3. fejezet – A színpadnál

Szépen elindultunk a kórházból. Sora még kicsit gyengécske volt. Ahogy kiléptünk a légkondicionált kórházból, és megcsapta a meleg levegő, láttam, hogy megszédül, és éreztem, ahogy belém kapaszkodik, támaszt keresve.

- Várj meg itt. – mondtam neki és táskájával egyetemben elindultam az autómhoz.

Közelebb álltam oda, ahol Sorát hagytam. Sápadt volt, és ez nem nagyon tetszett nekem. Felkaptam az ölembe, és így kezdtem el az autó felé sétálni. Hálásan karolta át a nyakam, és fúrta bele fejét a mellkasomba. Adtam egy puszit a feje búbjára. Beszálltunk a kocsiba, és beindítottam a motort.

- Nos, Naegino kisasszony, először elmegyünk a színpadhoz, ahol mindenki már csak az én angyalkámat akarja látni, utána pedig hazaviszlek.

- Értem… - csalódottságot hallottam a hangjában.

- Mi a baj, Sora?

- Semmi…

- Rosszul érzed magad? Nagyon elsápadtál.

- Lehet, hogy csak éhes vagyok…

El is felejtettem, hogy ő nem is ebédelt. Sőt igazából három napja semmit sem evett. És ma amikor, az ebédet vittem fel neki… nos akkor sem evett. Elöntött a melegség és a vágy, amikor felidéztem a délelőtt eseményeit. Olyan közel voltam hozzá. Éreztem teste minden apró rezdülését. És micsoda rezdülések voltak azok, mind vágytól és szenvedélytől fűtöttek. És mindezt csak értem, nekem, miattam…

- Azt hiszem, teszünk egy apró kitérőt, mielőtt bemennénk a színpadhoz…

- Hová megyünk, Leon?

- Legyen meglepetés

Elmosolyodott és a combomra tette a kezét. Majd tekintetével az ablak felé fordult. Tudtam az úti célt, és csak az útra koncentráltam. Sora a rádióval énekelt duettet halkan, szinte suttogva. Elmerültem a boldogságban, és a nyugalomban. Húsz perc autókázás után, lefékeztem egy barátságos kis épület előtt.

- Hölgyem, megengedi, hogy meghívjam egy ebédre?

- Ezt vehetem randevúnak? – incselkdett velem Sora.

- Ahogy gondolja, kisasszony.

- Hát legyen!

Ezt már olyan közel hajolva suttogta a fülembe, hogy beleborzongtam lehelete forróságába. Kicsit hátrébb húzódott, és lágyan megcsókolt. Aztán egy ördögi mosoly kíséretében kiszállt az autóból.

-          Tönkre teszel Sora.

Bementünk az étterembe. Kaptunk egy kis kétszemélyes asztalkát, egy félreeső helyen, aminek mindketten nagyon örültünk, mert nem volt most kedvünk rajongókkal bájcsevegni, a lesifotósokhoz meg soha sincs hangulata az embernek. Rendeltünk magunknak ebédet és üdítőt. Beszélgettünk, míg az ebédre vártunk. Láttam, hogy valami zavarja, de nem tudtam kihúzni belőle, úgyhogy a jó hangulat megőrzése érdekében feladtam a próbálkozást.

Miután befejeztük az ebédet, fizettem és visszaszálltunk az autóba. Hála az égnek, Sora már nem volt olyan sápadt, mint alig egy órája, szóval kicsit könnyebb szível hajtottam el a színpad felé. Tudtam, hogy mindenki le fogja támadni, és én háttérbe fogok szorulni, de nem bántam. Reméltem, hogy barátai elfeledtetik vele rossz hangulatát, aminek miértjét, azóta se volt hajlandó elárulni. Mikor próbáltam újra rákérdezni a kocsiba kicsit morcosan azt válaszolta, hogy ne foglalkozzak vele, majd az otthona elfeledteti vele. Nem tetszett a cinikus hangnem, amivel fogalmazott, de mit lehetett tenni.

