Másnap Rose, ismét a Bloodford birtok felé sétált. Most nem hullott a hó, így akadálytalanul haladhatott előre. Reggel nyolc óra felé járhatott az idő a Nap már rég felkelt, és gyengén melegítette a földet. Csípős volt a reggel, így elfért a sál és a kesztyű.

Áthaladt a fekete vasból kovácsolt kapu alatt, és már a birtokon is volt. Látta, hogy a szolgák elkezdték mindennapos teendőjüket. Mindenki vidáman köszönt vissza neki, bár furcsállták, hogy egy egyszerű ember járkál itt.

Fellépdelt a kissé csúszós márvány lépcsőn, és megragadta a kopogtatót, ami egy oroszlánfejet ábrázolt, s elengedte, ami hangos csattanással ütődött az ajtónak. Egy bő perc múlva, kinyitották az ajtót, Rose pedig meglepődve vette észre, hogy ismét összefutott a pingvinnel. Sugárzó mosolyt küldött a komornyik felé, és megszólalt.

- Jó reggelt Charles! Tudom mennyire elfoglalt, de szánna rám egy pillanatot, és megmondaná, hogy Daisy felkelt-e már?

A komornyik felsőbbrendűen fentebb tartotta fejét, és megköszörülte torkát.

- Mrs. Noir már felébredt. Éppen a reggelijét fogyasztja, de…

- Remek! Nagyon hálás vagyok a segítségéért – mondta, miközben kijátszva a komornyik távolságtartását, egy ügyes fordulással, belépett a kastélyba. - Megvárom a nappaliban, rendben? Köszönöm, hogy szól neki… - hadarta el, és már el is indult a nappali felé.

Charles dühösen morgott egyet, és az étkező felé vette az irányt.

Rose benyitott a nappaliba, ahol már ült valaki, de nem láthatta az arcát, mert eltakarta az újság, amit éppen olvasott. Becsukta maga mögött az ajtót, és a fotelek felé ment, ahol az a valaki is ült.

Matt lentebb hajtotta az újságot, hogy egy pillanatra, kinézzen mögüle, és visszahajtotta, de amint tudatosult benne, hogy nem a kastélyból való személy van itt, szinte lecsapta.

- J-jó reggelt hölgyem – dadogta, miközben átkozta magát, hogy, hogy viselkedhet ilyen ostobán, egy nő előtt. Nyelt egyet az emlékektől, amiket ez a lány idézett fel benne. Ugyanaz a vörös, hullámos haj, ami szétterült hátán, gyönyörű arc, és zöld szemek… de nem lehet ő, nem lehet Sarah…

Rose elmosolyodott, és a férfira emelte tekintetét. Kénytelen volt bevallania magának, hogy végre valahára, tizennyolc év után, valaki megdobogtatta szívét. Arcra, szinte ugyanolyan volt, mint öccse, Allen, ellenben neki, hosszú haja volt, elől pedig lépcsősen ereszkedő fufruja, ami keretezte arcát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki követi a hajviselet divatját… Mégis volt benne valami, ami megfogta.

- Magának is jó reggelt, Uram – válaszolt. A férfi felé nyújtotta kezét. - Rose Armstrong vagyok, a városból. Sajnálom, ha megzavartam valamiben.

Matt kezet csókolt a lánynak, és bátortalanul visszamosolygott.

- Semmiség. Én Matthew vagyok, Allen bátyja.

- Igen, vele már találkoztam, és az öccsével, is Louissal.

Teljesen összeszorult a gyomra, ahogy a lány érzéki hangját hallgatta. Mi történik vele?

- Amúgy nyugodtan tegezhet, nem vagyok az a sértődős fajta – szólalt meg a nő ismét, és az asztalra pillantott, ahol meglátott egy boros üveget, és néhány poharat.

- Rendben, akkor neked is, csak Matt – és visszamenekült az újság mögé.

- Óh, ez bor? – kérdezte Rose, és öntött magának a pohárba. Kicsit furcsának vélte, hogy a folyadék sűrűbb a kelleténél, de rendkívül szép színe volt, tehát biztosan nem lehet rossz.

Matt megint kinézett az újság mögül. „Itt nincs is bor” Aztán meglátta, hogy Rose, egy jó kortynyit iszik a pohárból, amiben… vér volt. „Várjunk csak… Ő EMBER!!!”

