Még nem kelt fel a Nap, mikor Allen felnyitotta szemeit. Tökéletes elégedettség lett úrrá rajta, és lustán feküdt még egy kis ideig a takaró alatt. A szobában félhomály uralkodott, mégis látta a karjai közt alvó lány arcát. Allen jobb karján pihentette fejét, a másikkal pedig birtokolva átkarolta. Halkan szuszogott, ami kicsit csiklandozta a férfi nyakát.
Miután felkelt az éjszaka, és a nő megnyugtatta, nem jött elő többet a rémálma. Megrémült, mikor felismerte azt a nőt, és nem tudta mit jelenthet az álom, ami már húsz éve üldözi. Furcsa volt, hogy itt volt mellette valaki, mert idáig mindig saját magát kellett lenyugtatnia.
Hogyan viselkedjen mostantól a lánnyal?
Látta őt abban a pillanatában, mikor a legsebezhetőbb volt, az álom miatt. Megismerte a gyengepontját, mert rájött, hogy van valami, amitől fél. Vajon felhasználja majd ellene?
Pillantása újra a nő arcára esett, és rögtön elvetette a gondolatát. Ő nem olyan, hogy felhasználná. De akkor neki sem szabad piszkálnia őt, nehogy kétségbeesésében ehhez az eszközhöz nyúljon. Tehát le kell tennie az ellenségeskedésről. Ahogy belegondolt ebbe, és nézte Daisyt, bevallotta magának, hogy nem fog nehezére esni.
Nem tudott már visszaaludni, így vigyázva, nehogy felébressze a másikat, lassan kiszállt az ágyból. Daisy sóhajtva fordult a hátára, fejét pedig balra hajtotta. Allen felvette a földről az ingjét, majd halkan kisétált a szobából. Útközben gombolta be, és amint kilépett a folyosóra, meglátta Mattet, aki pizsamaalsóban, és szabadon hagyott köntösben állt ajtaja előtt, és épp a kilincset fogta meg, de ő is észrevette öccsét. Szemei fátyolosak voltak a korai óra miatt, haja pedig kócosan terült el hátán.
- Te ilyenkor? - kérdezte egy ásítás közepette.
- Visszamennék, de nem tudok aludni – válaszolt, és elindult bátyja felé.
- Hogy telt az éjszakád? – kérdezte megint, halvány, kaján mosollyal.
- Nem azzal, amire te gondolsz.
- Kár – ásított megint. - Pedig elég ritka látványt nyújtott, ahogy felviszed. Azt hittem már sikerült félretennetek a makacsságotokat.
- Hát… mondhatni…
- Ezt hogy érted?
- Ha annyit mondok, tegnap telihold volt, megérted? - kérdezett vissza. Matt rögtön kapcsolt, és elgondolkodva figyelte testvérét.
- Daisy tudja?
- Azt hiszi, rosszat álmodtam, ami igaz is, de nem tudja, hogy minden teliholdkor ez megy.
- Akkor egész éjszaka vele voltál? Hogy reagált, mikor felriadtál?
- Nagyon meg volt rémülve – mondta, amire Matt csak mindentudóan elmosolyodott. - Most mi van?
- Semmi… igazán semmi – motyogta, és újra ásított. - Ha nem lenne gond, én még visszavonulnék, mert elég fáradt vagyok.
- Rendben – mondta Allen, majd tovább folytatta útját a könyvtár felé.
Daisy egy bő két óra múlva ébredt fel. Karjai esetlenül feküdtek mellette, így, hogy nem volt mellette senki. Valami hiányzott!
Oldalra hajtotta fejét, és látta, hogy Allennek hűlt helye. Talán hamarabb felkelt már. Lustán nyújtózkodott egy nagyot, majd felkelt az ágyból. Mivel nem akart még várni a szobalányra, és mivel az alsó ruha és a fűző is rajta volt, kiválasztott egy elől gombolós ruhát, és felvette. Egyszerű, hosszúujjas, világoszöld ruha volt, egy masnival a nyakkivágás elején. Haját csak kifésülte, és szabadon hagyta. Mikor kilépett szobájának ajtaján, látta, hogy szobalánya felé tart, és meglepődik, mikor észreveszi, hogy ő már felöltözött.
- Nem tudod véletlenül, hogy hol lehet a férjem? - kérdezte Daisy, furcsán vidáman, és rámosolygott a lányra.
- Lord Allen lent tartózkodik a nappaliban, és éppen két úrral beszél.
- Két úrral?
