"Ami egyszer az enyém, az enyém is marad, fiú."

Wendy összevont szemöldökkel figyelte, ahogy az újonnan érkezett démon úgy mozog a világban, mintha már sokszor tette volna ezt. De ez lehetetlen. Mégis ő kezdett el utasítgatni, és elindult felfele a lépcsőn, mintha máris tudná, hogy mit akar tenni. Naberus követte, kérdés nélkül ment utána, ami talán még Anael öntelt pattogásánál is jobban feldühítette.

Belemarkolt Naberus karjába. - Hogy bízhatod rá magad? Hiszen ha véged, övé lesz a rangod, mindened. Miért mész így utána? - sziszegte Wendy.

Naberus megállt, hátranézett lányra. - Az öcsémnek nem kell a hatalmam, és a rangom. Ha a helyében lennék, nekem se kellene. Nem tisztességesen jutottam hozzá, a családom kárára. Egy románc miatt – Naberus hunyorgott, mintha egy bocsánatkérő mosolyt akarna megereszteni, de visszafogta magát.

- De akkor... akkor!

- Feltehetően nem önszántából jött – bólintott Naberus – Apám vagy anyám kérte meg, de a mi családunk egy egyszerű katonacsalád. Nem vagyunk nemesek. A kérésünket parancsnak kell venni.

- És miért gyűlöl engem? Miközben neked akármikor meglett volna az esélyed a hazatérésre?! - háborgott Wendy. Naberus szeme megvillant.

- Csakugyan? Akármikor? És mondd, elengedtél volna?

- Igen!

- Azelőtt, hogy leromboltattátok velem az épületeket, vagy csak azután?

Wendy nyitotta a száját válaszra, de csak utána fogta fel a kérdés értelmét. Elevenébe talált, elnémult. Naberus tekintetétől is elszégyellte magát, lehajtotta a fejét.

Anael hangja csattant. - Befejezni a beszédet! Indulás!

Újra elindultak, ám Anael most hátulra állt be, és miközben Wendy elhaladt előtte le se vette róla a szemét, és a lány utána is érezte, hogy Anael őt bámulja. Wendy hátranézett, tekintetében kavargott a mélykék halottság, és látta Anael dühét. Bíborszínű felvillanások, és ocsmány, zöldszínű füst, a gyűlölet színe.

Wendy gyorsan elfordult, és lezárta a vámpírszemeket. Nem bírta használni, nem bírta látni, hogy másokban milyen undor kavarog. Az ízüket is rosszá teszi, és azért, jobb elábrándozni egy fiatal srácnak a kacér mosolyáról, puha nyakáról úgy, hogy nem látja a benne lévő mély haragot, vagy az önutálat szürke füstjét.

Belial a múlt hónapokban elküldte Wendyt, hogy most más vérét is szívja egy kicsit. Wendy elment, talált is önként jelentkezőket, fiatal srácokat, finom, csábos illattal, de amikor meg kellett volna harapnia őket, beijedt, elfutott. Morty figyelte, és másnap felpofozta. Gyalázatosan viselkedett, azt mondta. Utasította Belialt, hogy soha többé ne engedje ki az utcára, mert csak szégyent hoz a vámpírokra. Wendy nem volt biztos benne, hogy tényleg ezért nem kell emberek vérét innia. Jobban szerette volna azt hinni, hogy Morty szíve megesett rajta, és rideg, kegyetlennek tűnő parancsaival csak az érzelgősségét akarja leplezni. Ő is sokszor csinálta ezt... Csinálja... Beliallal például.

De a farkaskirály rendszerint átlátott rajta, és mikor Wendy megvádolta azzal, hogy az erejét felhasználva a fejébe kukkant, Belial azt mondta, hogy ilyen dolgokért fölösleges más fejébe mászni. Ha már Wendy is eleget élt, tudni fogja, hogy a tapasztalat mennyivel többet ér, holmi bűvésztrükköknél. Ennyi a felsőbbrendűség: élettapasztalat. Ami erő. Belial pedig nagyon erős, és tudja magáról. Tisztában van magával, a képességeivel, tudja hol vannak határok – vagyis hol lehet őket átlépni.

Amíg egyedül volt, mindent elvárt magától, és ehhez hozzászokott. Most, Wendyvel együtt kell élnie, hozzá van láncolva, és most tőle várja el ugyanazt, mint magától: tudja, hogy kicsoda, és mit tehet – és mit még. A saját módján terelgeti, mint Morty.

