- Mit akar tenni, Portia? - hallatszott egy fenyegető hang.

Sora hátra fordult. Ám a várt felsőbbrendűen csillogó ezüst tekintet helyett egy smaragdzölddel találkozott. Rövid, szálkásra vágott barna haj, kidolgozott test keresztezte. Fekete zakót és méregzöld inget viselt, szintén fekete nadrággal. Ám a férfi, mintha egy kicsit nyúzott lett volna, de ez sem változott a remek kinézetén. Akármilyen fáradt volt, felvillantotta a megnyerő vigyorát Sora felé. A hercegnő, először döbbenten pislogott, majd udvarias, ámde hűvös mosolyt engedett meg a férfi felé.

- Lord Dante Wexford - mondta könnyedén. - Micsoda meglepetés ez, uram.

- Nem is kell mondania, mylady - mondta a férfi derűsen, majd kezet csókolt neki. - Látom az arcán. Lady Julieta - majd a lány felé lépett és neki is kezet csókolt.

- Mr. Wexford - biccentett Julieta. - Hogy van?

- Egész tűrhetően, mylady. Bár be kell vallanom, a lord megszólítás jobban tetszett - mondta egy kesernyés mosollyal. - Lady Sorának köszönhetően mindig elfelejtem, hogy én nem nemesnek születtem. Fogadja szívből jövő hálámat, lady - majd meghajolt. - Áh és itt jön a mi drága hercegünk, és kedves rokona - majd kezet rázott a két említettel. - Hogy vagy te hercegfi?

- Remekül, Dante - mosolyodott el. - Gondolom, azért jöttél, mert hallottad hírét az esküvőmnek.

- Valóban a kíváncsiság hajtott - vigyorodott el Dante. - Igazán érdekel, hogy milyen nő volt képes rábírni az esküvőre. Mert annak a nőnek igencsak különlegesnek és fenségesnek kell lennie. Nos?

- Éppen melletted áll - mosolygott a herceg elégedetten.

- Lady Julieta?! - kérdezte meglepetten.

- A másik oldaladon, te ökör - mordult fel Alex.

- Lady… Sora… - nyögte döbbenten. - Na nem. Nem lehet, hogy a mylady hozzád ment volna. Kétségkívül ki van zárva.

- És ugyan, miért? - kérdezte gyanakvó tekintettel Leon.

- Mert… Ugyan már, ki lenne olyan bolond, hogy egy nőcsábászhoz menjen feleségül, akire tapadnak az asszonyok - mondta zavartan. - Lady Sora biztos okosabb ennél.

- Nem értelek. Miből gondolod, hogy Sora mellett szükségem lenne akármilyen nőre is? - lépett egyet barátja felé. - Azt hiszem, ezt már elmagyaráztam másfél évvel ezelőtt is. Brandon, utat engedett nekem, és ezt nagyon is szándékomban állt kihasználni.

- Veszem észre - szólalt meg ingerülten Dante. - Nem tudom, hogy tehetted. Csupa megalázásnak teszed ki. Ugyan már Leon.  Lady Sora büszkesége, és méltósága nagyobb ennél.

- Na idefi… - kezdte Leon dühösen, ám a felesége közbe vágott.

- Mr. Wexford! Abban biztos lehet, hogy az önbecsülésem és a büszkeségem nagyobb annál, hogy valaha is elfogadjam, hogy a férjem egy másik nővel szórakoztatja magát - mondta hűvös nyugalommal. - De szerintem, az már túlzás, amit ön tesz. Bántja, vagy sérti önt, hogy összeházasodtunk? - kérdezte nyíltan. - Mert ha így van, nem akarok egy ostoba, férfiak között történő versengés fődíja lenni. Leon Oswald felesége vagyok, és jobb lesz, ha ehhez mindenki hozzá szokik - nézett Wexfordra, majd Portiára. - Most ha megbocsátanak, megkeresem Sophiet. Velem tartasz Julieta?

- Természetesen - mosolygott a lány.

- Ez aztán… veszélyes - nyögte Alex, majd elégedett vigyorra húzta a száját.

