Allen a lépcső előtt állt, és idegesen toporgott egy helyben. Kezeit inkább a zsebébe dugta, hogy a többiek ne láthassák, meg mennyire kényelmetlenül érzi magát. Lussie egy kis széken ült a sarokban; püspöklila ruháján tompán verődött vissza a gyertyák fénye. Mellette Luigi állt, és szokatlanul rendezetten volt öltözve, de az arcán megmaradt az a fesztelen vigyor. Matt, Allen jobbján állt, karjait keresztbefonva. Henry lustán nekidőlt a lépcső korlátjának, és mindig gúnyos mosolyra görbült szája, akárhányszor elkapta Allen mogorva pillantását.

Francoise, a fodrász, páváskodva lesietett, majd Allen mellé állt.

- Madamosielle! Kérhem, jöjjön lhe!

Daisy bátortalanul kilesett a lépcsőforduló mögül, majd lámpalázasan ellépett onnan, elindult lefelé.

Lussie arca teljesen felderült, Matt pedig elismerően mosolygott rá, és megveregette öccse vállát.

Allen figyelte, ahogy a vérvörös, súlyos szoknya, meg-meglibben, mikor a lány lép egyet. A vörös szoknyához, fekete, szintén vörös kövekkel díszített felsőt viselt, mely nagyon kiemelte törékeny alakját, és szőke haját. A ruha rétegelt pántját, lecsúsztatták vállára, karjait pedig fekete bársonykesztyű fedte, könyékig. Nem viselt semmilyen ékszert. Haját bonyolultan fonott kontyba rakták, a tarkójára; és füle mögött pedig egy-egy tincset szabadon hagytak, hogy spirál alakban omolhassanak alá.

Mire leért az utolsó lépcsőfokra, Allent furcsa elégedettség töltötte el. Daisy ráemelte tekintetét, majd félszegen elmosolyogta magát, és elfogadta a felé nyújtott kezet.

- Elbűvölő ma este - mondta neki félhangosan, mikor lelépett mellé.

- Ön sem panaszkodhat - válaszolt lehajtott fejjel, miközben incselkedve nézett rá.

- Tudom - mondta, és kihúzta magát. Daisy nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát.

Bementek a feldíszített aulába, ahol már kisebb csoportokban álltak az emberek… vámpírok. A teremben rendkívül hűvös hangulat uralkodott., amitől Daisy egy szempillantás alatt libabőrös lett. Kicsit közelebb húzódott Allenhez, és onnan szemlélte tovább a társaságot. Minden szem rájuk szegeződött, amelyek kivétel nélkül, rendkívül világos színben villantak meg. Daisy úgy érezte magát, mint sebzett vad az oroszlán barlangjában. Volt valami benne, ami vonzotta ezeknek a „lényeknek” a figyelmét. A tömény illatkavalkádtól kicsit megfájdult a feje. Életében még soha nem látott ilyen pompát, mint ami most körül vette. A nők, gyémántokkal és egyéb drágakövekkel teletűzdelt ruhakölteményei elkápráztatták Daisyt, de meg is rémisztette, ahogy felsőbbrendűen, felemelt fejjel néztek le rá, mint ha nem lenne ide illő.

Ahogy tovább lépkedtek, a tömegből kitűnt, egy feltűnően rózsaszínbe bújt nő. Mézbarna haját, magasra tűzte fel, ahonnan csigákban omlott a vállára. Összeszűkűlt szemekkel mérte végig Daisyt, majd telt ajkait, gúnyos mosolyra húzta. Daisy elkapta róla tekintetét, majd magában morgolódott tovább.

Flor Backwish.

Mit keres itt?

Végül odaértek az asztalhoz, melyre egy gyertya, és két kehely volt állítva. Egy öreg ember állt mögötte, barázdált arcán, tekintélyes méretű bajuszt viselt. Talpig szent feketében állt, és a párt nézte, majd mikor tekintete Mattre irányult, szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Matthew kínosan elmosolyodott, és odalépett hozzá.

- Jó napot atyám! Remélem nincs harag.

- Viszont. Hogyan is haragudhatnék önre?

- Lekötelez! - tette szívére a kezét. - Be kellett látnia, hogyha nem lépek közbe, akkor ez az elbűvölő pár, most nem léphetne Isten színe elé, hogy örök hűséget fogadjanak egymásnak! Milyen szívszorító lenne, nem gondolja?

- Valóban - gondolkozott el a pap. - de szólhatott volna nekem, mielőtt leüt…

- Óh, én nem ütöttem le… csupán elkábítottam. A nyakán van egy pont, a carotisa, amit, ha jó helyen szorítok el, elállítom a véráramlást, így nem jut elég vér, és oxigén az agyába, és elveszti az eszméletét - somolygott titokzatosan. A pap egy kicsit megrémült, de nem lépett hátra.