Nem lehet felróni nekik, de... de látni, mint ahogy egy halott lát, nem jó érzés. Hiába könnyítené meg az életét, ahogy Morty mondta. A feltételezések megszűnnének, a bizonytalanság egyértelmű lesz: elébe tárul az igazi valóság. Hirtelen, otrombán, terhesen, és ez igenis nehéz.

Úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem érzékelte Anael közelségét. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a fiú a fülébe suttogott.

- Amint úgy hozza a sors, megöllek.

Wendy eltöprengett, hogy szórakozzon-e, vagy engedje el a füle mellett. Hirtelen pördült meg, Anael nekiütközött, döbbenten hőkölt hátra.

- Milyen édes! Miért ne játsszuk ki a sorsot?! Ölj meg – vigyorgott bele a fiú arcába. - Próbáld meg itt és most. Ha nem sikerül, kérek egy kortyot a véredből. Te meg iszol az enyémből.

Wendy tudta, amint kimondta, hogy most nagy baromságot kotyogott. Mint anno Belial, és akkor ő húzta a rövidebbet. Naberus már nem volt ott, kiért a kriptából. Csak ők ketten maradtak a sötétben.

Anael tekintete szikrázott. - Elfogadom, de még szükségem lehet rád, te vámpír. Nem öllek meg.

Wendy agya forgott, mint egy gép, aztán egy csapásra nyugodttá vált. Nem kell a pánik. Úgy kell viselkednie, mint egy nagyhatalmú, szemét vámpírmesternek. Beleugorhatna Raoul szerepébe.

- Nem sikerült megölnöd, pedig volt rá lehetőséged. Kérem a jutalmam.

- Tessék?

- Azt mondtad, hogy elfogadod a játékot. Itt és most. Nem lehet elodázni. Vesztettél. - Wendy szíve majd' kiugrott a helyéről, ahogy Anael gondolkodás nélkül félrefordította a fejét, utat engedve a nyakához.

- Nincs idő erre. Tessék, vedd a vérem, vagy amit akarsz, vámpír.

Úristen, tényleg... belesétált – nyögte magában Wendy.

Odahajolt Anael nyakához, most mert elmosolyodni igazán. - Vagy amit akarok – suttogta, és megnyalta a fiú meleg bőrét. Ha a szolgám lesz, nem fog pattogni, és fenyegetőzni...

Káprázott a szeme, mikor befejezte az ivást. Zavartan vett levegőt, a démon nyögdécselve lihegett, és erősen magához szorította. Anael tágra meredt szemmel bámult felfelé, majd elgyöngülten dőlt a falnak, Wendyvel a karjában. - Még – nyöszörögte.

Wendy nyelt egy nagyot. - Vedd a vérem, legyél velem egy...

Naberus kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy rohant hozzájuk. - Wendy! Baj van... Morty, Mortyt...

Észrevette Anael nyakán a harapást, bágyadt arcát, Wendy varázsosan örvénylő szemeit, és kicsit felrántotta az állát. - Mit műveltek?

- Mi van... mi? - habogott Wendy.

- Morty... De ti...!

- Mi van Mortyval?

- Raoul... már ő az úrvámpír – nyögte ki végül Naberus. Wendy egy csapásra kijózanodott, eltaszította magától Anaelt, elindult felfelé a lépcsőn.

- Nem... nem igaz. Tuti, hogy nem igaz

- Wendy – Naberus sajnálkozó arcot vágott, megpróbálta megérinteni a lányt, de Wendy elhúzott mellette, és eltűnt. Az arcát masszírozta, nagyokat sóhajtott, majd észrevette Anaelt. Dühösen karon ragadta.

- Ne is merj ilyen arcot vágni!

Anael elfullóan nyögött egyet. - Soha nem éreztem még ilyet... Akarom őt...

- Nem akarod! - szólt rá Naberus. - Gyerünk fel!

Louis érezte, hogy átsuhan valami a karja alatt. - Wendy! - kiáltotta, és megpróbálta elkapni őt, de csak a levegőt ölelte. Aztán a keze nem talált kapaszkodót, halk nyögéssel hajolt a földre, hogy valamit érezzen a keze alatt. Simára járt, hideg márványpadló. Nincs elveszve. Még.

Wendy átfutott a padok között, majd megállt középen. Raoult kereste a tekintette, hevesen forgolódott. - Hol vagy, hol vagy?

De ugyan, mit tehetne? Mit tehetne, azon kívül, hogy meghal?