- Igen – helyeselt a szobalány. - Korán érkeztek, valami orvosi ügyben. Azt mondták, hogy a városból valaki meggyanúsította a családot, hogy nem emberek! Szerintem, ez csak egy ostoba tévedés! Én már öt éve itt szolgálok, és semmi különöset nem észleltem – mondta tovább, de Daisy már elsietett onnan, és a nappali felé vette az irányt.
Szinte berobbant a kétszárnyú ajtón, és elsápadtan figyelte, hogy Allen összeszorított fogakkal ül az asztalnál, jobb karját az egyik férfi egy tál felé tartja, a másik pedig egy arany pengéjű kést tart a könyökhajlata felé.
Mikor Daisy berontott, mindhárman felkapták fejüket, Allenen pedig láthatóan látszott a megkönnyebbülés. Mégis, mikor Daisy odalépett volna hozzá, némán megrázta a fejét, jelezve ezzel, hogy ne szóljon közbe. A férfi, aki a kést tartotta, újra Allen karja felé hajolt, majd a pengét, a bőréhez érintette. Allen arca megrándult, de nem szólt egy szót sem.
- Várjon! - kiáltott rá a férfira, és az asztalhoz lépett.
- Daisy, nem kell… - próbált Allen védekezni, de az idősebb férfi belé fojtotta a szót.
- Londonból küldtek, mert egy befolyásos személy azt állítja, hogy az egész da Noir család vámpír. Kísérleteink szerint, a vámpír meghal, ha arannyal sebesítik meg. Ez csak egy rutin vizsgálat lesz, ne aggódjon hölgyem. Ha a férje meghal, akkor szerencsénk van, mert megszabadulunk egy gyilkostól, ha nem, akkor a feltevés téves…
Daisy egyre dühösebb lett, főleg, mikor a gyilkos szót említette. Allen naplójában így is kiderült, hogy nagy lelki gondja van a férfinak, és ezek meg még rá is tesznek egy lapáttal.
- Ki állítja ezt az elvetemült ötletet? A férjem, nem vámpír!
- Mr. Blake gyanúsítja a családot. Meg kell értenie hölgyem, hogy mi csak elővigyázatosságból végezzük el a vizsgálatot.
Szóval Blake küldte ezt a két… abnormálist! Tudhatta volna, hogy nem fog belenyugodni a vereségbe. Ideküld két, mindenre elszánt „tudóst”, hogy eltegye láb alól Allent. Ráadásul ezek még azt is tudták, mit kell használni egy vámpír ellen. Ki kell valamit találnia, különben… Allen meghal!
- Aaa férjem tudják… allergiás a nemesfémekre! Ez családi betegség…. Nem engedhetem, hogy megvágják, mert ha rohamot kap, belehalhat!
Látta, hogy a két férfi egymásra pillant, és szemükbe tanácstalanság költözik. Legalább sikerült kétséget ültetni beléjük. De ennyi még nem elég. Muszáj távol tartani őket Allentől. Rögtön megfogalmazódott benne egy terv.
- Azt állítják, hogy az egész család vámpír, akkor nekem is annak kellene lennem, igaz?
- Igen – bólintották egyszerre. „Könnyebb lesz, mint hittem!”
- Én nem vagyok allergiás, tehát inkább rajtam végezzék el a vizsgálatot.
A három férfi sokáig meredt rá, végül bólintott a fiatalabbik férfi, aki Allen karját tartotta.
- Rendben – mondta, és elengedték Allent, aki úgy húzta vissza kezét, mintha tűzben tartotta volna. Daisy nyelt egyet, mikor leült a székre, és a fiatalabbik, azonnal megragadta karját, és feltűrte a ruha ujját, a könyökéig. Felpillantott Allenre, aki a biztonság kedvéért hátrébb állt. Daisy tudta, hogy nem akart vért látni, különben akaratlanul is felfedné magát.
Eltorzult az arca, mikor az éles kés, végighúzódott bőrén, csípős, és lüktető érzést hagyva maga után. Vére rögtön lefojt könyökéhez, onnan pedig a tálba. Daisy sűrűn pislogva tartotta magát, és csak nyögdécselni tudott az asztalnál. Nem akarta, hogy meglássák, mennyire fáj, nehogy a végén Allen, gyengének gondolja.
Egy jó öt perc után is, csak ült, nézte, ahogy vére folyik a tálkába, és a két férfi az arcát, és viselkedését tanulmányozta, ő maga pedig egyre sápadtabb, és rosszabbul lett.