- Ne, azt ne! - kiáltott rá, de már késő volt. Rose falfehéren ült előtte, és rámeredt.

- Ez meg mi volt? - kérdezte suttogva, vékony hangon, és felállt, miközben nagyokat lélegzett, mert hirtelen hányingere támadt.

- Hát… az ott… hát amit most megittál, az… vér… volt.

Rose érezte, hogy körbefordul vele a szoba, és szemei előtt, kis pöttyök jelennek meg, amik egyre nagyobbak lesznek, végül elnyeli a sötétség. Matt éppen el tudta kapni a lányt, és a poharat, mielőtt mindkettő a földön kötött volna ki. Rose arcán végig futott egy vércsepp, amit nem sikerült lenyelnie, és lefolyt, teljesen a nyakáig, ami a kulcscsontok közötti kis mélyedésben állapodott meg. Matt kétségbeesésében felhajtotta a maradékot a pohárból, és lecsapta az asztalra. Pont abban a pillanatban nyitott be Daisy, furcsán felderült arccal, de ez mind eltűnt, amint meglátta a párost. Nagy szemeket meresztve kereste a hangját, amint észrevette, hogy Rose nyaka véres, és Matt őt tartja a karjában.

Matt tudta, hogy Daisy mit hisz, a kép láttán, és rögtön összeszedte magát.

- Ez nem az, aminek látszik!

- Miért… mindek látszik? - kérdezett vissza Daisy.

- De Daisy! Szerinted, úgy néz, ki mintha megharaptam volna? - kérdezte dühösen, és kabátjának ujjával letörölte a karjaiban tartott nő nyakát. Óvatosan lefektette a kanapéra. - Csak elájult, mert a vért összekeverte a borral.

- Istenem – nyögte Daisy, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Hozok valami segítséget – mondta, és kiment.

Matt sokáig csak nézte a lányt, majd gyengéden kisimított arcából egy kósza tincset. „Hogy lehet, így hasonlítani valakire? És még csak nem is rokonok!” Rose halkan kifújta a levegőt, és lassan kinyitotta szemeit. Még látta, ahogy Matt elhúzza arcától a kezét, és felnézett rá.

- Jobban vagy? - kérdezte aggódva Matt. Rose aprót bólintott, és szája szélén, halvány mosoly jelent meg.

- Legközelebb, címkéztesse fel az üvegeket.

Matt felnevetett, és a lány felé nyújtott, egy pohár vizet. Rose hálásan elfogadta, és kiitta az egészet. Mint aki új erőre kapott, felült, és hasára szorította kezét.

- De ugye nem leszek…

- Nem, nem lesz vámpír! Ettől nem, megnyugodhat.

- Biztosan? - nézett rá kételkedve, bár belül már megnyugodott.

- Igen, biztosan.

Sokáig csak nézték egymás arcát, végül Matthew felállt, és megigazította magán a kabátot.

- Ha most megbocsátasz, fontos elintézni valóm van a városban… Örültem a találkozásnak – mondta, és kiviharzott a szobából. Majdnem beleütközött Daisybe, aki kezében hozta a repülősós üveget. Kérdőn nézett rá Rosera, aki csak megvonta vállát.

Bement az ajtón, mögötte pedig Lussie.

- Ő itt Lussie da Noir. Allen húga. - mondta Daisy, Rose felé fordulva. - Ő itt pedig Rose Armstrong, a legjobb barátnőm!

A két nő bemutatkozott egymásnak.

- Hallottam, hogy Backwish bált rendez, és titeket is meghívott – váltott témát Rose.

- Igen – válaszolt Daisy. - De nem mehetek. Nem ismerem a nemesi táncokat.

- Sebaj! Könnyű dolgunk lesz - szólt közbe Lussie. - Allen, csak keringőzni szeret, más nem is érdekli. Tehát csak a keringőre kell rágyakorolni.

- És ha más is felkér? De nem keringőre?

- Akkor nemes egyszerűséggel visszautasítod! - mondta Rose. - Módodban áll.

Teljes tíz óra hosszát töltöttek a nappaliban, ahol Rose és Lussie, a bálozás, és a keringő, minden kis fortélyára megtanították Daisyt. Most a szobájában voltak, ahol a lány haját tűzték fel.