- És ezt nyílván tudja… vagyis, önnek tudnia kell, mit… hisz ön, vámpír… - suttogta az utolsó szavakat, mintha kétségbe vonná igazukat.

- Bizony - emelte fel büszkén fejét, és hagyta, hogy szemei egy pillanatra vérvörössé váljanak. - Nagyon jól tudja.

A pap rémülten hátrált egy lépést, majd nyelt egyet.

- Nem kell félnie atyám - nyerték vissza szemei eredeti színűket. - nem fogom bántani… hiszen akkor ki adná egymáshoz kedves öcsémet, és jegyesét?

- I-igen… akkor kezdhetjük is - hebegte és megfogta a Bibliát, mintha az egy pajzs lett volna. A közelben lévők felszisszentek, és kapkodva fejüket keresték a rossz érzés forrását. A pap jobbnak látta, hogyha elteszi, így lerakta az asztalra, és letakarta egy kendővel.

Matt a tömeg felé fordult.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte hatalmas mosollyal arcán, és elővette színészi énjét. Színpadiasan meghajolt, és belekezdett. - Szeretném köszönteni önöket, ezen örvendetes napon, mikoris legkedvesebb öcsém, megházasodik. Keresve se találtam volna jobb társat számára, eme elbűvölő hölgyön kívül - mutatott Daisyre, aki elpirult a szónoklat miatt. - Nem is szaporítanám tovább a szót… Atyám?

A pap meghajtotta a fejét, és az asztal mögé lépett.

Allen kézen fogva vezette Daisyt a rögtönzött oltárhoz, és megálltak előtte.

- Azért gyűltünk össze ezen a szép őszi délutánon, hogy szemtanúi legyünk Allen és Daisy egybekelésének - kezdett bele az ősi szövegbe. - Megjelentek Isten színe előtt örök hűséget fogadni egymásnak…

A tömeg többsége felsóhajtott. Megköszörülte torkát, és tovább folytatta.

- Allen. Feleségedül fogadod-e Daisyt, és kitartasz-e mellette egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ?

Allen ránézett testvéreire, majd anyja szigorú arcára, és bólintott.

- Igen.

A pap most Daisyhez fordult.

- Daisy. Férjedül fogadod-e Allent, és kitartasz-e mellette egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ?

Daisy elmosolyogta magát, és csillogó szemekkel válaszolt.

- Igen - rápillantott Allenre, aki kikényszeríttet magából egy mosolyt.

- Aki bármilyen okot tud, hogy e házasság ne jöhessen létre az, most szóljon, vagy hallgasson mindörökre!

A teremben síri csönd uralkodott, és senki még csak meg sem mozdult.

A pap megfogta mindkettőjük kezét, majd egy hosszú selyemmel átkötötte.

- Amit Isten egybe kötött, azt ember szét ne válassza - Bólintott Mattnek, mire feltartotta a gyűrűket. Allen kivette az egyiket, majd Daisyhez fordult. Szemébe nézett, amire már sokadszorra rándult görcsbe a gyomra.

Ezzel a lépésével elrontja az egész életét. Ez így nem lesz jó. De már eltervezte, hogy mit fog tenni, nem? De az sem jó, mert Mattnek megígérte, hogy nem bántja. Ha most felhúzza a lány ujjára a gyűrűt, egy életre elátkozza magát, és a szabadsága egy pillanat alatt szertefoszlik.

Daisy észrevette Allen kétségbeesését. De megértette, hiszen, a nagy szoknyavadászból, ma egy férj lesz, aki már nem szaladgálhat minden nő után, aki megfordul a közelében. Mától csak vele osztja meg ágyát, senki mással.

Ő is kivette a gyűrűt, majd, már majdnem férje szemébe nézett.

- A gyűrűvel pecsételem hűségem - suttogta, hogy csak a férfi hallja. - Veled tűrök, veled szenvedek, és el nem mozdulok mellőled, holtomiglan… holtodiglan…- a gyűrűt felhúzta Allen kezére, és levegőt sem véve várt. Allen arcán hirtelen ezer meg ezer érzelem futott át, de ahogy felbukkantak, úgy el is tűntek.

Allen még utoljára megforgatta ujjai között az apró ékszert, majd kezébe fogva a lány kezét, megszólalt.