Nem volt dühös, sem szomorú. Nem fájt semmi, csak türelmetlen volt. Talán meg akar halni, tényleg?

És akkor meglátta, egy karnyújtásnyira tőle. Raoul felé nyúlt, a vámpír pedig félredöntött fejjel, számító mosollyal várta. De visszarántotta egy fekete szőrrel borított, karmos mancs. A fekete farkas magához rántotta őt, erősen tartotta, és figyelmeztetően morgott Raoulra.

Raoul ott termett előttük, mint egy varázslat.

- Mégis, mit akartál csinálni? - kérdezte.

Wendy nem válaszolt, Raoul pedig közelebb hajolt hozzá. Belial vad mordulással hátrébb lépett tőle, Wendyt egy pillanatra se engedte el.

- Semmit, semmit – hadarta Wendy halkan, mikor meglátta Raoul rosszalló tekintetét. Belial bundájába tépett, hogy figyelmeztesse, elég a morgásból. A morgás csendesült, de nem szűnt meg. Halk zümmögés maradt.

Raoul ellépett mellettük, nem nyúlt feléjük, de Wendy érezte az ajkának hidegét az arcán. Mikor elment, Wendy halk sóhajjal Belial hasába fúrta az arcát, görcsösen kapaszkodott a fekete bundába. Vége! Morty halott. Raoul megölte, és egy mágus, vagy nekromanta se hozza vissza. A halálánál talán az a legrosszabb, hogy most mind Raoul kezébe kerülnek. Nem csak ők, az összes amerikai vámpír, és alakváltó.

 - Úristen – nyögte Wendy elborzadva.

- Wendy, elhiszem, hogy megrendültél, de elég kényelmetlen így... Tudod, épp afölött húzod a bundám, és nyomod belém az arcod...

Wendy kigyúlt, mint egy viharjelző, és elugrott Belialtól. Régen nézett horrorfilmeket, ahol a vérfarkasoknak – mindig azok voltak a vérszomjas szörnyek – sose mutatták a betevőt a lábuk között. A valóságban igenis ott van, hiánytalanul.

Ekkor Naberus dühös kiáltása visszhangzott fel a templomban. - Wendy! Mit műveltél vele?

Mindenki a démonokra nézett. Anael Naberus vállán kornyadozott.

Wendy magához intette Belialt, megfogta a fülét, és belesuttogott. - Te, megharaptam a fiút. Ha ez az az íz... akkor neki olyan íze volt. Olyan... szűz, vagy mi.

- De minek haraptad meg? - háborgott Belial.

- Később elmagyarázom! - Wendy már érezte is Belialt a fejében, a szándékaiban kutakodni. Dühösen toporzékolt. - Megfenyegetett!

- Hülye! - kiáltott rá a farkas. - Nem tehetsz csak úgy a szolgáddá valakit, mert a saját biztonságodat félted!

- Miért nem? - vágta csípőre a kezét Wendy.

Közben Luther felkelt a padról, odasétált a démonok elé, Raoul mellé csapódott.

- Kik vagytok?

- Ti is Morty emberei vagytok?

- Démonok vagyunk, Tűzföldéről – válaszolt Naberus kimérten, Wendy felé bökött a fejével. - Az ő segítségével jutottunk át.

Raoul vadul csillogó szemekkel pördült Wendy felé, aki már rohant hozzájuk, miközben azt kiabálta, hogy egy szót se mondjanak nekik. Késő volt.

Raoul magához rántotta a lányt, a fekete erővel, a karjába zárta, diadalmasan vigyorgott. - Tűzfölde? Démonok? Tehát ennyi? Ennyi? Kaput nyitsz egy másik világba, ahonnan szépséges férfiakat hozol a magad szórakoztatására? Ennyi?! - üvöltött rá a lányra dühösen.

Wendy hatalmasra nyílt szemekkel bámulta őt. Nem gondolkozott, kimondta, amire először gondolt: - Dühít, hogy ennyitől féltél éveken át? - suttogta.

Raoul körmei a torkába vájtak, Wendy felsikoltott félelmében. - Igen – sziszegte a vámpír, és Wendy meglátta a tekintetében az a fekete, örvénylő halott erőt, amitől már gyerekként is halálra rémült. De Raoul nem tépte ki a torkát, bár a karmaiban szorongatta. Belül dühöngött, vadul vette a levegőt, de lehunyta a szemét, ajkával Wendy homlokához ért, mintha rosszul lenne. Wendy moccanni se mert, és persze segítséget se várhatott. Kinek lenne mersze Raoul idegösszeroppanását megzavarni?

