A Nap sugarai úgy tűztek át a fa méregzöld levelei között, ahogy a homok pereg ki az ember ujjai közül. Az idő végtelenségében minden olyan volt, mintha megállt volna. A rét magas fűszálait a szellő gyengéden ringatta. Olyan volt, akár egy hatalmas óceán. A fűszálak hullámzottak, ahogy a víz. A lepkék, méhek és más bogarak mintha halak lettek volna ebben a hatalmas, száraz tengerben. A zizegés, ahogy a szél tört utat magának a fűszálak között olyan volt, mint a hullámok andalító zenéje. A sós illat helyett virágok és más növények szagától volt súlyos a levegő, s töltötte meg mélyen az embereket. Olyan volt, mint egy végtelen királyság, valóban egy óceán.

Lina a hatalmas óceán egyetlen fája alatt feküdt s úgy figyelte a zöld levelek hullámzását. Mélyen gondolataiba merült a kellemes nyári napon.

Két férfi járt a fejében. Két annyira különböző férfi…Gourryt valahol a kis városban hagyta, ahova közigazgatásilag a rét is tartozott, de mégsem ez a férfi lebegett most lelki szemei előtt. Egy másik csapattársa.

Emlékezett az első találkozására a kimérával, s akkor még ellenségek voltak. Mára barátok lettek, sőt…

„Kora este volt még s sötétsége is a gyors viharfelhők érkezéséből eredt. Lina és Zelgadis egy könyvkereskedőtől igyekeztek vissza a fogadóba, érdekes és értékes tekercsekkel megrakodva. Az eső eleredt.

- A francba, minden el fog ázni! – csattant fel Lina, ahogy köpenyével próbálta takarni a karjaiban tartott kincseket. Zelgadis erre csak körülnézett, majd elkapta felkarját és egy kisebb sikátorba húzta, egy erkély alá. Lina a lendülettől a férfinak tántorodott.

- Szólhattál volna… - morogta, ahogy ellépett tőle, takarva a kis pírt, ami arcába szökött.

- Lina. Életveszélyes a szavadba vágni – jelentette ki őszintén a kiméra, mire a kis boszorkány felháborodott.

- Ezt úgy mondtad, mintha én valami dühöngő őrült lennék! – az a lenéző, megfáradt pillantás, amit a kék szemektől kapott erre elvették a kedvét a további hisztitől.

- Szerinted mikor lesz vége? – szólalt meg újra némi hallgatás után Lina. Az eső szakadatlanul esett még mindig. Amelia és Gourry a fogadóban várták őket. De nem várhattak örökké, míg az eső eláll.

- Nem tudom.

- Hm. – A kis boszorkány elkezdett dobolni ujjaival az egyik kezében tartott tekercsen, majd megigazította köpenyét: karjai libabőrösek lettek a hidegben. – Fázom! – fakadt ki végül.

Zelgadis erre csak sóhajtott. Tekercseit, amit kezeiben tartott most köpenye zsebeibe rakta, majd magához rántotta Linát és köpenyébe takarta.

A kis boszorkány elvörösödött.

- Mégis mit képzelsz, mi a fenét csinálsz?! – csattant fel, csak hogy hangjával leplezze kényelmetlenségét és zavarát.

- Te mondtad, hogy fázol. Felmelegítelek – jött erre a nemesen egyszerű válasz. – De ha inkább fagyoskodnál, csak tessék. – S ezzel felemelte karjait, mintegy jelezve, hogy Lina elléphet. De Lina nem mozdult.

- Hn. Szólhattál volna. – Csak ennyit kapott válaszként. A kis boszorkány dacosan félrebiggyesztette ajkait és elnézett a kiméra karja mellett, ami ismét köré fonta magát.

Hosszú percekig álltak így, egy szó nélkül. A csend kezdett egyre zavaróbb, feszültebb lenni. Lina egyre kínosabban érezte magát és puffogni kezdett, majd dacosan összevont szemöldökkel pillantott fel lopva a férfira.

Zelgadis valahova a messzeségbe révedt. Arca komolysága egy cseppet sem veszített magából, szemeiben mégis az álmodozás fénye csillogott. Szilárdan állt és tartotta a karjaiban a kis boszorkányt.

- Hé, Zel – szólalt meg Lina, csintalankodó hangon, s még mindig tekercseit szorongató kezével megbökte a kiméra mellkasát –, mi van, alszol?