Ahogy megérkeztünk a színpadhoz, Kalos irodája felé vettük az irányt, próbáltam megfogni a kezét, de nem engedte. Kopogtattunk. Mikor megkaptuk az engedélyt beléptünk. Meglepetésünkre mindenki bent volt az irodában. Sora, hatalmas mosollyal az arcán járta körbe tekintetével barátainak arcát. Rozetta, ezalatt odaszaladt hozzá, és szorosan megölelte. Aztán jöttek a többiek, még May is megropogtatta Sora bordáit egy öleléssel, amin mindenki jót mosolygott.

-          Üdv újra a színpadnál Sora – üdvözölte kedvesemet Kalos – Beszéltem Kate-tel, és elmondta, hogy egy ideig nem gyakorolhatsz, és nem is léphetsz fel. Leonnak viszont partner kell.

-          Na végre… - sikkantott fel örömében May – Bocsi Sora, csak úgy kitört belőlem.

-          Sajnos May feleslegesen örülsz, mert nem Te leszel az…

-          Mikor akartál bevonni engem az új partnerem kiválasztásába, Kalos – kérdeztem a szokásos álarcom mögül.

-          Az a helyzet Leon, hogy…- de nem tudta befejezni, mert valaki félbeszakította.

-          Már elnézést emberek, de tudtommal én is itt vagyok még. Az lehet, hogy nem gyakorolhatok egy ideig, de úgyis új darabot kell előadni, mert a Haláltánc-ugrást nem engedem át senkinek. A felkészülési idő alatt én is felépülök, és még gyakorolni is lesz időm. Mellesleg még sérülten is előnyben vagyok, mert köztem és Leon között már megvan az összhang, míg egy idegen lánnyal…

-          Ez mind igaz Sora, de a következő darabban Leon se fog szerepelni – mondta egy öreg férfi az ajtóból.

-          Mr. Keneth? – kiáltottak fel mindannyian meglepetésükben.

-          Hogy érti ezt Mr. Keneth? – kérdezte Kalos.

-          Úgy drága barátom, hogy Leonnak nem lesz esélye fellépni ebben a darabban több okból kifolyólag.

-          Például?

-          A legfontosabb az – vette át a szót Mia – hogy ez egyszemélyes darab lesz, és a főszerepet női karakterre írtam meg. Mondjuk, én Sorának tereztem, de most át kell alakítanom Sangora.

-          Sango… Sango Vierra? – suttogták a többiek.

-          Igen, én! - fordult meg a nő, aki eddig az ablakon bámult ki. Kísértetiesen hasonlított Sarah-ra, ezért nem is figyelt fel rá senki.

-          De hát… - Sora nem értette az egészet, és ezzel nem volt egyedül a teremben – nem engedem, hogy valaki más lépjen fel helyettem verseny nélkül!

-          És mégis, hogy akarsz versenyezni velem. – kérdezte gúnyosan Sango – Épp állapotodban is nehéz lenne, de így sérülten… esélyed sincs.

-          Ne legyél ebben olyan biztos – mondtam teljes magabiztossággal, hogy megvédjem kedvesem becsületét.

-          Áh, Leon Oswald, mikor utoljára találkoztunk, még engem védtél ilyen szavakkal. Vagy elfelejtetted már, hogy én voltam az, akit először partnerednek fogadtál.

-          Az én partnerem csak olyan lehet, aki képes végrehajtani az Angyalok Táncát velem. És tudtommal te kudarcot vallottál. – válaszolt belőlem a Halálisten.

-          Most mégis én fogom a főszerepet játszani…

-          Nem fogom hagyni, hogy így történjen. Kalos, Mr. Keneth nem tehetjük ezt a közönséggel. Akkor már inkább legyen May-é a főszerep, őt legalább ismeri a közönség.

