Meleg, mézszínű napsugarak lopakodtak be a függönyön keresztül. Ám bent a szobában még mindig hűs volt a levegő, bár az éjszaka szinte izzott az erotikától. A bódító rózsa és jázmin illat elszállt a széllel, s friss óceánillat vette át a helyét. A hatalmas, baldachinos ágyon a hercegi pár feküdt, teljes egyetértésben, békességben, álmodozva….

Sora szempillái megrebbentek. S a nehéz csokoládészín szempár lassan kinyílt. A vörös, selyemtakaró csak a felsőtestét takarta el. Lassan nézett körbe a szobában, majd ahogy eszébe jutottak a történtek, sóhajtva mosolyodott el. Abban a tudatban fordította oldalra a fejét, hogy biztos volt benne, a férje már nincs mellette. Tévedett. A herceg arccal felé fordulva aludt. Ajkain egy elégedett mosoly ült, s vonásai kisfiúsan mohóvá váltak, nyugodttá. A hasán feküdt, s a takaró semmit sem fedett el belőle. Sora mosolyogva fordult teljesen felé, s nem állhatta meg, hogy ne simítson ki egy kósza tincset a férfi arcából. A tegnap éjszaka olyan csodálatos volt, amilyet el sem tudott képzelni. És remélte, hogy marad kézzelfogható bizonyítéka is. Akármi történjen, mindig lesz, ami egymáshoz kösse őket. A hercegnő közelebb bújt a férfihoz. Szorosan hozzásimult, fejét pedig a herceg feje alá illesztette. Ettől az egyszerű mozdulattól, Leon szíve gyorsabban kezdett verni. Még álmában is érezte felesége közelségét. A nehéz szempillák lassan megrezdültek, majd felnyíltak, ezzel megmutatva a féltve őrzött Holdezüst tekintetet, mely gyöngyházfényűvé vált a nap varázsától, vagy talán a saját maga fényeitől. Ahogy észrevette a nekisimuló kecses, érzéki testet, elmosolyodott és átkarolta. Sora, amint megérezte az erős kezet a derekára simulni, azonnal felkapta a fejét. Ösztönösen el akart húzódni, de a herceg karja, mely acélként fonódott köré, megakadályozta. A férfi szemeiben kihívó szikrák pattantak, s a hercegnő tekintetében fensőbbséges dac villant. Leon odahajolt, hagyva időt feleségének, hogy elhúzódjon. Csakhogy ő nem akart elhúzódni. Megelőzve a férjét, rátapasztotta a száját a keményívű ajkakra. Lassú, érzéki csók volt. Nyelveik, simogatták egymást. Hosszan ízlelték a másik ajkait. Végül Leon lassan felemelkedett, és a felesége fölé magasodott. Sora felmosolygott rá, hogy akármit megenged. Ám élvezetes játékuknak egy erős kopogás vetett véget. A herceg szitkozódva kapta arra a fejét. Még a tegnap éjszaka után is mérhetetlenül vágyott rá, hogy megkapja a lányt. A kopogás megismétlődött. Ő pedig morogva szállt le a hercegnőről. Sora visszahúzta magára a takarót, és nyújtózott. Leon, miközben felhúzta magára a nadrágját, visszanézett és mosolyogva fogadta a hercegnő kéjes mozdulatait. Boldog volt… Igen, Sora végre boldog volt. És ő még inkább. Lassan az ajtóhoz lépett és hanyagul nekitámaszkodott, ahogy kinyitotta. Rögtön egy smaragdzöld szempárral találta szemben magát. Dante már fel volt öltözve, és igen kipihent volt, ami nem is csoda, tekintve, hogy legalább egy napot aludt. Leon mogorván nézett barátjára, mire az kérdőn felvonta a szemöldökét. A herceg erre kiment, és bezárta maga mögött az ajtót.

- Mit akarsz, Dante? - kérdezte nem éppen kedvesen.

- Mi ez a morcos hangulat, Leon? - hőkölt hátra.

- Szívesen eltöltöttem volna még egy kis időt a feleségemmel, de te nem hagytad - majd fenyegetően előrébb lépett. - Remélem, jó okod volt rá.

- Természetesen - döbbent meg Dante. - A mylady teljesen az ujja köré csavart, Leon - mondta elgyötörten.