- Még hogy hercegnő - kezdte a zsörtölődést Portia, miközben elindult. - Soha nem lehet igazi hercegnő. Egy Démon soha nem lehet Blackheath hercegnője. Inkább magam fogom eltávolítani.

- Parancsol? - hallotta Leon metsző hangját. - Nem ajánlom, hogy valamit is tegyen a feleségemmel, Portia. Különben velem gyűlik meg a baja. És tudja, mire vagyok képes.

- Há… - majd sarkon fordult. - Megbánja még ezt, herceg.

- Hát, Sora igencsak… kemény ellenséget szerzett magának - jegyezte meg Alex.

- Ugyan már - legyintett Leon. - Portiával nem kell törődnie, őt majd én lerendezem. És te- fordult barátja felé -, Dante? Te is az ellenségeim közzé akarsz tartozni?

- Ugyan már - szörnyülködött a férfi. - Dehogy akarok. Az isten mentsen meg tőle! - emelte fel védekezve a karját. - Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.

- Talán az, ami másfél éve is - mondta jegesen Leon. - Féltékenység, Dante? - kérdezte gúnyosan.

- Talán - suttogta lehajtott fejjel Wexford. - Te is tudod, milyen családba születtem, Leon. Két előny van az életemben; az, ahogy kinézek, és az, hogy megismertelek téged, ezzel egyetemben Alexet és Brandont. Valóban féltékeny vagyok. De szerintem rád mindenki az lenne - vallotta be. - A címedre, a hatalmadra, a vagyonodra. A külsődre és a jellemedre. És most nézd meg; olyan nőt vettél feleségül, akit az ember még álmában sem tud elképzelni. És azt várod, hogy senki ne legyen féltékeny.

- Most ez jobban kiütközik rajtad, hogy Sora a feleségem, mint régen - jegyezte meg a herceg. - Nem Dante, nem azt kérem, hogy ne légy az, hisz én magam is látom Sorát. Én azt kérem, hogy tartsd magad távol attól, ami az enyém. Csak ennyi - majd elhallgatott, amikor Elton elé lépett. - Köszönöm - majd olvasni kezdte az átvett levelet. - Opera lesz ma este Cornwellben. Nos, mentek? - nézett fel a két férfira.

- Julieta biztos, hogy akar - forgatta meg a szemét Alex. - Drága apánk pedig nem engedi el egyedül. És ti?

- Talán kellene - válaszolt Leon elgondolkodva. - Végül is itt az ideje, hogy mindenki megismerje Blackheath nagyasszonyát- mosolyodott el. - Dante?

- Hogy azt a kornyikát hallgassam? - szörnyülködött könnyed humorral. - Nincs az a pénz. Szíves engedelmeddel herceg, inkább lefekszem, mert már három napja nem aludtam - majd meghajolt és távozott.

- Nem értem, mi ütött belé - szólalt meg elgondolkodva Alexander.

- Én sem. De ha veszélyt jelent, akkor nem fog visszatartani az sem, hogy a barátom - Hangja nyugodt volt, ám fenyegető élt hordozott magában. - Esküszöm Alex, ha a feleségem közelébe merészkedik, akkor nem érdekel kicsoda.

- Értem - mosolygott Alexander megértve mindent. - Megyek, elviszem végre Julietát, és este találkozunk. - majd kezet fogtak és Alex távozott.