Luther közel hajolt Anaelhez, szeme sarkából pedig Naberust bámulta. Nyelvével a szemfogait nyálazta, majd rálehelt Anaelre. A fiú nyögdécselni kezdett, aztán megrázta a fejét, és ellökte magát Naberustól. Lerogyott a legközelebbi imapadra, zavartan dörzsölte a nyakát.

Naberus döbbenten bámulta Luthert, a vámpír lassan fejet hajtott. - Szívesen.

- Mit csináltál vele?

- Kihúztam a kábulatból, amibe a szűz fiúcskák esnek, ha megharapja őket egy vámpír – hunyorgott Luther. Anael füle belevörösödött. - Ha nem húzom ki, örökre ilyen kábán bolyongott volna. Mint egy élőholt. Ez a vámpírnők sajátja – nézett Luther Wendyre.

- Wendy! - Naberus hangja szemrehányóan csendült, Raoul pedig olyan hirtelen eresztette el a lány torkát, mintha napfényt ölelgetett volna az előbb. A lány sebes torkához kapott, hátrébb lépett, majd  kényszeredett mosolyra húzta a száját.

- Én ilyenről nem hallottam még sose...

Ekkor a tigris is odaért, négylábon körbejárta Naberust, a lábához dörgölte a pofáját. - Tetszik. Kell.

Luther csak lassan pislantott egyet. - Nekem is.

Raoul odalépett a démon elé, megérintette a haját - Ne is ellenkezz.

- Csináld – mondta Naberus. Raoul lepetten pislantott. - Látom, hogy mit akarsz. Látom a vágyaitok, mindegyikőtök vágyát.

- Remek, tetszik – bólintott Raoul, és minden kertelés nélkül belevájta a fogait Naberus nyakába.

Wendy felsikkantott, Luther kiéhezetten felnyögött, a tigris pedig keservesen nyaffant fel. Naberus lehunyta a szemét, és mélyen felsóhajtott. Ha Raoul nem tartja erősen, biztos elhagyja magát, és térdre esik.

Anael összeszűkült szemmel méregette őket, aztán felállt, és Lutherhez lépett.

- Kell? Egy időre, játszani?

- Mi van? - támadta le Wendy felháborodottan, de Anael rá se hederített.

- Ha jól tudom, ő – Raoulra mutatott – lett itt az úr. Vigyétek el Naberust ünnepelni. Biztos nem volt egyszerű hatalmat szerezni itt, megérdemli az ajándékot.

- Nem! Nem! - sikoltott Wendy. - Elment az eszed?!

Raoul leakaszkodott Naberus nyakáról, széles vigyorral Anaelre mutatott. - Jó ötlet!

- Nem! - Wendy kétségbeesetten nézett körbe. - Nem, nem tehetitek...! Anael!

A vámpírúr fekete ereje mellbe taszította a lányt, a padlóra lökte, hogy elhallgattassa. Anael odaállt a szédelgő Naberus mellé, megfogta a karját.

- Naberus ajándék. A tiétek.

Raoul intett Naberusnak, mire a márki ránézett. Tekintetéből semmit se lehetett kiolvasni, a hangja rezzenéstelen volt: - Rendelkezz velem.

A vámpír szája megrándult, lenyalta az ajkáról Naberus maradék vérét. - Hogy bírod a szolgaságot?

Naberus Wendyre nézett, miközben válaszolt. - Hozzászoktam, és jól.

- Te...! - kiáltotta Wendy dühösen. - Ez nem igaz, nem szolgaság volt! Nem igaz, nem igaz!

- Hagyjad – mordult Belial, és visszanyomta a fenekére a lányt. - Hagyjad, menjen csak, ha menni akar.

- Nem akar! Csak az a girnyó erőlteti rá! - mutatott Wendy Anaelre.

Naberus és Anael egyformán elmosolyodott. Gunyoros, lesajnáló mosolygás volt.

- Akarok menni – mondta Naberus. - Nincs miért itt maradnom.

- De van – nyögte Wendy elfullóan. Naná, hogy magára mondta!

- Nincs – felelte Naberus komolyan, és Wendy elvesztette a hangját. Mit mondjon? Igaza van... igaza, ó, mennyire igaza van Naberusnak! Nagyot csuklott, majd a szájára szorította a kezét, nehogy mégis megszólaljon. Mit mondhatna?