-          Sajnálom de ez lehetetlen szintén.

-          Akkor csak a verseny dönthet. – mondta ki Sora eltökélten.

Ismertem ezt a tekintetet, és most sem tetszett. Tudtam, hogy nem fogjuk tudni eltántorítani elhatározásától. Tudtam, hogy fel fog mászni a trapézra, és nem fog törődni Kate intésével, a hegével, vagy a vállával. Mögé léptem, és úgy beszéltem hozzá, hogy csak ő hallja.

-          Sora drágám, biztos jó ötlet ez?

-          Ha jó, ha nem jó, ez van. És nem fogsz tudni megállítani, még te sem.

-          Mért vagy velem ilyen mióta eljöttünk a kórházból? Mi bánt Sora?

-          Azt hiszem ezt már megbeszéltük. De ez most amúgy se a legalkalmasabb szituáció, hogy folytassuk azt a párbeszédet, mert…

-          Féltelek szerelmem!

-           

Tudtam, hogy ezzel meglágyítom a szívét. Ha nem nézett volna minket kb. 15 ember kigúvadt szemekkel, meg is csókoltam volna. De nem tudtam, hogy szabad-e, és az álarcomat sem akartam feladni.

-          Sajnálom Leon, de nem engedhetem, hogy újra elvegyék tőlem az álmomat!

-          Nekem Te vagy az álmom! Kérlek, nem hajts túl magad. Ha felgyógyultál újra a tiéd lesz, ígérem. Csak most kövesd az orvos utasítását.

-          A verseny után megteszem… Ígérem. – majd ezt kimondva, alig láthatóan simította végig hasfalamat.

-          Kalos, Sango mehetünk? – kérdezte Sora.

-          Hova?

-          A színpadra. Megmutatom, mit tudok, és hogy az enyém lesz a szerep.

Mindenki átment a színpadhoz, míg a két lány átöltözött. Izgatottan várták a megmérettetést, holott szinte biztosak voltak a végeredményben. Mikor Sora belépett az ajtón, különös érzés fogott el. Szoktam félteni, ha egyedül van a színpadon, ez mostanság már alapérzés a fellépések alatt. De most, hogy még sérült is, szinte eszemet vette a félelem. Bíztam benne, a képességeiben, a tehetségében, de nem bíztam az ellenfelében. 

A két lány felugrott az ugróasztalra, majd egyszerre lendültek egy-egy trapéz felé. Mia elmondta az instrukciókat. Mikor elhangzott az utolsó mondat, a lányok egyszerre kezdték a manővereket. Tökéletesen kivitelezték mindet. Sango sokat fejlődött, de nem eleget. Sora mozdulatai sokkal precízebbek és finomabbak voltak. Az egyik ugrásánál Sango nem rugaszkodott el elég lendülettel, és nem érte el a következő trapézt. Sora észrevette ezt és már lendült is tovább, Sango felé, hogy elkapja. Nem értettük mért, teszi, de Mia gyorsan elmondta a megfejtést.

-          A háló… elfelejtettük felhúzni a védőhálót.

Ám ekkor már, Sora elkapta a lányt. Fél kézzel tartotta magát és a lányt is, annyi erő azonban nem volt sérült vállába, hogy kimozduljon ebből a helyzetből. Ken reagált a leggyorsabban. Felhúzta a védőhálót, és jelzett Sorának, hogy elengedheti Sango kezét. Mindkét lány a hálóba érkezett, ám Sango nem várta meg, míg Sora is a hálóba huppan és elkezdett ficeregni, aminek az lett az eredménye, hogy Sora az ő lábára érkezett.

- Megőrültél? – kiáltott fel, majd egy hirtelen mozdulattal rántotta ki Sora alól a lábát.

Szerelmem szemében fájdalom csillant, ám ezt nem vettük észre.