Leon leült a fűzfa alá, s egy nagyobb szökőkút mellett elterülő rózsaágyást nézett. Vörös rózsák… Elvette Sorát feleségül, de a lány hideg volt, közönyös, és fájóan elutasító. Leon, aki a legnagyobb szoknyavadásznak számított, most az egyszer tehetetlen volt. Csak abban reménykedhetett, hogy felesége a végén mégis csak megenyhül az irányában. Éjszaka azonban minden megváltozik közöttük. Sora elfogad, és ad. Mégsem megy a szobájába, és őt sem hívja. Hirtelen azt vette észre, hogy gondolatainak kitöltője csendben leül mellé. Micsoda nő. Talán már nem gyűlöli? Oly hevesen kelt a házasságuk védelmére, hogy akárki azt hihetné szabad elhatározásából ment hozzá. De nem így volt. Leon nem nézett rá, tudta, ha megtenné, menthetetlenül elveszne a lány szépsége miatt. Micsoda egy boszorkány, vagy inkább szirén? Egyre megy. Így is, úgy is elbűvöli teljesen. Egyikük sem szólalt meg. Leon mereven ült. Sora is feszült volt. Őrült iramban száguldottak a gondolataik, a vérük, a szenvedélyük. Leon azonnal az ölébe húzta volna a feleségét, de tudta, hogy ezt azonnal egy pofonnal jutalmazná, vagy ki tudja mivel. Reflexszerűen visszavette a csábító álarcát. Elengedte tagjait, lazán hátradőlt. És azzal a pimasz, mindentudó mosollyal nézett rá. Sora is megpróbált lazítani, de neki kevésbé ment. Még mindig emlékezett az éjszakára. Az érintésekre, a szenvedélyre, a gyönyörre. Nem is volt benne biztos, hogy ennyire vágyakozik az után, amit Leon tud nyújtani. Ám még mindig gyűlölte a férfit, és átkozta magát, amiért a teste cserbenhagyta. De ő Blackheath hercegnője, és igenis olyan rendben fogja tartani a kastélyt, és a birtokokat, ahogy tőle telik. Miért ne használhatná ki azt, amit Leontól tanult. De a férfi felé megnyílni, nem volt könnyű azok után, amiket tudott.

- Nagyon elgondolkodtál, Oswald - csendült fel a hűvös hang.

- Oswald - suttogta Leon egy kesernyés mosollyal. - Igen, kedvesem, az anyámon gondolkoztam - hazudta. - Milyennek találod Julietát?

- Elbűvölő - jegyezte meg mosolyogva. - És teljesen igaza van.

- Miben? - dőlt előre érdeklődve. - Miben van igaza?

- Abban, hogy mivel téged veszedelmes hercegként emlegetnek, nekem is úgy kell viselkednem, ahogy egy igazi hercegnő, a feleséged - válaszolt komolyan.

- Áh igen - értette meg Leon. - Hercegnő… Értem. Csak a hercegnői címednek akarsz eleget tenni? És mint feleség?

- Hisz feleségedként is azt teszem, amit kell - válaszolt Sora hüledezve. - Vezetem a háztartásod, viselem a neved, és megjelenek veled, ahol csak kell. Nem tudom, mit vársz még.

- Nem e? - hajolt vészesen közel. - Te is tudod, mit várok, mit akarok olyan kétségbeesve, hogy az szinte már megalázó - majd újra hátra dőlt, és a szökőkút vízpermetének csillámló cseppjeit nézte. - Tudod, mindig olyan hazásságot akartam, mint a szüleimé. Anyám kedves volt, elbűvölő, és gyönyörű. Olyan, mint Sophie. Törékeny volt, aki minden férfiban felkeltette a gyengédséget, hogy óvja, hogy vigyázzon rá - mosolyodott el. - Apám, erős akaratú, határozott ember volt. Rengetegen tisztelték, még az ellenségei is. Hatalmas volt. És átkozottul imádták a nők - nevetett fel. - Anyám viszont meghódította őt, azzal a gyengéd, szeretetteljes jellemével, amilyen volt. Erős, de csodálatosan szép szerelemmel ölelte körbe őt. És apám nem tudott neki ellenállni - majd látta, ahogy Sora tekintete meglágyult, és kicsit közelebb hajolt. Áhá, szóval ez érdekli, mégis jó módot választott arra, hogy megnyerje a bizalmát. Tovább folytatta. - Nem, köztük nem volt semmi heves, semmi lángoló. Viszont vágytak egymásra, és imádták a másikat. Nem egyszer láttam, amint anyám valamivel incselkedett, és apám következő mozdulata az volt, hogy az ölébe vette és felvitte a szobájukba - majd újra elnevette magát. - Másnap délig nem kerültek elő. És amikor újra találkoztunk, apám leült mellém az asztalhoz, megveregette a hátam és azt mondta; kilenc hónap múlva számíthatsz rá, hogy kishúgod születik. És rám kacsintott, majd anyámhoz sétált - mosolyogva közelebb hajolt a feleségéhez. - És kilenc hónap múlva valóban megszületett Sophie.