- Legyen ez a gyűrű hűségem záloga… kitartok melletted, szenvedésben és örömben egyaránt… míg a halál el nem választ…

Daisy nem tudta elpislogni a könnyeit, így egy hirtelen jött mosoly közben, hagyta, hogy leperegjen az arcára egy csepp.

- Hivatalosan is kijelentem, hogy ettől a szent perctől fogva, Daisy és Allen, boldog házasok! - A pap Allenhez fordult.

- Megcsókolhatja a menyasszonyt.

Allen egyik karja Daisy derekára fonódott, és magához húzta. Mielőtt még megcsókolta volna, a szemébe nézett, amiben őszinte öröm csillogott.

 -Nem szabadulsz meg tőlem, egykönnyen.

- Remélem is - suttogta Allen szájába, mielőtt a férfi, birtokba vette volna az övét. Rövid csók volt ugyan, de Daisy számára, sorsdöntő fordulat.

Allen hallotta, hogy az anyja irányából, megkönnyebbült sóhaj száll felé. Hát igen. Most már mindenki szemében más ember lesz. Már nem London híres nőcsábásza, aki a lányos apák „réme” volt. Ettől a perctől fogva, egy felelősségteljes férj, Bloodford 10. Grófjának, megnősült fia, aki mától nem járhat ki, minden éjjel, nem egyedül megy a bálokra, hogy aztán késő este egy, a bálon felszedett, magát úrihölgynek nevező nő társaságát élvezze hajnalig az ágyban. Nem. Mától fogva, csak egyetlen egy nővel tölti az éjszakát, és egyetlen egy nővel megy minden rendezvényre, ahonnan majd, ugyanazzal a nővel is tér haza. Felesége van.

- Mrs. Noir? - nyújtotta felé kezét, egy furcsa mosoly kíséretében. Daisy számára, még nagyon furcsa volt, ez a megszólítás. Soha nem képzelte, hogy, ő, a kispolgár, egyszer majd a nagy Noir családba fog tartozni. Mindig úgy képzelte, hogy majd egy jóképű birtokos feleségeként fogja leélni életét, legyenek bármennyire is szegények, gyerekekkel körülvéve. A jóképű alany, teljesült, de álmaiban sem merte gondolni, hogy egy gróf fiához megy hozzá! Mosolyogva átengedte kezét, és mellé lépett. A tömegtől, sorban fogadták a jókívánságokat.

Lucius feltűnt az egyik sarokban, aki épp Henryvel beszélgetett. Mikor pillantása találkozott Allenével, egy kézintéssel elhallgattatta, legidősebb unokáját, és feléjük indult. A csoportok kettéváltak előtte, utat engedve, a minden bizonnyal legidősebb személynek közülük. Mikor odaért hozzájuk, a méter távolságot megtartva, megvetően szemlélte a párt.

- Most te követed a bátyád példáját? - szólalt meg. Reszelős hangja betöltötte a terem csendjét, Daisyt pedig kirázta a hideg.

- Nem értem miért bánt a tudat, hogy nem hozzánk hasonlót veszek el… - válaszolt, direkt nem használva a vámpír szót, mivel nem szerette volna, ha befolyásos emberek, gyanakodni kezdjenek. - Úgy sem én öröklöm közvetlenül a grófi címet.

- Akkor is megszégyeníted a családot - förmedt rá, de arcán megint úrrá lett a jeges uralom, mikor észrevette magát. - Számomra szégyen, hogy ilyen… - körbenézett, és lehalkította hangját. - ember az egyik unokám… szégyentelen kéjenc… Ha az apád helyében lennék…

- De nem vagy a helyében! - szakította félbe villámló tekintettel. - ha csak azért jöttél, hogy újra elmond a véleményed rólam, köszönöm, nem kérek belőle, mert már volt szerencsém meghallgatni!

- Arcátlan kölyök - sziszegte fogai között. Hidegkék szemeit Allenre villantotta. Magas homloka, és ráncos arca, sok időről árulkodott. Megjelenése, magabiztos, és felfuvalkodó. Hosszú, hófehér haját, hátul összefogta, ami a derekát verdeste. - Nem csodálkoznék azon, ha a másik bolond bátyád „kedves” menyasszonyát, te tetted volna el láb alól. Teszed a jót, miközben egy becstelen nyamvadt kis…

- Nem Allen tette, Uram! - szólt közbe Daisy. - és ne sértegesse a férjemet. Csak ugyanazt tudom mondani, mint ő. Ha csak azért jött, hogy szidjon minket, akkor kérem, távozzon - vetette magasba fejét, és bátran az öregember szemébe nézett.

- Hölgyem…- szólította meg cinikusan. - Vigyázzon, milyen hangnemet enged meg magának velem szemben!

