Ismét elfogta az a bizsergetően furcsa érzés, hogy most fontos titkok vannak a tulajdonában. Törökülésbe helyezkedett, és felnyitotta a borítót. A lapok zörögtek, amint megmozgatták őket. Daisy elmélyülten olvasni kezdett.

„Életem első tíz évében, nem történt semmi különös velem, leszámítva a Telihold éjszakák béli rémálmokat. Nem kisgyerek félelmei voltak ezek. Nem. Ez attól sokkal félelmetesebb. Hátborzongatóan.

Minden ilyen éjszakán rettegtem elaludni. Szüleimhez nem mehettem át, mert az út, maga lett volna a rettegés. Bátyáim pedig ugyanazokat élték át, mint én magam. Különben sem szerettem volna, ha megtudják, van olyan dolog, amitől félek, a büszkeségem pedig nem engedte. Így visszagondolva a gyerekkoromra, eszméletlenül makacs kölyök voltam.

Visszatérve az álmomra, mindig egy nő jelent meg. Testét vér, és sár borította, szemeiben tömény rémület csillogott. Szőke haja, alig látszott a vér és a sár elegyétől.

Mindig a nevem kiáltotta, és futott felém, de soha nem ért el. Mindig elragadta valami, és keserves kínok között meghalt… Egyetlen egyszer ragadta meg a kezem. Viszont akkor én váltam a gyilkossá, és én magam öltem meg.”

Daisy érezte, hogy minden porcikája megremeg, és kirázza a hideg. Lapozott egyet.

„De mindig csak azt mondták, túl nagy a fantáziám. Átlagos gyereknek éreztem magam, aki állandóan benne volt a rosszban. Egyetlen egy ráutaló jel sem volt, hogy más vagyok, mint a többi ember. A szüleim nem mondtak semmit. Magamnak kellett rádöbbennem az igazságra. De hogy az igazságot átoknak, vagy áldásnak kellett volna-e vennem, azt az elején nem tudtam. Mostanra már belenyugodtam, sőt élvezem is ezt a fajta, határtalan, és korlátlan szabadságot.

Tizennégy voltam. Egy falusi liba, állandóan a nyakamba varrta magát, és nem akart békén hagyni. Hát utána mentem. Rettenetesen feldühített, és mindent egy pillanat alatt máshogy láttam. Láttam, mikor a nyakára pillantottam, ahogy az ütőér lüktet, és a vér áramlik. A szíve dobogását, és mégtöbb vért. Nem is volt más vágyam, csakhogy megtapinthassam. Mit sem sejtve megpróbált elcsábítani. Sikerült is. De nem arra, amit ő akart. Ösztönből haraptam, és olyan elégült voltam, mint életemben soha. Mindig irtóztam a vértől, de ez váratlanul ért. Úgy éreztem magam, mint szomjazó a sivatagban, aki rátalált az éltető vízre. És csak ittam, és ittam. Nem érdekelt, milyen hangosan sikoltozik, vagy, hogy mennyire erősen próbál eltaszítani magától. Végül megtört az ellenállása, és úgy tartottam a karjaimban, mint egy rongyot. Még hallottam, ahogy néhányat dobban a szíve, de néhány perc után, örökre megállt. Lefektettem a földre, majd ott hagytam. Az örömöm elszállt, helyét átvette a kétségbeesés. Mi vagyok én? Első dolgom volt hazaszaladni, és rárontani anyámékra, akik csak annyit mondtak, „már azt hittük, soha nem érjük meg a napot.” Ennyivel le is tudták a dolgot, és újra kitaszítottak a magányba. Egyedül voltam. Senkire sem számíthattam, mert a testvéreimről nem tudtam, hogy átestek-e ezen.

Napokig bezárkózva éltem úgy, akár a zombi. Érzékenyebb lettem a napsütésre, bár nem lett semmi bajom tőle, csupán nagyon hamar elfáradtam, és legyengültem. Vámpír. Visszhangzott ez a szó a fejemben, amit anyámék mondogattak örömittas mosollyal. Nem tudtam, mit tehetek, és mit nem. Mit ehetek, és mit nem, és ami leginkább foglalkoztatott… mit ihatok, és mit nem? Egyáltalán, mit tehet egy vámpír?

Aztán mikor a szüleim nem igazán figyeltek arra a tényre, hogy vámpírok vagyunk, és zavartalanul élik a napjaikat, mint a többi átlagos ember, belenyugodtam, és ugyanúgy éltem tovább.

Erre az elhatározásra jutnom, elég döcögős út volt. De megtettem. Megfogadtam, hogy soha többet nem hibázok, és nem ölök embert. És azon az éjszakán, az egész elképzelésem romba dőlt.