- Soha nem meséltél még nekem a szüleidről, Oswald - mondta Sora megenyhülve.

- Soha nem kérdeztél, kedvesem - mosolyodott el.

- Drágám, melletted nem igen volt időm beszédre - mondta incselkedve, és azon vette észre magát, hogy újra ott van, másfél évvel ezelőtt. Te jó ég, a férfi egyetlen kis vallomása ennyire megingatta. Hirtelen felállt. - Most, ha megbocsátasz…

- Elfutsz? - kérdezte a herceg társalgó hangon. - Menj csak. Fuss előlem. Ha neked ez a legjobb.

- Nem futok - vetette ellen a hercegnő. - Csupán fáradt vagyok.

- Csomagolhatod akármilyen díszes, cifra szó mögé, kedvesem, te akkor is csak menekülsz - hajolt előre, majd felállt. - Menj csak, és szórakoztasd el magad. Én nem megyek utánad - majd a másik irányba fordult.

- Mi változott meg? - bukott ki a kérdés Sorából. - Mi változott meg köztünk?

- Nem mi, hanem te, édesem - fordult vissza a herceg. - És amíg így gyűlölsz, és még próbaképp sem akarsz újra megbízni bennem, addig nem tudok tenni semmit. De azt megmondhatom neked, nem hagyom, hogy a házasságunk tönkre menjen. Remélem megértetted ezt, Sora Oswald - majd sarkon fordult és elviharzott.

- Sora… Oswald…- suttogta a lány, és mosolyogva vette észre, tetszik neki a neve.

Könnyednek érezte az érzelmeit. Egyiknek sem volt súlya. És ez megrémítette. Mintha a mély érzelmei eltűntek volna. Szabadnak érezte magát, mintha repült volna. Viszont tudta, ez nem fog sokáig tartani. És igaza lett. Míg Leont hallgatta, elfelejtett mindent. Mintha soha nem is gyűlölte volna a férfit. És amivel még inkább megrémisztette magát, hogy szívesebben ült volna a herceg ölében, miközben az szorosan magához öleli. Ó igen, olyan könnyű lett volna ezt megtenni, de nem feledhette azokat, amiket megtudott azon a baljóslatú éjszakán. Soha nem feledheti el azt a gyűlöletet, ami akkor felizzította a vérét. Lassan sétált befelé. A nap már forrón tűzött, és ő mielőbb egy kis hűvösre vágyott. Leon szavaiból sütött a visszafojtott szenvedély, a vágy. És ez őt is felizgatta, ám nem volt hajlandó megadni magát. Mióta a férfi visszajött Londonból, csupa olyan dolgot tesz, amiről tudja, hogy jól esik neki, hogy szüksége van rá, de túl büszke ahhoz, hogy kimondja. A herceg teljesen összezavarta a szívét. A mai napon egyszer Leonnak szólította, s nem kerülte el a figyelmét a férfi szemeiben felcsillanó remény apró lángja. De nem… Megesküdött rá, hogy soha többé nem fogja megengedni a hercegnek, hogy játsszon vele. Elárulta és…. A pokolba vele, miért volt ilyen szörnyen csábító, és miért olyan nehéz nemet mondani arra, amit felkínál? Ahogy felért a szobájába, eldőlt az ágyon és csak nézte a vörös baldachint. Muszáj volt újra elgondolkodnia rajta, hogy mit is akar. Gyűlölte a férfit, és nem fogja újra neki adni mindenét. Nem fogja újra átengedni neki a hatalmat. De… annyira el akarta csábítani, annyira vele akart lenni. Mint az igazi házasok. Mint a saját, és Leon szülei. A férfi ez idáig nem mesélt neki a családjáról. És most hirtelen… Ó a pokolba ezzel az emberrel. Hát persze, még ezeket az emlékeket is arra használta, hogy őt megpuhítsa. Micsoda egy alávaló gazember. Felült, és dühösen vett egy nagy levegőt, hogy lenyugtassa az idegeit. Hirtelen egy mondatfoszlány csapta meg a fülét. Mintha ott lett volna valaki, de nem látta, hangja, mintha a távolból szólt volna. Mintha csak a szél suttogta volna. „- Ön szerint, hogy haltak meg a herceg szülei? - Távoli suttogás visszhangzott. - Megölték őket. Ám a mai napig sem derült ki, hogy ki és miért. Leon azt mondja, nyomoz. De senki nem látja az eredményét. Ki tudja, talán nem akarja, hogy az emberek megtudjanak valamit. Nem kizárt, hogy önt is csak bántaná, ha megadná magát. Blackheath hercege nem ismer könyörületet!” Majd a hang elhalt. Sora gyorsan szedte a levegőt. Az egész olyan volt, mintha csak hallucinált volna, mintha csak a képzelete játszott volna vele, mintha csak egy távoli emlékfoszlány sodródott volna megkínzott elméjébe. De olyan tiszta volt. A fejét fogva szaladt be a fürdőbe. Egy zöld szempár villant meg elégedetten, majd halkan becsukta maga után az ajtót.