- És ha igen? - kérdezte a herceg hevesen. - Nézd Dante! Sora a feleségem, és élvezem, amikor vele vagyok. Jobban, mint akármelyik nőnél.

- Nézd Leon! Sora isteni lehet az ágyban, de miért kellett feleségül venned ezért? - tette fel az őt foglalkoztató kérdést.

- Dante Wexford! - vált Leon hangja jegessé. - Azt hiszem, ezt már tisztáztuk. Sora a feleségem, mert én úgy akarom. A feleségem, mert ő úgy akarja. Értsd már meg végre! A közelemben akarom tudni, mindig, minden percben. A tudatában annak, hogy semmilyen más férfi nem ér hozzá, még csak rá sem néz, mert tudja; az én feleségem. Védeni akarom, kényeztetni, a közelemben tudni. Ő az enyém, és az is marad. És pont - mondta erélyesen.

- És, ha ő akarna elválni? - lépett közelebb Dante.

- Nem tudom. Jól megfontolnám - dőlt a falnak. - Mert az bizonyos, hogy amíg az én feleségem, megkap mindent. Védelmet, pénzt, hatalmat. És óriási gyönyört. Minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem. De ha lenne valaki, aki mellett le akarná élni az életét, elengedném - suttogta.

- Szereted? - majd a herceg kérdő tekintetét látva megismételte. - Szerelmes vagy belé?

- Én…- kezdte.

- Kegyelmes úr! - lépett hozzájuk a merev Elton. - Mylord, megérkezett, amit kért.

- Köszönöm - engedett meg magának egy halvány mosolyt. - Ha megbocsátasz Dante, megyek és felöltözöm. Egy óra múlva reggelizünk.

- Értettem, méltóságos úr - hajolt meg a férfi gúnyolódva, majd elment.

Leon sóhajtva ment át a saját szobájába öltözni. Már előre mosolygott a felesége reakcióján az ajándéka miatt.

Sora lélegzetvisszafojtva hallgatta a beszélgetést. A szíve őrült tempóban kalapált a mellkasában. Minden szó, amivel Leon a házasságukat védte, ezernyi reményszikraként robbant. Boldoggá akarta tenni őt és védelmezni. Ez az érzés szinte megolvasztotta a bensőjét. És, amikor Dante kérdése elhangzott, hogy Leon szereti e őt, már olyan görcsösen markolta a takarót, hogy az ujjai csaknem eltörtek. De a beszélgetés abbamaradt Elton érkezésével. A válasz elmaradt, de Sora a szíve mélyén remélte, hogy amikor a herceg megválaszolja a kérdést, majd magabiztosan azt mondja; igen. Ezzel a boldogító gondolattal magára kapta a rózsaszín selyem köntöst, majd beszaladt a fürdőbe. Legalább húsz percig állt a medencében, amiből csak úgy szállt felfelé a jázmin és a rózsa illata. Az éjszakát juttatta eszébe. Hirtelen megmerevedett. Tegnap éjjel, úgy érezte, mintha valami megszületett volna köztük, ami örök kötelék lesz. De vajon… vajon tényleg lesz valamije, ami más nőnek nincs?  Igen. Lesz. Hirtelen maga sem értette miért, de elmosolyodott. Boldog volt. A szívében olyan nyugalom ült, mint talán még soha. Boldogan nevetett fel, amikor hallotta, hogy csukódik az ajtó. Kilépett a medencéből, és magára vette a hosszú, fekete köntösét, majd kiment. Ahogy sejtette, Leon Oswald, Blackheath hatalmas hercege az ágyán feküdt. Egy sötétkék inget, és egy fehér nadrágot viselt. Friss volt, elégedett és észvesztően kívánatos. Sora a fejét csóválva lépett beljebb. Rámosolygott a férjére, majd a fésülködőasztala elé ült és leengedte a haját. A tükörből nézte, ahogy a herceg mohó pillantása végigsiklik rajta. Felé fordult, és enyhén felvont szemöldökkel nézett rá.

- Mond Leon, muszáj neked így nézni rám? - kérdezte ingerülten.

- Zavar? - kérdezett vissza lazán a herceg.

- Nem is hiszed mennyire - majd újra elfordult. - Úgyhogy légy olyan kedves, drága herceg, és legeltesd máshol a szemed!

- Sora! - nevetett fel mély hangon Leon. - Hogy tehetném? Hisz te vagy a feleségem. Másfelől; tegnap nem zavart, hogy néztelek.

