felelek meg az elvárásaiknak, akkor tovább is álltam…

- És itt hagynál? - bökte ki a kérdést, amin maga is elcsodálkozott.

Daisy felkapta a fejét, és rémülten nézett rá. Sokszor pislogott, ami a férfi szerint csak a könnyeit leplezte. Nők.

- De… én nem akarom - suttogta.

- Mit nem akarsz? - halkította le teljesen a hangját ő is.

- Hogy… - önkéntelenül is a nyakához emelte kezét, és megmasszírozta a bekötött nyomokat. Nem volt tudatában annak, hogy mit csinált, hiszen látszott rajta, hogy keresi a szavakat, de Allennek, rögtön leesett a tantusz.

Nem akart olyan lenni, mint ő. Éljen! Újabb fegyver ellene, és ez csak a saját érdekeit szolgálja. De ez érthető volt, ugyanis a legelső találkozása a fogaival, nem éppen a jó élmények közé volt sorolható. Logikus, hogy félt ettől az oldalától. Talán majd felhasználhatja ellene.

- Nem haraplak meg… ha nem akarod.

Újra ráemelte tekintetét, és szemeiben hála csillogott.

- Tényleg?

- Miért kell mindig megismételnem magam? - préselt ki magából egy mosolyt, majd átölelte. Daisy karjai a férfi dereka köré fonódtak, majd megszorította. Néhány percig így álltak csendben, majd Allen kibontakozott az ölelésből. Kicsit furcsán érezte emiatt magát, de nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek.

- Kiválasztottátok már a ruhát? - váltott másik témára, majd a vállánál átkarolva, kisétáltak a szobából.

Daisy késő délután kilovagolt Allen húgával, és öccsével. Megint Démont kapta hátasnak, de megígérték, hogy majd kap egy másik lovat, amint lehetőségük nyílik rá.

A Nap már a határt súrolta, de még alig sötétedett. Az eget narancssárgára festette, a felhők pedig elszórtan gyülekeztek, és vihart ígértek. Gyenge szellő simogatta Daisy arcát, és hajába kapott bele alkalmanként.

Azt a szörnyű esküvői ruhát, már rég lecserélte, egy világoskék, egyszerű, kicsit divatjamúlt ruhára, ami furcsamód kiemelte alakját. Talán a szabása miatt.

Lassan lépdelve haladtak, a birtok határai felé, miközben Lussie Daisynek magyarázta, hogy hogyan viselkedjen, mozogjon, beszélgessen a társaságban, főleg ha azok mind vámpírok lesznek.

- Nagyon figyelj arra, hogy soha ne nevesd el magad, és ne mosolyogj senkire néhány pillanatnál tovább. Az ükapám szemébe pedig soha se nézz, ha félsz tőle. Megéri egyetlen pillantásodból… és akkor véged.

- Ükapád? - kérdezte Daisy döbbenten.

- Igen… Lord Lucius de Noir már ötszázkilencvenhárom éves - folytatta Luigi. - De ne akard, hogy haragudjon rád! Egyszer már megütötte Allent… egy teljes hónapon át, hordta a nyomát.

-… miért ütötte meg? - kérdezte csendesen. Lussie és Luigi összenéztek, majd néhány percig csendben lovagoltak tovább. Végül Lussie felsóhajtott és válaszolt.

- Régebben Matt, sokáig kijárt a városba, minden egyes nap…A szüleink azt hitték, hogy kéjvadász… hogy csak szórakozni megy el itthonról, akárcsak most Allen, de Allen kifigyelte, és rájött, hogy Matt egy lány miatt jár el hazulról. Naphosszakat lovagoltak, és sétáltak együtt, de Matt nem engedte meg magának, hogy még mélyebben megkedvelje, de ez már rég megtörtént. Beleszeretett, de tudta, hogy ez nem helyes, hiszen Sarah ember volt. Allen viszont közbeszólt. Rendszeresen elhívta a lányt a saját nevén, de mindig lehívta Mattet, és kettesben hagyta őket. Lassan Sarah érzései is erősebbek lettek, miközben Allen anyáékat puhította, hogy engedjék meg a házasságukat. Apa belement, azzal a feltétellel, ha Matt vámpírrá teszi Saraht. Anya, ha nehezen is, de megengedte. Matt megkérte Sarah kezét. De ez az ükapám fülébe került. Rögtön eljött, és követelte, hogy szakítsák meg a jegyességet. Szégyennek tartotta, hogy egy évszázadok óta tisztavérű család sarja, egy embert vegyen el. Matt már majdnem rábólintott, mégha nagyon fájt is neki, de Allen nem engedte ezt, és kiállt mellé. Megfenyegette, hogyha nem hagyja Mattékat békén, akkor mindent kitálal az embereknek. Mondhatom én is nagyon megijedtem, anya pedig majdnem szívrohamot kapott. Ükapám sértegetni kezdte Allent, akiről tudni kell, hogyha a lelkébe taposnak, akkor hamarabb üt, és aztán gondolkozik. Szerencsére vissza tudta magát fogni, de elég csúnyán visszavágott a szavaival. Lucius megütötte Allent, és kijelentette, hogy addig nem hajlandó felénk sem nézni, amíg meg nem jön az eszünk. Elviharzott, és az óta nem is láttuk. Matték tovább éltek volna boldogan egymás mellett, de… Sarah… rá egy hétre meghalt… balesetben.

Daisy úgy érezte magát, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. A hideg is kirázta a lány halálának gondolatára. És ez mind igaz. De tudta, hogy koránt sincs vége a történetnek. Reszketve felsóhajtott, és kiegyenesedett a nyeregben.

- És… nem Lucius tette?

- Nem - jelentette ki határozottan. - Pont azon a napon, egy elég neves család tiszteletére rendezett bálon volt jelen. Több szemtanú is igazolhatja.

- Ezután, mi történt?

- Matt teljesen belebetegedett. Napokig nem evett, és ez még csak a kisebb baj volt, de egy vámpírnak létfontosságú, hogy naponta vérhez jusson. Teljesen lefogyott és csak árnyéka volt önmagának. Egy csontváz volt, lehetne így is mondani. Egyedül Allen volt az, aki tudta benne tartani az életet. Még rám sem hallgatott. Allen végül elérte nála, hogy legalább vért igyon, de ez Mattnél már meneküléssé fajult. Menekülésből ölt. Allennel egyszer össze is vesztek, azóta Allen megfogadta, hogy soha nem engedi meg magának, hogy szerelmes legyen, mert nap, mint nap elé tárult bátyja képe. Végül két és fél év után sikerült felállnia a nyomorából. De még mindig fájó seb, ha meghallja Sarah nevét.

Daisy nem tudott erre mit mondani. Legszívesebben elbőgte volna magát, de tudta, hogy ez semmit nem változtatna a rideg valóságon. De egy valami nagyon bántotta. Újra egy olyan tényező, amit még csak most tudott meg Allenről. Megfogadta, hogy soha nem lesz szerelmes. Rádöbbent, hogy mennyire nem is ismerik egymást. Semmit sem tud róla, és csak úgy tud meg róla dolgokat, ha testvéreitől kérdezi.

- Nagyon hálás vagyok ezért Allennek, hiszen… visszahozta a biztos halálból a másik bátyámat.