Allen alig bírta türtőztetni magát, a vér illata, és látványa miatt, mégis jobban aggódott a lányért, mint máskor. Már öt perce, csak lesik, ahogy szenved! Nem volt már elég nekik? Mindjárt elájul, ezek meg, a megszállott őrültek, akik tudósoknak nevezik magukat, csak bámulják. Mindjárt elvérzik, és ezek nem tesznek semmit! Nem értette, hogy miért nem akarja a lány halálát, míg idáig, mindent megtett volna annak érdekében, hogy megszabadulhasson tőle. De Daisy, most miatta szenved. Miatta vágatta meg magát, és miatta vállalta a kockázatot, nehogy kiderüljön bármi is.
- Azt hiszem, Uraim, elég lesz a vizsgálatból! Remélem, meggyőződtek arról, hogy normális emberek vagyunk, nem pedig holmi… szörnyek.
- De, még egy kis… - vetett ellen az idősebbik.
- Uram! A feleségem, lassan elvérzik, de maga lesz a hibás, ha meghal! - emelte meg hangját fenyegetően, és elrántotta a férfi karját, aki Daisy kezét tartotta. - Viszlát uraim!
A fiatalabbik bátortalanul megfogta a tálat, ami már félig tele volt Daisy vérével, és tanácstalanul ránézett társára, aki csak egy vállvonással válaszolt, majd odafordult Allenhez, aki épp leszakított egy darabot ingjéből, hogy elszoríthassa a nő karján vágott sebet.
- Ha nem bánja, elvinném a felesége vérét, hogy további kísérleteket…
- Csináljon vele azt, amit akar, csak tűnjön már el innen! - kiáltott rá Allen. A két férfi villámgyorsan összepakolt, és kisietett a szobából.
Allen erősen szorította a kötést, a seben.
- Mondtam, hogy nem nyugszik bele, a vereségbe – szólalt meg alig hallhatóan Daisy. A férfi előtte térdelt, és fogta a rögtönzött kötést. Nem válaszolt, csak felpillantott a lányra, aki falfehérként ült a széken, és őt nézte. Most ijesztőnek hatott a szőke hajával, világoskék ruhájával, és sápadt arcával.
- Miért tetted? - kérdezte végül. Már elejétől fogva foglalkoztatta ez a kérdés, és nem kis kíváncsisággal várta, hogy mit fog mondani a lány.
- Ha igaz az állításuk, hogy az arany megöl titeket, akkor minden kiderült, te pedig meghaltál volna – válaszolt halkan.
- Akkor nagy szerencsédre megszabadultál volna tőlem – vonta meg a vállát a férfi, bár legbelül örült, hogy a nő aggódott érte.
- És ha nem akarok? - suttogta, miközben hagyta, hogy Allen arca egyre közelebb érjen hozzá.
- Reméltem, hogy ezt mondod – lehelte, mielőtt megcsókolta volna a lányt. Gyengéden végigsimított arcán, szabad kezével, majd hátrébb húzódott.
Daisy szíve majd kiugrott helyéről. Még soha nem élt át ilyet, idáig. Egyáltalán nem volt sem követelőző, sem akaratos a férfi csókja, amiket idáig tapasztalt. Nem képzelte, hogy ilyenre is képes!
- Pihenned kellene – mondta halkan Allen, és pillantása a lány ajkaira esett. Daisy aprókat bólintva és erőtlenül omlott férje karjaiba.
Már harmadszor vitte így a szobájába, és mire felért, Daisy már mély álomba merült. Lefektette őt az ágyra, majd észrevétlenül elhagyta a szobát. Utolsó képe, az alvó nőről, sokáig előtte lebegett.
Rose fellépdelt a lépcsőkön, és unottan kopogott a bejárati, hatalmas tölgyfaajtón. Lelkileg már felkészült a komornyikkal való találkozásra, de mégsem ő nyitott ajtót.
Luois, széles vigyort villantott a nő felé, amint észrevette, hogy ki is az. Szélesebbre tárta az ajtót, majd udvariasan félreállt, hogy a lány be tudjon jönni. Színpadiasan meghajolt, majd a kabátját kérte. Rose csodálkozva megköszönte a segítséget, majd megkérdezte, hogy hol van most Daisy. Luigi elmesélte, hogy mi is volt reggel, amin Rose rögtön felháborodott. Végül a fiú megnyugtatta.
- Semmi ok az aggodalomra, Allen vigyáz rá. Mostanában, igen csak… összemelegedtek, persze, nem hiszem, hogy „olyasmi” dolgok is megtörténtek volna közöttük.
