5. fejezet – Még külön - Sora

Nem mondanám, hogy lassan teltek a napjaim. Persze éreztem hiányát és vágytam arra, hogy vele lehessek, de az elején még élveztem a hirtelen jött szabadságot. Amikor a reptérről hazaértem egyből a hálóba indultam. Nem a megszokott térfelemre feküdtem, hanem az ő helyére. Magamba szívtam illatát, és úgy szenderültem álomba. Minden nap beszélgettünk telefonon. Persze az időeltolódás megbonyolította egy kicsit a dolgot, de meg lehetett oldani.

Végre szenteltem egy kis figyelmet a barátaimnak. Mostanság elhanyagoltam őket, pedig ők végig mellettem voltak.  Rosettával együtt edzettünk, mivel ő partner híján maradt, én pedig meg akartam nézni meddig jutott. Borzasztóan ügyes lett. Mindenkire jó hatással volt az Angyalok tánca anno. Az improvizálás kihozta belőlük rejtett képességeiket. Elértem a célomat. Közös célomat Sophie-val.

Anna és Mia hatalmas szeretettel fogadtak újra magukhoz. Trió újra állt, bár teljesen más szerepekkel. Mia nem engedte, hogy segítsünk neki az új darab forgatókönyvébe. Néha percekig csak figyelt engem mindent látó tekintettel, majd elvonult és csak Cathy-t engedte magához. Tudtam, hogy nagy dobásra készül.

Annával felélesztettük a Gyerek színpadot. Mindenki szívesen lépett fel rajta. Még Ken is belement – ugyan nem egyszerű meccs után – hogy fellépjen Annáékkal. A bohócszámok mindig nagy sikert arattak. Szép lassan olvadtam vissza a baráti társaságba, és éreztem, hogy újra megtaláltam valamit, amit hagytam kicsit elkallódni.

Azonban egy idő után, szép lassan elcsendesült a rajongásom a barátaim felé, és rendes mederbe terelődtek kapcsolataim. Minden napom ugyanúgy telt. Reggel felkeltem 7 órakor, beszélgettem Leonnal, elmentem edzeni Rozettával, délután összeállt a trió. Ám az esték egyre nehezebbek lettek. Elérkezett az az időpont, amikor a pohár nem félig teli, hanem félig üres. Hiányzott, egyre jobban. És tudom, hogy ezt a többiek is észrevették rajtam.

Mia egyre többször vizsgált azzal a bizonyos átható tekintettel. A forgatókönyv nem volt még kész, még volt 3 napja. Kezdtem elveszni. Rossz hangulatom már nem csak sötétedés előtt kezdett eluralkodni rajtam, volt már olyan, hogy így ébredtem. Ezt egy idő után Leon is megérezte.

- Mi  baj Sora?

- Mi lenne?

- Hallom a hangodon, hogy baj van. Mért nem mesélsz Rozettáról vagy Annáékról?

- Mert nem történt semmi érdekes.

- Nem tudsz átverni. – láttam, ahogy elkomorul a tekintete.

- Hiányzol.

- Tudom, Te is nekem… De nemsokára újra melletted leszek.

- Mikor?

- Sajnos a premierre nem biztos, hogy odaérek, de rajta leszek az ügyön.

- Köszönöm…

- Sora …?

- Igen?

- Ne hagyd el magad. Megígérted, hogy vigyázol magadra… Ugyanazt a pajkos kisasszonyt akarom visszakapni, mint akit ott hagytam…

- Rendben.

Azt hiszem, hogy ezután értem el a mélypontot. Megígértem Leonnak, hogy vigyázok magamra, ezért nem mentem edzeni. Beteget jelentettem, pedig csak nem tudtam volna kellőképpen koncentrálni. A hiánya belülről őrölt fel. Nem csináltam napokig semmit, csak bolyongtam a házban, olvastam a könyveit, vagy belefúrtam a fejemet a párnájába. Eltűnt az illata és ettől kicsit pánikba estem. Tudom hogy butaság volt, de nem tudtam mit tenni. Ha telefonon beszélgettünk, mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne vegye észre. Ne akartam, hogy miattam adja fel elveit. Vagy, hogy ez eszébe se jusson feladni azokat, és végleg összeomoljak. Két teljes napig ki se mozdultam a szobából. Feküdtem az ágyba és aludtam, vagy egyszerűen csak néztem ki a fejemből…

Ekkor érkezett meg Layla és Yuri. Amikor megláttak Yuri, nemes egyszerűséggel elhagyta a házat, Layla viszont drasztikusabb eszközhöz folyamodott. Felpofozott. Azt mondta, nem tehetem ezt az életemmel. Egészséges vagyok, örüljek neki. Leon nemsokára visszajön hozzám, és ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ne herdál el az életedet! Egyre többször mondja mostanság ezt, bár érthető. Layla ütése kirázott a kétségbeesés ködéből. Az a pofon volt az első lépés a fény felé.