- Az tegnap volt, édesem - mondta negédesen a hercegnő, de közben elmosolyodott a tegnapra gondolva.

- Hm… Sora Oswald ábrándozik - kúszott fel egy ördögi mosoly az arcára. - Még szebbé tesz. - majd megpaskolta maga mellett az ágyat. - Ne nézz már így rám! Inkább gyere ide! - nevetett fel a kétkedő tekintet láttán.

- Nem bízom benned - mondta a hercegnő, de azért felállt és leült mellé. - Távolság, kedvesem - mondta az odahúzódó Leonnak. - Mit szeretnél?

- Odaadni valamit - mosolygott rejtélyesen.

- Mit? - nézett rá kíváncsi szemekkel Sora.

- Mit kapok, ha odaadom? - kérdezte a herceg ravaszan.

- Inkább, mit nem kapsz, ha ideadod - mosolyodott el elégedetten a hercegnő.

- Jól van - majd elővett egy nagyobb, rózsaszín selyembe burkolt dobozt, aminek a tetején egy sötét rózsaszín rózsa pihent. - Remélem, tetszeni fog.

Sora kétkedő tekintettel nézett a férjére, ám a mosolya elárulta, mennyire boldoggá akarta tenni őt. A hercegnő megcsóválta a fejét, majd levette a doboz fedelét. A csokoládé szemek elkerekedtek a látványon. A papírt kibontva megpillantotta a legszebb ajándékot, amit valaha is kapott. Egy gyönyörű porcelánbabát. Rég nem kapott babát. Az édesanyja rengeteget vásárolt neki, s különböző országokból is kapott. Aztán az apja hozott még neki egy ideig, de ahogy Pamela nőtt, ő már nem kapott többet. Nem is számított rá, hogy a férjétől babát fog kapni, de talán ennek örült a legjobban. Ám ez különleges volt. Sokkal inkább, mint a többi. A baba egy kislányt ábrázolt. Egy talán ötéves kislányt. Hosszú, hátközépig érő, lilás haja hullámokban omlott le. Szemei gyönyörű, csokoládébarnák voltak. Arca finom, barackszínt öltött. Gyönyörű vonásokat hordott. És száján állandóan mosoly bujkált. Egy szép, krémszínű ruhát viselt. Sora félve érintette meg a finom porcelánt. Soha nem látott még ennél kifejezőbbet. És soha nem hitte, hogy látni fog. Hogy látni fogja magát, öt évesen, babaként. Derengő szemei újra a hercegre emelte. Majd mielőtt észbe kaphatott volna, már átfonta a nyakát a karjaival, szorosan nekisimult, s eldőltek mind a ketten az ágyon. Sora férje füléhez hajolt és elsuttogta:

- Soha nem kaptam ilyen csodálatos ajándékot - mondta dorombolva. - És nem feltétlenül a babára gondolok, hercegem - majd lágyan megcsókolta őt. - Nem biztos, hogy erre a porcelánbabára mondtam - mosolygott rá.

- Ez a kislány, Sora Oswald, te vagy - mondta a herceg komolyan. - Amikor te mosolyogtál rám ilyen ártatlanul. Amikor a szemeidben mindig öröm csillogott, és nem ismerted még a szenvedést. Az a kislány nem ismert félelmet, sem fájdalmat. S mindenkiben csak a jót látta. Egy Angyal volt, egy törékeny porcelánbaba. S az a kislány továbbra is benned él. Mélyen, egész mélyen a szívedben. De már nem fog visszajönni - mondta látva, hogy Sora tekintete felcsillan. - Démon lettél. De egy Démon képes rá, hogy előcsalogasson egy Angyalt - hajolt oda a füléhez. - Engedd el magad! Engedd, hogy minden görcsös védőfal leomoljon, ha más előtt nem, legalább előttem.

- Már próbálkozunk, Leon. És jó úton haladunk - mosolygott rá. - Fél óra múlva reggeli? - kérdezte, majd amikor a herceg bólintott elmosolyodott. - Mit tervez utána, kegyelmes úr?

- Nos, délben érkezik az ügyvédem és a titkárom, hogy megbeszéljük a befektetéseimet - majd ravasz mosolyt engedett meg magának. - Aztán találkozom egy régi, kedves ismerősömmel, hogy felemlegessük a régi szép időket.