* * *

Sora, legalább két órán át áztatta magát a medencében, és próbálta elfeledni, vagy legalább feldolgozni azt, amit hallott. Vagy csak képzelte? Nem volt biztos benne. Talán csak a herceg iránti megszállott gyűlölete tette. Miért gyűlöli őt? Áh persze, elhagyta, elárulta és hazudott neki. Kihasznált több nőt, mint ami az ember el tud képzelni. Nem érdekelte, kit kell felhasználnia ahhoz, hogy elérje a céljait. Itt volt példának ő. Ha valóban lett volna a drága hercegben egy kis becsület és tisztesség, akkor nem kényszeríti bele a házasságba. Belekényszeríttette? Úr isten, bárcsak végre tisztán látna. Nem, nem nyílhat meg a férfi felé. Azok a vádak, amik ellene szólnak igenis helyénvalóak, akkor miért ne hinné el? De… ahogy minden kívánságát teljesíti… ismeri az ízlését, tudja, mit szeret. Mit jelentsen ez? Rendben Leon Oswald, egy próba… egyetlen próba… Sora szembe nézett a nagytükörben álló hercegnővel. Miért ne adhatna egy estélyt a férfinak? Egyet s nem többet. Erre a tükörkép szemei felcsillantak. Sora felszabadultan nevetett fel. Rendben Sora Oswald… egyetlen esély.

Hamarosan egy hosszú, fehér selyem köntösben feküdt az ágyon és egy könyvet olvasott. Nem rég hozta fel magának. Nem akart összefutni a férjével, ezért még vacsorázni sem ment le, amit a férfi - Sophie elmondása szerint - dühöngve fogadott. Lassan sötétedni kezdett. S a nyitott erkélyajtón át hűs levegő áramlott be, közben meglebbentve a bordó függönyt és a szintén bordó ágyfüggönyt. Sora belemerült a könyvbe. Mosolyogva olvasta a romantikus sorokat, szinte itta magába az érzelmeket. Csakhogy a főhősnőnek nem volt annyi gondja, mint neki. Szabadon rajonghatott a férjéért. Hát igen. Határozott kopogás térítette magához. Felemelte a fejét, ám mielőtt kiszólhatott volna, hogy szabad, az illető már az ajtót zárta maga mögött. Sora felvont szemöldökkel nézett a férfira. Enyhén felháborodva bezárta a könyvet, és feljebb ült. Gyönyörű csokoládé szemei összeszűkültek, ám nem is igazán a haragtól.

- Mond csak Oswald, téged soha nem tanítottak arra, hogy nem illendő egy hölgy szobájába belépni, amikor az említett úrinő már hálóruhában van? - kérdezte gunyorosan, ám pajkosan csillogó szemei ezt meghazudtolták.

- Tanították volna, de az órákat általában ellógtam - mondta a herceg komolyan, minden viccelődés nélkül.