A második Kalos telefonja volt. Bejelentette, hogy kész a darab, és hogy menjek be másnap 10.00-re az irodájába. Rendbe kellett hoznom magam. Nem akartam, hogy így lássanak. Éreztem, hogy még mindig nem vagyok teljesen rendben. Rémálmok gyötörtek. Leonnal álmodtam, ahogy éppen különféle nőkkel van. Nem csal meg, azt nem. De flörtöl. Olyan szavakat suttog a nők arcába, amiket nekem mondott. Közben félmosoly játszik az ajkain és csillognak a szemei…

Belenéztem a tükörbe, és saját magam halovány emlékét láttam visszanézni. Beesett szemek, kócos haj, sápadt bőr. Talán fogytam is egy kicsit. Mostmár tuti kapni fogok a fejemre Annáéktól. Megpróbáltam rendbe szedni magamat. Éljenek a modern kor találmányai és az alapozó! Lassan újra magamat láttam a tükörben. Csak a tekintetem nem stimmelt. Hiányzott belőle valami, ami tudom, hogy csak akkor tér vissza belé, ha újra Leonra nézhetek. Elkészültem és Layla-val közösen indultunk a színpad felé. Nagyon lefogyott. De megígértem neki, hogy nem beszélünk erről. Még…

Megérkeztünk Kalos irodájába, ahol először Rozetta rosszalló tekintete köszönt. Layla gyengéden egy kanapé felé terelt.

- Nos ha mindenki itt van, akkor kezdhetjük is. Mia!

- Igenis! A darab címe: A magány!

Abban a pillanatban nyert értelmet Mia minden fürkésző tekintete, mindentudó mosolya. Megfigyelt engem, felhasznált a darabhoz. Még ha tudott volna, se tett volna semmit szenvedésem ellen, mert kellettem neki. Múzsa lettem… Bravó Sora!

- A történet igazán egyszerű. Egy elhagyott és összetört nőről szól (Luna). Magányosan éli életét a szakítás után. Nem enged senkit közel magához eleinte, később viszont, már a többiek nem keresi, sőt kerülik társaságát. – ahogy beszélt körvonalazódott bennem a színpadi előadás – Eleinte szánalmasnak tartja az öngyilkosság gondolatát. Elkeseredett kérés a külvilág felé. Ő ennél erősebbnek tartja magát. Ekkor jön a jelenet, amikor meglátja volt szerelmét párja társaságában, aki babát vár. Itt szakad el minden szegény teremtményben. Öngyilkos lesz. Ez az ugrás, lehet majd a Haláltánc egy kicsit átvariált verziója. Úgyis csak egyszer látta a közönség. Mivel ez nem gyereknek való darab, üzemelhetne vele párhuzamosan a Gyerekszínpad.

- Nem vagyunk annyian – mondta Anna.

- De igen. Tekintve, hogy ebben a darabban összesen 6 artista szerepel hosszabb ideig. A háttértáncot az újoncok is el tudják végezni.

- Szereposztás? – kérdezte Kalos?

- Luna: Sora, ex: Yuri, Yuri párja: Anna. Barátok: Rozetta, én, Sandy.

- Minket hogy hívnak? – kérdezte Rozetta.

- Nem lesz nevünk. Ezzel is hangsúlyozva a főszereplő magányát. Nos, hogy tetszik? Sora?

- Csodálatos. – feleltem őszintén.

- Akkor holnaptól próba. Egy hónap múlva premier. – jelentette ki Kalos.

Örültem, hogy újra volt mit csinálnom. Mivel jórészt csak egyedül táncoltam a levegőben, nem kellett mással próbálnom. Egyre jobban, már-már betegesen rajongtam szerepemért. Bele is tudtam élni magam teljesen. Minden mozdulatom, minden csavar, minden spárga a magányról, az elhagyatottságról és az e miatti szenvedésről szólt. Kalos és Mia le volt nyűgözve, elégedettek voltak. Csak Anna, Layla, és talán Yuri látta, hogy nem nagyon kell erőlködnöm, hogy megformáljam a szerepemet. Lassan közeledett a premier.

A fényképezés olajozottan ment. Világított a szememben a magányosság. A szeretett tekintet hiánya nem melegítette át. Yuri és Layla nem jött el a fényképezésre. Kalos nagyon mérges volt, mert nem lehetett elérni őket… Miután elkészültek a képek, és megtudtam, hogy nem lehet elérni, megrémültem. Nem szabad a legrosszabbra gondolni, de a kisördög mindenkiben ott van, főleg ha okunk is van rá. Elindultunk az edzőterembe, hogy elkezdjük a főpróbát. Kalos tekintete villámokat szórt. Ekkor csörrent meg a telefonja. Kalos szemében a düh villant fel, amikor meglátta, ki keresi.

- Ti meg hol a fenébe vagytok? – ordította a telefonba.

Tekintete szép lassan komorult el, arcvonásai megfeszültek. Amikor felém nyújtotta a telefont, tudtam hogy baj van. Nagy baj. Amikor meghallottam a hangját a telefonban, a vér is megfagyott az ereimben. A hangot, amit annyiszor hallottam már nevetni, most a szenvedés, az önvád és töménytelen bánat járta át. Nem bírtam hallgatni, térdre rogytam, és szabadjára engedtem könnyeimet. Csak azt hallottam meg a vonal túlsó végéről, hogy azt kéri, menjek oda és segítsek neki…