- Még egyszer mondom, soha ne táncolj a férjeden kívül más emberrel egynél többször, mert az már flörtölésnek számít! Mindig maradj Allen nyomában! És mindig gondold végig, mit mondasz, mielőtt ki is mondanád, nehogy végzetesen, akaratlanul is megsérts valakit! - oktatta tovább Lussie a lányt.

Daisy felsóhajtott, és próbált mindent megjegyezni, amit ma mondtak. Behunyta szemét, és várt néhány pillanatot. Felállt a tükör elől, és barátnőihez fordult.

- Köszönöm nektek! - szólalt meg.

- Ugyan már – válaszolt Rose, és játékosan rákacsintott. - Amúgy szerintem éppen ideje, hogy a bál után, végre egy ágyban aludjatok! - mondta mire Lussie elsápadt, Daisy pedig kínosan elvörösödött. - Száz százalékosan hiszem, hogy a férjednek, csak ennyi baja van!

- Majd meglátom.

- Ne lásd meg, csináld is! Daisy, neked mindened megvan, amivel meg tudod őrjíteni! Használd ki! Elvégre ezért születtél nőnek!

Daisy remegő kezekkel sietett le a lépcsőn, aminek az alján, már ott várta Allen, neki háttal. Éppen a kis díszasztalon nézegetett valamit. „Daisy, neked mindened megvan, amivel meg tudod őrjíteni!” Gyomra görcsbe rándult, mikor egy elhatározásra jutott. Végül észrevétlenül leért az előcsarnokba, és férje háta mögé lépdelt. Egyik kezét jobb vállára tette, és megszólalt.

- Indulhatunk? - hangját egy kicsit suttogósra vette, és próbálta leplezni remegését.

Allen oldalra kapta a fejét, mert nem vette észre, hogy más is van mellette. Tekintetét végigsiklatta a lányon, és elismerően fedezte fel, hogy felesége egyre szebb lesz.

Haját feltűzték, és hagyták, hogy csigákban omoljon vállára. Mély kék ruhát vett fel, aminek elég merész dekoltázsa volt. A ruha ujja, csak vállának hajlatánál kezdődött, és lentebb kanyarodott, éppen csak kivillantva mellének kezdődő domborulatait. Ebben a ruhában most, iszonyatosan vékonynak hatott. De nem csontosnak, inkább kívánatosnak. Egy egyszerű kis ezüst nyaklánc volt rajta, hozzá illő fülbevalóval, és gyűrűvel, de a másik kezén ott csillogott a jegygyűrű is. Arcára nem tett sok sminket, csupán enyhén megerősítette szemének vonalát, és ajkaira és arcára tett egy kis pirosítót.

- Igen, mehetünk – szólalt meg végül, és az ajtó felé indult. Daisy megvárta, amíg Charles feladja rá a kabátot, majd ő is kilépett a kastélyból.

Allen végig némaságban ült a zötykölődő hintóban, és próbálta elterelni figyelmét a lányról, valami mással. De végül mindig ott kötött ki. Eszméletlenül akarta már, és most ebben a ruhában, csak mégjobban kínozza. Ezt már direkt csinálja! Biztos, hogy direkt!

Daisy is néha felé fordította szemeit, de ő mindig elkapta, és úgy csinált, mintha az előbbi összenézések, meg sem történtek volna.

- Remélem, azért nem fogják észrevenni, hogy mennyire nem bírod a közelségemet. Szeretnék hinni abban, hogy szorult beléd egy kis magatartás – szólalt meg Allen. Akaratlanul is ezt az utálatos hangnemet ütötte meg, de Daisy valahogy már kiismerte ezt, hogy valamiféle védekezés lehet nála.

- Ha te is tisztességesen bánsz velem, és nem hozol kínos helyzetbe, ígérem én is megteszem ezt cserébe.

Allen bólintott, és újra csendbe burkolózott. Daisy pont szemben ült vele, és érezte, ahogy egyik lába, egy rázkódásnál, az övéi közé csúszik. Daisy fázósabban összehúzta magán a kabátot, és úgy tett, mintha ebből semmit sem vett volna észre, miközben Allen már bolondult meg a vágytól. Ha ez így folytatódik, a Backwish kúriáig sem fognak elérni, már az övé lesz a lány! De ez akkor is hihetetlen, hogy ennyitől, így veszik meg a lány után.

Végül Allennek sikerült átvészelnie, a még félórás utat, és megkönnyebbülten ugrott le a hintó lépcsőjéről, s lesegítette Daisyt is.