- Valóban? - nevetett fel Sora. - Csoda, hogy ilyen intelligens ember lett belőled.

- Kedvesem, nem egyszer volt, hogy kopogás nélkül mentem be a hölgy hálószobájába - mondta fojtott hangon. - De te, édesem - kezdte mézes- mázosan -, a feleségem vagy! - dörrent a hangja, mire Sora kicsit összerezzent. - Miért nem jöttél vacsorázni? - váltott társalgó stílusra.

- Fáradt voltam - majd látva, hogy a herceg felvonja szépen ívelt szemöldökét, hozzátette. - És gondolkozni akartam.

- És min, ha szabad tudnom? - lépett közelebb, majd amikor a nő megrázta a fejét, végre elmosolyodott. - Ragyogóan szép vagy - dorombolta rekedt hangon.

- Ha neked tetszik a köntös, akkor köszönöm - kacagott fel Sora. - Miért jöttél?

- Hogy öltözz fel! - mondta a herceg sötét szemekkel.

- Oswald, hamarosan már le kéne vetkőznöm, te meg arra kérsz, öltözzek fel - ismételte hitetlenkedve a hercegnő. - Miért is?

- Sora, ne vigyél kísértésbe! - mondta rekedtes hangon, és felesége mellé ült.

- Én? Nem tettem semmit! Amúgy, hová megyünk? - állt fel az ágyról.

- Régen nem zavart, ha leültem melléd - mondta csak úgy magának egy fanyar mosoly kíséretében. - Operába megyünk. Lesz egy egész hadsereg ember. Úgyhogy kérlek, ne vegyél fel semmi feltűnőt!

- Meg akarod szabni, mit vegyek fel? - húzta össze a hercegnő a szemeit.

- Igen. A feleségem vagy - mondta Leon teljesen nyugodtan, miközben hátra dőlt.

- Akkor mondja, kegyelmes uram, mit kíván, mit vegyek fel? - kérdezte Sora gúnyosan.

- Fehéret- válaszolt a férfi elégedetten és felállt. - Hosszú ujjai legyenek, és ne feszüljön rád sehol a felsőrész - sétált a felesége felé. - A nyakrész pedig érjen eddig - húzta végig az ujját Sora torkán. - A hajadat, valami egyszerű kontyba fogd fel. És… - mondta nyomatékosan - semmi parfüm.

- Na de… - a lány csak tátogni tudott. - Az isten szerelmére Oswald, nem apáca vagyok, és nem hiszem, hogy el kéne csúfítanod.

- Csak tedd, amit mondtam - majd még egyszer végig nézett rajta, végül sóhajtva távozott.

- Te… - kezdte volna a dühöngést Sora.

Rendben, ha Blackheath hercege olyat kíván, amivel nem hívja fel magára az emberek figyelmét, akkor…Na várjunk csak, Leon Oswald féltékeny volt? Sora először döbbenten pislogott, majd lassú, gonosz mosolyt engedett meg és hangosan felkacagott. Na várj csak, Oswald, olyan élményben lesz részed, mint soha. Nevetve szaladt a gardróbba. Leon fehér ruhát akar, fehéret kap. De a többi már…

Blackheath kastélyába egy lovas érkezett. Brandon Naegino igencsak elegánsan öltözött. Leugrott a karamell színű csődörről és belépett a kastélyba. Ahogy belépett, rögtön a kastély hercegével találta szemben magát. Leon igencsak morcos volt, és Brandonnak nem esett nehezére kitalálni, ki miatt. Fejcsóválva, de széles vigyorral az arcán fogott kezet sógorával.

- Mit tett veled Sora? - kérdezte szórakozó mosollyal.

- A húgod, egy boszorkány - fújt egyet a herceg. - Egyszerűen kibírhatatlan. De… egyszerűen nem lehet neki ellenállni - lágyultak meg a vonásai. - Szóval készen állsz, hogy végigüld az operát?

- Én igen… de te. - jegyezte meg mosolyogva.