- Nos, a verseny győztese és a főszereplő személye egyértelmű. Sora tiéd a szerep. Sérülésedre tekintettel, három hónap múlva lesz a premier. Mia addig töklétesítsd a történetet.

- Köszönöm főnök! – mondta Sora, és kiviharzott a teremből.

Rosszat sejtettem, ezért utána mentem. Láttam folyosón távoldó alakját, ahogy kezét az oldalára tapasztva halad gyors iramban az öltözője felé. Úgy ahogy megnyugodtam, mert azt hittem csak a válla fáj neki, tovább követtem, pajkos mosollyal a számon. Ám ekkor lenéztem a padlóra, és vércseppeket láttam a padlón, mintha Sora lábnyomai lennének, mutatva merre ment a lány. Borzaszóan megijedtem. Sora már az öltözőjében volt, én futottam felé, furcsa szorítással a szívem tájékán. Bolond voltam, hogy megengedtem neki, hogy versenyezzen.

Beértem az öltözőbe, ahol Sora a földre rogyva próbálta csökkenteni fájdalmát, nem túl nagy sikerrel. Leguggoltam mellé, ő magához szorított, és halkan motyogva kért bocsánatot. Gyors csókot leheltem ajkaira, felemelte és a kanapéra fektettem. Elővettem az elsősegélydobozt, és elkezdtem átkötözni a sebet! Ámulva nézte kezeim munkáját, hálás mosolyra húzva ajkait.

-          Tudod drágám, nagyon fontos a sterilitás… - mondtam és egy kis jódot locsoltam egy gézdarabra, amivel áttöröltem a sebet. Felszisszent.

-          Mért ilyen kegyetlen velem a doktor úr?

-          Magadnak intézted így, te kis butus… Így ni… Ez így megteszi.

-          Megteszi? Szebb, mint amit a kórházba csináltak.

-          Mert benne van a szerelmem is! – megcsókoltam – Na, gyere angyalom, hazaviszlek.

-          Már megint itt tartunk. Ennyire le akarsz rázni. Ha fáradt vagy mond azt, de ne célozgass rá egyfolytában! – mondta, azzal felállt és durcásan elkezdett öltözködni.

-          Micsoda? Miről beszélsz szépségem?

-          Semmiről… Mehetünk.

Meglepetésem miatt észre sem vettem, hogy előttem öltözött át. Saját lassúságom miatt csalódottan kullogtam utána a folyosón. Ő még mindig össze volt görnyedve egy kicsit. És akkor, felfogtam, miért volt olyan morcos egész nap. Büszkeséggel töltött el, hogy így ragaszkodik hozzám. Megtréfálom egy kicsit.

Beszálltunk a kocsiba, és szép lassan elhajtottunk Sora háza felé. Mikor megérkeztünk, kezembe vettem táskáját és elindultunk az ajtó felé.

-          Sora, kaphatok egy pohár vizet?

-          Persze – mondta kissé lehangoltan.

Töltött nekem majd várakozón tekintett rám, míg én megittam azt.

-          Fáradt vagyok Leon, azt hiszem, lefekszem aludni.

-          Jó… - adtam neki egy búcsúcsókot, és elindultam. Ám a konyhából kiérve, nem a bejárati ajtó felé vettem az irányt, hanem a lépcső felé, ami a hálóhoz vezetett.

-          Leon, te hova mész?

-          Aludni. Én is fáradt vagyok.

Nem fordultam meg, de láttam magam előtt arcát. Aztán már csak azt éreztem, hogy hátulról megölel, és magához szorít.

-          Mondtam, hogy nem foglak egyedül hagyni csöppségem!

-          Tudom… Szeretlek.

Felvettem a karjaimba, belémkapaszkodott. Mire felértünk a szobába már félálomba volt. Befektettem az ágyba, mellé feküdtem. Ő belefúrta magát karjaimba és álomba szenderült. Simogattam a hátát, majd egy kis idő után én is követtem őt az álmok birodalmába.