- És mégis, hogy hívják azt a régi ismerőst? - kérdezte Sora gyanakodva.

- Belle- nek - mondta a herceg álmodozó szemekkel. - Kicsit magasabb, mint te. Telt alakja van, gömbölyded formákkal. Érzéki vörös ajka. Hosszú barna haja és igéző, zöld szeme. Más valami?

- Most ezt azért soroltad el, hogy tudjam, kit kell meggyilkolnom? - mosolyodott el gonoszan. - Most komolyan, Leon, mit tervezel?

- Semmit - nevetett fel a herceg. - Úgy gondoltam, hogy veled töltöm a délutánt, és az estét. Ellenvetés, hercegnő? - vonta fel a szemöldökét.

- Nincs, kegyelmes úr - majd hosszú, forró csókot nyomott férje ajkaira, s végül felállt. - Most felöltözök, és megyek reggelizni. Örülnék, édesem, ha inkább lent várnál meg.

- Merthogy? - villant meg Leon szeme ördögi fénnyel.

- Á-á. Nem szeretném, ha valami elvonná a figyelmed, és véletlenül az ágyban kötnénk ki - válaszolt a lány csúfondárosan. - Szóval, herceg… - majd felhúzta az ágyról és az ajtó felé lökdöste. - Leon! - szólt még utána. - Köszönöm az ajándékot - majd ahogy a férfi elmosolyodott, hozzá simult és hosszan megcsókolta. Nem is állt szándékában elengedni, és ahogy látszott a férjének sem jutott eszébe. A mellettük elhaladó cselédek halkan kuncogva és pirulva figyelték őket. Erre azonban Sora már elhúzódott. - Később - simított végig a herceg arcán, látva annak elsötétülő szemeit. - Sietek - majd visszament a szobájába.

- Sora, Sora. Mit teszel velem, te boszorkány? - csóválta meg a fejét Leon, miközben lassan leballagott az ebédlőbe.

Sora mosolyogva dőlt az ajtónak. Még hallotta Leon utolsó mondatát. És fel is nevetett volna, ha a szíve épp nem vágtatott volna úgy a mellkasában, mintha üldöznék. Így is volt. Olyan érzések üldözték, amelyeket egy hónappal, vagy akár egy héttel ezelőtt nem szívesen fogadott volna. Most mégis boldogság töltötte el. Lassan a hasára csúsztatta a kezét. Nem volt jele annak, hogy maradandó emléke születik a tegnapi éjszakának, a hercegnő mégis reménykedett, és bízott. A gardróbba akart menni, hogy felöltözzön, de valaki hirtelen lefogta hátulról, és befogta a száját. Mozdulni sem tudott az erős szorításban. Hirtelen egy emlékkép kúszott be az elméjébe. Sötét volt, dörgött, villámlott ő pedig szaladt. Majd valaki lefogta. Az az éjszaka örökre megváltoztatta az életét. Megérezte az ámbra illatát. Ugyanazt az illatot, amit akkor este érzett. A szíve őrült iramban kezdett vágtatni a mellkasában. Mi a fenét akar megint ez a férfi? Nem ronthat el megint mindent! Nem. Érezte a gombócot a torkában, amit nem tudott lenyelni. Az egész teste remegett. De próbált nyugalmat erőltetni az elméjére, s most figyelni akart minden apró részletre, hátha a titokzatos idegen hibázik. Majd meghallotta a jól ismert hörgő hangot:

- Mylady! Milyen jó önt újra látni - kezdte gúnyolódva. - Csakhogy, soha nem hittem volna, hogy itt találom önt, annak a házában, aki annyi bűntettet elkövetett, s aki tönkre tette az ön életét. Ejnye, lady Sora - dorgálta mézes- mázos hangon. - Ezzel örök boldogtalanságra ítélte magát. - majd elvette a kezét a lány szájától.

- Már nem bízom meg a szavaiban - mondta Sora csendesen. - Soha nem is kellett volna hinnem magának, egy idegennek, aki láthatólag valamiért nagyon be akarja mocskolni előttem a férjemet. De többé már nem adok hitelt a szavainak!