- Nem. – Zelgadis visszatért a földre az álomvilágból, ahol időzött pár percig és lenézett a boszorkányra. Szemeiben gyöngédség jelent meg. - Ébren is álmodom.

Lina arcát újra pír vonta be és motyogott valamit a bajsza alatt. Zelgadis nem vette le róla a szemét, csakúgy, mint a kis boszorkány. Az arcán habozás jelent meg, majd végül újra feltekintett, de szemeiben már nem csillant meg újra az álomkirályság pompája.

Lina lesütötte szemeit.

- Nem fognak a többiek aggódni…? – szólalt meg végül, csak hogy megtörje a kínos csendet.

- Nemsokára eláll.

S valóban. Már nem szakadt úgy az eső, mintha dézsából öntenék. A zene, amit az esőcseppek játszottak lassult, s olyanná vált, mint egy keringő.

- Zelgadis…

- Hm?

Újra egymás szemeibe néztek. Az azúrszemek a rubintokba merültek. Lina elmosolyodott.

- Kösz, hogy nem hagytál megfagyni.

- Semmiség.

Lina vett egy nagy levegőt, majd lábujjhegyre állva akart puszit nyomni a kiméra arcára hálája jeléül. Zelgadis viszont az utolsó pillanatba elfordította fejét, így ajkaik találkozhattak.

Amíg a vihar utolsó esőcseppje le nem esett, nem váltak el.”

Lehunyta szemeit, s felsóhajtott. Nem tudta kiverni azt az estét a fejéből.

Mindkettejüknek valaki mást kell szeretnie. Zelgadis és Amelia, Gourry és Lina. Olyan, hogy Zelgadis és Lina nem létezik, mint fogalom. Csak barátok lehetnek, semmi több. Elvégre, Ő tényleg Gourryt szereti. De Zelgadis… Ez olyan dolog, amit nem lehet varázslattal megoldani. Nincs az emberi kapcsolatokra olyan ige, mai mindent megoldana. Van, hogy a szavaknak nagyobb erejük van, mint a tetteknek. Elég egy szó, hogy megbántsunk valakit, de teperhetünk egy életen át, hogy az megbocsássa nekünk ballépésünket.

A kiméra is ott járt a fejében. Nem tudta, hova tegye. Nem mondták el senkinek, mi történt akkor. Zelgadis hallgatott Amelia előtt, ő pedig Gourry előtt. Csak egyvalaki volt, aki megsejtett valamit: Xellos. A mazoku sejtelmes mosollyal figyelte őket, amikor „kettesben” maradtak le a csapattól.

De titkolniuk kellett. Mindketten mást szerettek, s Lina érezte, hogy nem bízhat meg teljesen abban, amit Zelgadis szavak nélkül felkínált neki. Felégetni mindent, amit megszerzett talán túl nagy ár a bizonytalanságért, amit kaphat. Ő maga sem tudta, mit érez pontosan a kiméra iránt, túl nagy volt az érzelmi forgatag, ami a lelkében tombol és választásra kényszeríttette számára két fontos férfi között.

Arra nyitotta fel szemeit, hogy valaki leült mellé. Zelgadis volt az. Egyikük sem szólalt meg hosszú percekig, mindketten a rétet figyelték, a szél hangját hallgatták, ahogy végigsimít a fűszálakon, a bogarak zümmögését, ahogy felszállnak a virágokról és elragadja őket a szél.

- Zel – törte meg végül a csendet Lina és felült, hátát a fa törzsének vetette. Újra beláthatta teljesen a fűóceánt.

- Hm?

- Te Ameliat szereted, igaz?

Erre nem kapott azonnal választ. Végül a férfi kinyögte. – Azt hiszem.

- És én Gourryt szeretem – bár ezt kijelentésként mondta, mégis kérdő volt a hangsúlya.

- Igen.

Lina elnézett a ringatózó fűóceánra. Bogarak és lepkék röpködtek a virágok között, néha megpihenve egy-egy szálon. Minden olyan békésnek, nyugodtan tűnt. A levegő a friss, élettel teli virágok szagától volt nehéz.

- Akkor menjünk vissza – sóhajtott fel végül, s felpattanva derűsen nyújtotta kezét a férfinak.

Zel bólintott, majd elfogadva a segítő kezet feltápászkodott és Lina oldalán elindult visszafelé.

- Szerinted mi lesz a vacsora…? – kérdezte vidáman a kis boszorkány, s keze még mindig a kiméráéban volt. A rét hosszú haja, a fűszálak eltakarták ezt a lopott érintést a kíváncsi szemek elől.