Fiatal volt, alig tizennyolc. Szorongva görnyedt össze a hűvös pincekövön, és halkan suttogta, segítség. Nem tudta mi vár rá. Szemeit bekötötték, ahogy kezeit is a háta mögé. A család tagjai összegyűltek körülötte. Minden résztvevő szeme, vérben forgott, szemfogaik megnyúltak. Nem értettem mire megy ki a játék. Azt hittem ketté szakadok. El szerettem volna engedni a lányt, de ugyanakkor, szerettem volna csatlakozni a többiekhez, mikoris lassú, fájdalmas halálba taszították. És én megöltem őt.

Mikor végeztek, mindenki ment a saját dolgára, mintha semmi sem történt volna. A lányhoz léptem, akiben még épp csak pislákolt az élet. Utolsó erejével felpillantott rám, esdeklően nézve, arcán lehullott egy könnycsepp, és suttogta, hogy „Ments meg”. Nem tudtam mit tenni. Láthatóan szenvedett. Több helyen harapás nyomok csúfították az egyébként szép bőrét. Már nem tehettem érte semmit. És felettem is győzött a vámpír. Bal oldalt a nyakán, mintha csak engem várt volna, egy sértetlen rész. Újra átengedtem a hatalmat, ennek az ösztönnek, és megharaptam. Elvéve maradék életerejét, meghalt. Én öltem meg. Ismét egy emberélet. De miért ilyen jó, ha utána, ennyire utálom magam miatta?

Ott voltam a temetésén. Olyan érzésem volt, mintha bármikor leszúrhatnának a tettemért. Zavart a pap, a kereszt, és minden, ami szent. Hát mi vagyok én? Kérdeztem újra. Ha fájdalmat okoznak a szent dolgok, akkor mi vagyok, ha nem az Ördög egyik lénye?

Menedéket akartam keresni, ehelyett mindig az egyik kocsmában, vagy egy nő karjaiban találtam néhány órányi megnyugvást…

Daisy szemeit elhomályosították a könnyek. Olyan szánalmat, és sajnálatot ébresztett benne az illető iránt ez a napló, hogy legszívesebben saját maga nyugtatta volna meg. Kiskorától fogva magányos volt, aztán maga kellett rájönnie: igazából vámpír. Nem mondták neki, hogy mit csináljon, hanem csak sorsára hagyták. Aztán mikor ösztöneire hallgatott, gyilkosnak nevezte magát.

És senki sem állt mellette. Hát csodálkoznak akkor, ha ilyen züllött élete lett?

„Így ment ez két teljes évig. Megismerkedtem egy nővel a városban, aki rangja ellenére, szívesen vár minden éjszaka az ágyában. Rá nem térek ki, hiszen csak egy szerető.

Viszont a testvérem, találkozott egy lánnyal. Rangban, korban, mindenben hozzáillett. Szépsége híres volt a városban. A testvérem kicsit bátortalan volt a nőügyekben, ezért kicsit be kellett segítkeznem.

Október 6.

Matthew ma is találkozott a lánnyal. Mindenről beszámolt, és mindig életvidáman jött haza, az ilyen találkákról. A helyében én már rég átvettem volna az irányítást, de ő nem ilyen volt. És mi van, ha ezzel elszalasztja? A gondolata is fájdalmas. Egy ilyen nőért kár lenne.

Az igazság az, hogy küldtem egy meghívót Matt nevében! A kicsike holnap eljön, én meg szépen magára hagyom őket, igazán jó lesz, mondhatom. A lényeg, hogy Henryt…

Daisy döbbenten tette le a könyvet. Hát mégis Allené. Valahogy már máshogy nézett a naplóra, így, hogy tudta, kié. Belül, bukfencet hányt a gyomra. Nem tudta, hogy ilyen gyermekkora volt. Idáig mindig úgy hitte, hogy szüntelenül körbeugrálták, és elkényeztették. Az életben nem hitte volna, hogy ennyire egyedül volt, senkire sem számíthatott.

 „Csak nem sajnálod? Ugyan már! Attól még nem lesz jobb a viszonyotok.”

Hát nem lesz jobb, de talán ha mást is érez az utálaton kívül, például sajnálatot, akkor talán tesz egy lépést a kibékülés felé. Talán.

…Henryt távol kell tartanom, ugyanis az a lány ember. És hát, mint az utóbbi években kiderült, számunkra az ember, nem több mint szolga, táplálék, vagy játék. De nem több!

Október 7.

Hát ezzel is megvolnánk. Mikor Sarah átjött, Mattel lefagytak egy percre, amikor szembesültek egymással. Komolyból jó volt őket nézni, ahogy szerencsétlenkednek. Végül otthagytam őket, este pedig Matt vigyorogva lépett be hozzám, elújságolnia a titokban létrehozott jegyességét. Hogy mi volt a feladatom megint? Megpuhítani a szülőket!