Úgy lépdeltek fel a hosszú lépcsősoron, hogy Daisy a férjébe karolt. Szorosan mellette maradt, mint egy jól nevelt, félénk kis feleség.

Mikor beléptek a bálterembe, ami zsúfolásig tele volt emberekkel, bejelentették őket. A két név hallatán, mindenki elnémult. Hát igen. Ez volt az első alkalom, hogy zárt körben kötött házasságuk után, megjelennek a társadalom előtt.

Allen biccentett mindenkinek, aki ráköszönt, és a házigazdáig meg sem állt. Daisy egyre kínosabban érezte magát, ahogy egyre közeledtek Flor felé. Kicsinek, és csúnyának érezte magát a nő mellett. Ráadásul egy cseppnyi féltékenység is került az érzések mellé. Ez volt az a nő, aki olyasmit ad a férjének, amit ő maga megtiltott tőle. De miért bosszankodik emiatt? Hiszen ő döntött így! De mégis bántotta a tudat, hogy Allen más nő ágyában keres kielégülést, és ez a nő pont itt áll előtte. Halványkék ruháján, meg-megcsillantak a berakott ékkövek. Haját a tarkójára tűzte, ahonnan vállára omlott merev csigákban. Arcát vastagon kicicomázta, mégis szép volt. Nyakában, csillogó gyöngysor díszelgett.

Flor győzelemittas mosollyal köszöntötte Daisyt, aki egy megvető pillantással válaszolt. Illedelmesen köszöntötték egymást, és újra felcsendült a zene. Daisy látta, ahogy Allen végigméri a lányt, majd szája szegletében halvány mosoly jelenik meg. Úgy érezte, mintha belülről marcangolnák. Mintha valami a felszínre szeretne jönni. Mit is hitt? Hogy talán, attól, mert Allen oldalán jelenik meg, a lány távol marad, és be sem próbálkozik? Flor mellett csak egy szürke madárnak érezte magát. Egy szürke madárnak, aki megpróbál hasonlítani a pávára. Ez a nő sokkal szebb volt, mint ahogy eddig látta.

Nem szólt egy szót se, inkább erősebben markolta legyezőjét, és undorral teli gyűlölettel nézte a nőt. Mr. Backwish elnézést kért, majd otthagyta a hármast, hogy újabb vendégeket köszöntsön.

- Örülök, hogy elfogadtad a meghívást, Ramen – szólalt meg Flor, mély, érzéki hangon.

- Igazán nincs mit – válaszolt Allen, és tekintetével körbejárta a termet. - Már amúgy is rám fért. Akarom mondani ránk. Már régen voltunk ilyen rendezvényen…

- Nem alakulnak jól a dolgok? - kérdezte Flor kárörömös mosolyt küldve Daisynek.

- Hát… - kezdett bele Allen, de Daisy közbevágott.

- De igen, minden a lehető legnagyobb rendben. Miért lenne gond a házasságunkban?

- Nem tudom – vonta meg kecsesen a vállát Flor. „Még ezt is ilyen jól csinálja!” - Bármi oka lehet. Lehetséges, hogy valami, nagyon, de nagyon apró dolgot, nem tud megadni Ramennek…

- Például? - kérdezte közbevágva, és dühösen.

- Azt csak ön tudhatja – halkította le a hangját, és sokatmondóan elmosolyogta magát. Daisy legszívesebben megtaposta volna ezt a… szeretőt! Ez mindent tudott a házasságukról. Hát miért is ne! Hiszen Allen biztosan mindent elmond neki!

Szívében ezer meg ezer kést forgattak meg, és az csak tovább fokozta fájdalmát, hogy Allen nem szólt egy szót sem. Ki sem állt mellette. Miért is állt volna ki? Tegnap este is visszautasította, veszekedtek, megütötte, tehát mi oka lett volna arra, hogy kiálljon mellette?

Egy barna hajú, Allennel egymagas férfi lépett oda hozzájuk. Arcán széles mosoly ült, kezében pedig egy puncsos poharat tartott.

- Jó estét hölgyeim, Allen? - szólalt meg.

- Jó estét Ralph – köszönt vissza Allen, Daisy pedig egy aprót pukedlizett.

- Nagy gond lenne, Mrs. Noir, ha elrabolnám a férjét egy percre? - fordult Ralph Daisy felé.

- Semmi gond.