- Itt egyedül ön az, aki sértegeti mások büszkeségét! És ha a férjemet bántja, engem is bánt!

- Ön túlságosan magasan hordja az orrát, származásához képest. Inkább maradjon csendben, lapuljon az árnyékban, és élvezze az életet, a drága unokám mellett… amíg teheti - suttogta vészesen, majd hátat fordított nekik, és elviharzott.

Allen addig nézte ükapját, míg az teljesen ki nem lépett látóköréből. Hidegvízként érte az előbbi jelenet, mikoris Daisy kiállt mellette, sőt, szembeszállt Luciussal, az ő érdekeit képviselve. Egyre jobban nehezére eset az a gondolat, hogy bántani akarja a lányt. Ráadásul, Mattnek tett ígérete, is e mellett szólt. Próbálta megmakacsolni magát, hogy a lány, csak kolonc lesz a nyakán, de ez a gondolat, egyre távolabb állt tőle. Ettől függetlenül, még nem szerette őt, sőt… ez állt tőle a leges legtávolabb, de most már nem bánthatja, mert megígérte.

- Ramen… - búgta, egy érzékien mély, női hang. Mindketten odakapták a fejüket.

- Flor - mondta ki Allen a nő nevét, és ez az egy szó, felért egy erotikus vallomással. Flor negédesen mosolygott, miközben gyűrűs ujjaival, a drágakövekből kirakott nyakláncát simogatta, és néha letért melleinek domborulatának kezdetére, amik elég sűrűn vonzották oda Allen pillantását. Vörös ajkai enyhén szétnyíltak, és félig lehunyt szempillái mögül nézett a férfire.

- Kicsit csalódott vagyok, Ramen… - szólalt meg végül. - Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon elkötelezed magad, egyetlen nő mellett.

- Szerelemből házasodtunk…- szólt közbe Daisy, dacolva a kéjeskedő nővel. - miért vártunk volna tovább?

- Szerelem! Ugyan, kedvesem! - nevetett fel gúnyolódva. - Ne legyen ilyen naiv, és elvakult! - még közelebb lépett Allenhez, és végig simított karján. - Ramen soha nem házasodna szerelemből. Számára már a kifejezés is nevetséges…

- Miss Backwish! Ön túl sokat fecseg, kedvesem… - szólt rá erélyesen a férfi. - ráadásul megsérti feleségem érzéseit.

- Ó, kérem, bocsássanak meg, ha elragadtattam volna magam!

- Nem történt semmi - mosolygott rá Allen.

- Ne aggódjon a házasságunk miatt, Miss Flor - mosolygott rá Daisy is ártatlan arcot vágva. - Inkább azon rágódjon, hogy találjon magának párt, mielőtt kifutna az időből, és vénlányságra kényszerüljön… mert ahhoz már nincs sok hátra - húzta maga után Allent, miközben kárörömmel nézte a nő sértődött arcát.

Egy bő negyed órával később, mindenkit az asztalhoz ültettek, és megvacsoráztak. Daisy, Allennel szemben ült, és végig szemtanúja lehetett, ahogy Flor flörtöl, újdonsült férjével. Szemérmetlenül hozzádörgölőzött, és sokszor suttogott a fülébe. Észrevétlenül simított végig a férfi kézfején, amit az nem kapott el. Együtt nevettek, beszélgettek, és Daisy látta köztük a fizikai vágyódást egymás iránt. De nem voltak egymáshoz illőek. Csak a testiség éltette a köztük fennálló vágyat.

Daisy savanyú szájízzel nézte a kettest, és megmarkolta villáját, amikor Flor, Allen oldalának dőlt. Allen pont magyarázott valamit, ami miatt, át kellett nyúlnia Flor tányérja fölött. A nő ezt kihasználva, felsőtestét a férfi karjainak nyomta, és arcával a másikéhoz közelített egy kicsit. Daisynek nem kellett sok, hogy fogja magát, és leszúrja ezt a kis lotyót… nem kellett volna sokat fáradoznia… végül is csak áthajol, és…

- Minden rendben Daisy? - Daisy észrevette, hogy ujjai, amelyek között a villát szorongatta, teljesen elfehéredtek. Lerakta az evőeszközt, majd mosolyt erőltetett arcára.

- Persze… minden rendben - válaszolt Allennek. - ne aggódj miattam, csak folytassátok.

Allen még sokáig fürkészte az arcát, majd visszafordult Florhoz. Daisy belekortyolt a borba, amit elé raktak, majd mégegyszer, és mégegyet. Végül azt vette észre, hogy a pohár fenekét nézi.

„Az alkohol nem old meg semmit!”