Persze ez is simán ment, (miért ne ment volna simán?) negyed óra alatt belementek. Anyámnak az volt az egyetlen kikötése, hogy vámpírrá kell tenni a lányt. Már előre sajnálom szegényt. De ha tényleg szereti Mattet, márpedig szereti, akkor megteszi érte.

Október 8.

Ezt a napot legszívesebben elfelejteném. Bár tudnám.

Este, vacsora után, épp a szobámba tartottam. Először csak halk hangokat hallottam, aztán tisztán kivált, hogy egy női hang könyörög. Követtem a hangot.

Egy félreeső szobában, résnyire nyitva volt az ajtó, onnan jöttek a hangok. Tisztán ki tudtam venni, hogy Sarah, és Henry van bent. Henry megfenyegette Saraht, hogyha nem megy el, és bontja fel az eljegyzést, meghal. Bementem volna, de nem tudtam, milyen következményei lettek volna. Sarah sírva rohant ki a szobából, én épp csak el tudtam rejtőzni. Henry mogorva arccal jött ki, de látszott rajta az önelégültség.

Nem tudom mi lesz most Mattékkel. Annyira boldogok együtt, nem értem miért zavarja ez Henryt.

Január 16.

Ez volt életem legrosszabb napja. Sarah… meghalt. Egy balesetben. A hintó kicsúszott a sziklapárkányról. Legalábbis ezt mondják. Nem is lepődtem meg azon, hogy a nagyapám és Henry kissé megkönnyebbült sóhajjal vették tudomásul a hírt. A kisebbik testvéreimet is megrázta, de legjobban Matt borult ki. Mikor elmondtuk neki, semmi sem látszott rajta. Kiment, majd meghallottuk, hogy valami eltört. Kirohantam, és láttam, hogy ahogy a szobája felé tart, mindent szétdobál, ami a keze közé kerül. Követtem a szobájáig. Bevágta az ajtót, és őrjöngésbe kezdett. Kétségbeesetten ordibált, és tört össze mindent. Egy bő negyedóráig csak ezeket a hangokat hallottam. Aztán hirtelen minden elcsendesült. Csak a saját légvételeimet hallottam. Benyitottam, és ott találtam Mattet, ahogy a szoba közepén térdel, könyökén megtámaszkodik egy felborított szék hátulján, és próbája takarni arcát, de még így is láthattam a könnyeit. Rettenetesen éreztem magam. Soha sem láttam így… megtörni. Mindig a példaképem volt, felnéztem rá, az egekig magasztaltam, és most… olyan érzésem volt, mintha én is megtörtem volna. Mintha belőlem is kiszakítottak volna egy darabot. Nem tudtam, mit tegyek. Odalépjek hozzá, vagy menjek el csendben, és ne sértsem meg a büszkeségét.

Végül döntenem sem kellett, mert rám nézett. A szemei olyan mélységesen kétségbeesetten csillogtak, hogy azt hittem megőrülök a tehetetlenségtől.

Aztán azt kérdezte tőlem, hogy „miért pont én? Miért velem történik mind ez?”

Semmit sem tudtam mondani. És ez volt a legrosszabb. Hiszen mit mondhattam volna? Majd jön egy másik?

Már éjfélre járt az idő, mire befejeztük a beszélgetést. Magát okolta –még most is- hogy meghalt. Mert szerinte, ha nem hívja ide, akkor nem hal meg a balesetben. Minden egyes együtt töltött percüket elmesélte, és fájdalommal beszélt arról is, hogy mennyire szerette.

Több hónapig ki sem mozdult. Teljesen legyengült a vér hiányától. Egyszer sikerült kicsalnom, amit meg is bántam, mert menekülésből kezdett ölni. Azért gyilkolt meg embereket, mert néhány percig így elfeledhette Saraht. De amint újra elcsendesedett a vér utáni vágya, újra visszaesett a depressziójába. Csak engem tűrt meg maga mellett, senkit sem volt képes látni, főleg nem Henryt.

Egy hétig tudta ezt csinálni, mert utána az emberek is felfigyeltek a hirtelen jött, tömeges embergyilkosságokra. És ha nem akarta, hogy kiderüljön, vissza kellett fognia magát…

Kopogtak az összekötő ajtónál. Daisy ijedtében elhajította a naplót, és majdnem felsikoltott. Felpillantott az órára, már jócskán elmúlt éjfél. Gyorsan a könyv után nyúlt, a párna alá dugta, és az ajtóhoz rohant. Épp a köntösét igazgatta magán, mikor újra kopogtak, de már erősebben. „Mit akarhat Allen?”