Raoul intett Luthernek, és Naberusnak. A vámpír elindult, Naberus tétován utána, Cruel pedig nyervogott egyet. Raoul felvonta a szemöldökét - Te maradsz.

- Na, kizárt! Nekem is jár belőle! - háborodott fel a tigris, és kétlábra állt.

- Nem – mondta Raoul, és ő is a másik kettő után indult. Cruel letaglózottan hápogott, a fenekére huppant, Anael viszont a fehér vámpír után futott.

- Csak egy ideig a tiéd. Pár napig

- Ami egyszer az enyém, az az enyém is marad, fiú.

- Nem, nem adtam neked végleg – rázta a fejét Anael.

- Az engem nem érdekel.

- Hé! - háborodott fel Anael, és Raoul vállába markolt. A vámpír ingerülten nézett le rá, Anael pedig rekedt nyögéssel térdre rogyott, és vért hányt Raoul lába elé. A vámpír kikerülte őt, és kivonult a templomból. A huzat vágta be utána az ajtót.

Anael a hátára fordult, nagy kortyokban nyelte a levegőt. Nem sok vért hányt, de... de..

Wendy hajolt fölé, arca eltorzult a dühtől. - Látod már, mit tettél? Naberus soha nem szabadul már tőle, egy újabb kirakatbábú lesz Raoul háremében! Mit vigyorogsz?!

- Naberus megmenekült. Sikerült! – nevetett fel Anael. - Az F szakasz sose fogja megtalálni.

Wendy elhátrált a fiútól, lerogyott egy imapadra, elhűlten bámulta az angyal szobrokat a mennyezet alatt. - Nem érti... egyáltalán nem érti... Megőrülök.

A tigris idegesen rótta a köröket az oltár előtt, vadul morgott, és a fogát csattogtatta. - Én miért maradok ki?! Megőrülök!

Belial egy nagy szusszantással Amyhez kullogott, és atyásan megnyalta a farkas sebes lábát. Amy összerándult, de nem volt hajlandó felkelni. Alvarez lefeküdt hozzá, és a farkas az oroszlán hátán nyugtatta a fejét.

Louis a kriptalejáró mellett, a fal tövében ült. Összekulcsolt kezeit görcsösen szorította, az ujjai szinte belefehéredtek. A düh, és a tehetetlenség megőrjítette lassan.

A templomkapu körül fehéren felizzott egy cikornyásan rajzolt boltív. A boltívnek oszlopai lettek, majd ajtaja, tele élesen húzott vonalakkal. Anael felült, az ajtóra bámult, ami szép lassan lángolni kezdett.

- Hát ideértek.

Wendy tágra nyílt szemmel bámulta a lángoló ajtót, ami igen hamar e világra varázsolódott. Az izzó rajzolatok mentén obszidián oszlopok váltak ki, azok tartották a díszes, lángoló boltívet. Az ajtaján folyamatosan változtak a minták, ahogy a parázs kihűlt, és újramelegedett.

Pokoli dübörgéssel tárult fel az ajtó, és egy tűzgolyót böffentett ki magából. Miután a tűz elült, feltűnt három férfi, akik épp a szárnyukat hajtogatták a hátukra. A kapu becsukódott mögöttük, és olyan gyorsan, ahogy keletkezett, el is tűnt. Csak a füstje maradt hátra, és a három démon.

Cruel dühösen vicsorgott rájuk, majd Wendyre mordult: - Elég, oké?! Nem kell több démonhaver!

- Maguktól jöttek! - sziszegte vissza Wendy, és inkább odaszaladt az oltárhoz, ahol elég messze volt még a három démontól. Igyekezett a tigris takarásába kerülni, Cruel pedig elképedten forgolódott utána.

- Mi van, érted jöttek?! Nem tetszik nekik, hogy lenyúlod az embereiket?!

- Nem, nem értem, hanem Naberusért. Szerintem nem lesznek boldogok, ha megtudják, hogy Naberus nincs itt...

- De nem ám – suttogta egy hang Wendy fülébe. Wendy hátracsapott, de a démon, egy izzó pengét feszített a nyakához, felrepült a mennyezet alá, és ott liftezett vele. Wendy rémülten kapaszkodott a karjába, próbált a démonra nézni.

A második az alakváltókat, és Louist terelte egy kupacba, egy tűzgyűrűt húzott köréjük. A harmadik Anael előtt guggolt, és Wendy úgy látta kedélyesen csacsognak.