- Miért, én talán nem? - kérdezte. Már maga is felvett egy sötét nadrágot, egy fehér inggel, majd rávette a fekete zakót. - Már csak Sophie és Sora hiányzik - Amint ezt kimondta, megjelent Sophie. A lány, egy háromnegyedes ujjú, világos rózsaszín ruhát viselt, aminek felső része apró gyöngyökkel volt kirakva. Haját egy elegáns kontyba tűzte, és mosolyogva lépkedett a férfiak felé. - Nos, tévedtem, már csak Sora hiányzik - mosolygott testvérére. - Elbűvölő vagy hugica.

- Köszönöm - majd hamiskás pillantást vetett a bátyjára. - Akkor csak várd meg a feleségedet - majd az emeletre pillantott.

- Mi a… - majd ő is arra fordult.

Leon még a száját is eltátotta. Nem éppen erre gondolt, amikor azt mondta Sorának, hogy legyen visszafogott. De be kellett vallania, a látvány igencsak kedvére való volt. Sőt. A hercegnő rendkívülien nézett ki. Valóban páratlanul szép volt. De csupán annyiban tett eleget a férje kérésének, hogy a ruhája fehér volt. Nyakban megkötős, igen mély dekoltázsú. S a felsőrész ezüst hímzésekkel volt díszítve. A derekán pedig egy fehér selyemöv díszelgett. Haját egy különleges kontyba fogta, és néhány rövidebb tincset kihagyott. Sminkje nem volt túl erős, leginkább az ajkain lehetett észrevenni, amik kívánatos, cseresznyepirosak voltak. Friss volt, üde, gyönyörű és szörnyen kívánatos. Leon nyelt egy nagyot, és elé lépett. Sora belékarolt, miközben kacér mosolyra húzta az ajkait. A herceg egy pillanatra úgy érezte, mintha minden rendben lenne közöttük. Ám ez csak hiú ábránd volt. Leon érezte, amint az érintése nyomán Sora megfeszül. Teste merev volt. Mintha minden porcikája tiltakozott volna az ellen, hogy hozzá érjen.

- Látom, nem igen vagy hajlandó teljesíteni a kéréseimet, kedves - csóválta a fejét a herceg.

- Az nem kérés volt, drágám, hanem egy parancs - mosolygott a hercegnő. - És nem szeretek parancsokat elfogadni.

- Leon, mit mondtál a húgomnak, mit vegyen fel? - kérdezte gyanakodva Brandon.

- Fehér, zárt nyakú, apáca jelmezt - válaszolt Sora gúnyosan.

- Jesszus… - nevetett fel a férfi. - Ne csodálkozz hát, herceg, hogy a feleséged nem tette meg. Sora az öltözködésben csak magára hagyatkozik.

- Ne is számítson másra. Kicserélte az egész ruhatáramat, és abban nem igazán vannak zárt nyakú ruhák - mosolygott diadalmasan.

- Hát igen, erre nem számítottam. De már holnap korrigálom a hibát - vágott vissza a férfi.

- Akkor a hálóingeimet és az összes ruhát cseréld le, kedvesem - mosolygott Sora angyalian.

- Hogy is ne! - háborodott fel a férfi. - Na jó ebből elég volt. Még egy ellenkezés, és nem tudom, mit teszek veled - majd kifelé irányította feleségét.

Brandon és Sophie jót mulatott a hercegi pár veszekedésén. Sora láthatólag felengedett kissé. És mintha a gyűlöletet is elfelejtette volna, amit a férje iránt táplált. De Brandon tudta, ez nem így van. Sora nem bocsát meg könnyen annak, aki elárulja. De egy próbát mindenképp megért. Néma csendben szálltak be az elegáns, fekete hintóba. Az út is így telt volna, ha Sophie és Brandon nem viccelődték volna végig. És Sora egyszer- kétszer nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ám a herceg csendben volt. Mint aki a halálos ítéletet várja egy baljóslatú éjszakán…