- Nagyon bátor, hercegnő. És valóban szinte visszatetszik önben a herceg személye, az egész lénye. De arra kérem, hogy ez a változás ne terjedjen ki arra, hogy ártatlan embereket használ fel a céljai eléréséhez - majd gúnyosan felnevetett. - Volt valami, mylady, amit akkor rég nem mondtam el önnek, de látom itt az ideje. Mindenek előtt tisztázzuk, hogy nekem nincs okom önnek hazudni.  És most lássuk az igazságot: Másfél évvel ezelőtt volt egy… hm… balesete, nem igaz? Milyen véletlen, mert akkor épp Blackheathben vendégeskedett, és oda tartott vissza. Ön kis híján meghalt a tengerben. De ekkor jött a bátor megmentőnk, Leon Oswald, és kihozta onnan. Milyen furcsa, hogy éppen arra járt ő maga is, abban a késői órában. Aztán eltűnik másfél évre, és Londonba megy, hogy kiszórakozhassa magát. Majd visszatér és a bálon, ahol találkoznak, meghal egy ember. Hm… Majd egy parancsot visz a királytól, hogy önnek feleségül kell mennie hozzá. Különös - mondta társalgó hangon. - Talán nem soká újabb merénylet történik, amibe bele is hal.

- Miért akarna engem megölni? - tette fel a kérdést Sora.

- Ki tudja, mi jár Blackheath hercegének a fejében - vont vállat a férfi. - Minden esetre nem lett volna túl előnyös a számára, hogyha az után a gyilkossági kísérlet után - ami szintén akkor történt, amikor ő a kegyed közelében volt-, nem veszi el önt feleségül. Az édesapja gyanakodni kezdett volna - majd hallgatott. - Azt kérdezte, miért akarta volna megölni önt? Mylady, Leon Oswald szereti a szabad életet. Nagyon kívánta önt, jó szórakozás volt neki. Nagyon is, még most is. Ám, hogy élhetné a kalandor életét, ha van egy tiszteletre méltó felesége? Anglia társadalmának szemében elvesztené a tekintélyét, és ez nem lenne túl előnyös. Leon Oswald nem válogat az eszközökben, amiket használ. És igen egyszerű lenne, ha meghalna, sem mint az, hogyha eltűnne. Nem érez maga iránt semmit. Csak jól kiszórakozza magát, és vége. Másfél év alatt tucatnyi szeretője volt, s még most is van - suttogta a lány fülébe. - Bizonyíték is van erre a két dologra. A férje hálószobájában, az íróasztalon, van két levél - majd elengedte a megkövült lányt, s az ajzó felé tartott, ám még visszafordult. - Mylady! Ön szerint egy olyan férfi nem lenne képes megölni egy olyan csodálatos nőt, mint ön, aki megölte a saját szüleit?!

Sora még percekkel azután sem tudott megmozdulni, hogy az ajtó bezáródott az ismeretlen férfi mögött. Igen összerakott dolog volt, amit ez a férfi elmondott neki. Akárhányszor gondolta végig, valóban logikusan hangzott, és ésszerű volt. A sok rejtély Leon körül, a titkok. A balesetek. A halál… Lucifer… Szíve vadul zakatolt. Agya a kiutat kereste. Nem, nem lehetett igaz. Kezdett megbízni benne, és ledöntött számára jó pár akadályt. Létezik, hogy ilyen könnyen képes volt kijátszani őt, és elhitetni vele, hogy valóban léteznek még álmok? Nem, nem lehetett. A kétségbeesés egy csomót szült a torkában, melyet nem tudott lenyelni. Egész testében remegett. Ha igaz, hogy Leon ezeket mind megtette, hogy megcsalta, megalázta, és még meg is akarta ölni… Nem, nem szabadott erre gondolnia. Most bizonyítékot és látni akart, nem csak hitelt adni egy ismeretlen ember szavának. Gondolkozás nélkül átszaladt a herceg szobájába. Remegő lábakkal tett meg minden lépést. Halkan bezárta az ajtót maga mögött. S pillantása azonnal az ággyal szemközt lévő mahagóni íróasztalra tévedt. A szíve vad ütemben vágtatott. A gombóc útját állta a nyelésnek, s a levegő is fojtogató űrként siklott be a tüdejébe. Ahogy az íróasztal elé ért, idegessége csak nőtt. Nem lesz baj. Leon nem tehette! Meg kell benne bíznia! Egy utolsó mentőkötelet kell találnia! Az asztalon számos irat, levél és dokumentum állt. Sora már majdnem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor egy távolabbi részen, a sok fehér papír és boríték között megpillantott két feketét.

Folytatása következik…