* * *

A hintó hamarosan megállt a cornwelli opera- színház előtt. Sora egynéhány alkalommal volt már itt, ám nem nagyon bírta az ilyen összejöveteleket, mert csak a társaság nagyasszonyai és az öreg matrónák jártak ide. Amint Leon kisegítette a hintóból, hirtelen kétségbeesett vágyat érzett rá, hogy elmeneküljön, hogy elfusson jó messzire. Messzire… Leonnal… Ez a gondolat megrémisztette, és akaratlanul hátrált el férjétől. A herceg érdeklődve nézett rá. Soha nem látta még ezt a riadalmat azokban a babonázó csokoládé szemekben. Sora… félt. Félt, de vajon mitől? Hisz hozzá volt szokva ezekhez a rendezvényekhez, estélyekhez. Akkor mégis, mitől? Hirtelen azonban beléhasított a felismerés. Az érzéseitől… Sora Oswald újra kezdi érezni, azokat a rég elfelejtett érzelmeket, amiket másfél évvel ezelőtt táplált iránta, s aminek szikrái még most is ott voltak. Ó végre. Végre valami kis jel, hogy van értelme próbálkoznia. De miért fél ezektől az érzésektől? Persze, hisz gyűlölni akarta, gyűlölnie kellett őt. De már érezte a végtelen vágyódást, és a szenvedély hevét, mely erősebb volt, mint régen. Emberek mentek el mellettük, ám ők csak egymás tekintetét lesték. Csak egymást látták. A riadt csokoládé színű szempár találkozott egy veszélyesen, mégis bíztatóan csillogó viharszürke tekintettel. Hirtelen az előkelő ruhákba öltözött emberek megálltak, és csak bámulták őket. Francba, miért kell ezeknek ilye pletykára éhesnek lenniük? És Sora túl távol áll tőle. Szó sem lehetett róla, hogy a vén matrónák kikezdjék a hercegnőt. Neki kellett cselekednie. Hirtelen egy nagy lépést tett felesége felé, majd magához rántotta és hevesen megcsókolta. Ajkai mohón tapadtak felesége ajkaira. Igazából az emberek jelenléte nélkül is megcsókolta volna. Sora ajkai mézédesek voltak. Zamatosak, és szörnyen csábítóak. Egyre közelebb vonta magához, hogy megtartsa.

Sora pedig készségesen simult a karjaiba, könnyedén fonta a karjait a nyaka köré, és ugyan olyan hévvel viszonozta a csókot, ahogy férje adta. Egy esély… De miért rémült meg ennyire tőle? Nem, megígérte, hogy ad neki egy esélyt. Leon érezte a csók hevességét, s lassan körberajzolta a nyelvével a hercegnő telt ajkait. Sorának pedig nem sok kellett, hogy nyilvánosan fel ne nyögjön. De végül visszafojtotta, s helyette inkább beleharapott férje ajkaiba. Leon elmosolyodott, amikor elhúzódott tőle, s szemügyre vette a végeredményt. Sora ajkai felduzzadtak a csók hevétől, s kívánatos cseresznyepirosak voltak. A herceg őrülten kívánatosnak találta. Még egy csókot adott a felesége ajkaira, ám ezúttal leheletfinom volt. Az ott álló öreg matrónák hevesen kezdték legyezni magukat, s izgatott sustorgásba kezdtek. Leon, mint aki még most veszi észre, hogy ott vannak, udvarias mosollyal biccentett. A fiatal férfiak irigykedve néztek rá, a fiatal hölgyek pedig Sorára. Miután a tömeg kezdett bevonulni, a herceg felesége füléhez hajolt.

- Ne haragudj, de nem volt más választásom - suttogta kicsit lihegve.

- Igencsak hatásos volt - mondta Sora, miközben férjéhez simult. - Nem kell bocsánatot kérned, elvégre házasok vagyunk. Akkor csókolsz meg, amikor tetszik. Feltéve, hogy nem lesz belőle botrány.

- Áhá botrány - Leon élvezte a helyzetet és átkarolta feleségét. - Tudod, hogy szeretem őket.

- Tudom - mosolygott Sora. - Tudom - suttogta.

- Áh, Leon Oswald, Blackheath veszedelmes hercege - dorombolta egy rekedtes, középmély hang, ami igen izgató lett volna akármelyik férfinak. - Micsoda meglepetés újra látni önt, kedves herceg…

Folytatása következik…