- Értem… akkor én… felmehetek hozzá, vagy alszik?
- Nem tudom – vallotta be a fiú. Leplezetlenül végigmérte a nőt, aki rögtön rákvörös lett, de nem a szégyentől, hanem a dühtől.
- Hogy merészeled?
- Nem akarsz feljönni?
Rose a döbbenettől, köpni, nyelni nem tudott. Csak tágra nyílt szemekkel nézte a fiút, akinek az arcán, kéjenc vigyor ült ki.
- Nem! - találta meg hangját, és dühösen, elindult a lépcső felé.
- Na, csak egy kicsit!
- Rendben! - fordult meg hirtelen Rose, és Luigi majdnem beleütközött, mert ott loholt a sarkában. - De akkor hozz nekem egy citromos teát. Két cukorral, és mézzel!
- Máris jövök, maradj itt! - mondta örömmel, és elfutott. Rose megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tovább ment a lépcsőn.
Kis kéjenc. Mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy őt, Rose Armstrongot, csak úgy ledöntheti, egy ilyen tejfölösszájú, kis kölyök? Hiszen még a tojáshéj ott lóg a hátsó feléről! Hihetetlen!
Felért az emeletre, majd jobbra fordulva, benyitott Daisy szobájába, de a lány nem volt az ágyában. Akkor biztos Allen szobájában van. Oda viszont nagyon nem szeretne bemenni. Nem kapott még rá engedélyt. Hát jó, akkor majd holnap visszajön, és addig faggatja a lányt, míg mindent el nem mond! Hiszen, ne mesélje be senki, hogy nem történt semmi, miközben a világ két legnagyobb veszekedője, most egymás ágyában alszik!
Így becsukta maga után az ajtót, és ijedtében szinte ugrott egyet, mikor meghallotta a földszintről Luois hangját.
- Miss Rose! Hol van?
Nem válaszolt, inkább gyors iramban, az ellenkező irányba iramodott, és megpróbált benyitni, a legelső ajtón, amit elért, de az csukva volt. Meglátta Luigit, amint befordult a folyosón, és észreveszi őt. Vigyorral az arcán közelített hozzá, Rose pedig hátrált, és elért egy másik ajtót, ami viszont nyitva volt. Remek! Luigi oda ért hozzá, és a teát felé nyújtotta.
- Köszönöm, most már nem vagyok szomjas! Elnézést, hogy ugráltattam!
- Semmi gond – mondta Luigi, és közelebb lépett – ahogy azt Allentől látta – és közrefogta Roset, aki szinte már feltapadt az ajtóra.
- M-mond, hány éves vagy? T-tíz? - kérdezte Rose, mert más nem igen jutott eszébe hirtelen.
- Attól kicsit idősebb!
- Tizenegy? – kérdezte Rose kínos mosollyal.
- Tizenhét leszek – válaszolt Luigi, és közelebb hajolt, de Rose elfordította a kilincset, gyorsan belépett, és becsapta az ajtót, a fiú orra előtt. Sóhajtva, lehunyt szemekkel támaszkodott az ajtónak háttal, és majdnem felnevetett ezen a nevetséges helyzeten. Egy tizenhét éves, kis kamasz próbálta őt meghódítani. Röhejes!
Azt vette észre, hogy itt, sokkal, de sokkal melegebb van, mint a folyosón. Kinyitotta szemeit, és rögtön megkapta a választ, hiszen egy fürdőszobában álldogált, amit pára homályosított el. De rögtön ezután, azt kívánta, bár ne tette volna be ide a lábát. Ismét feltapadt az ajtóra, mint egy rémült áldozat, aki egy vicsorgó oroszlánnal néz szembe, bár még háttal volt a ragadozó. Megcsúszott a vizes csempén, és aprót sikkantva, fenékre esett.
Matt megfordult a zajra, és ijedten szorította jobban, a csípője köré tekert törülközőjét.
Rose küszködve, és halkan szitkozódva próbált felállni, ami lassan, de sikerült, miközben végig a másik árnyékát nézte, nehogy az megmozduljon, mert Isten bizony az ijedtségtől, újra a földre kerülne.
- Maga mit keres itt? - szegezte neki a kérdést a férfi.
- É… ééén csak… menekülök!
Percekig csak meredtek a másikra, végül Matt kínosan elhúzta a száját, és ismét megszólalt.
- Megkérhetem, hogy… elforduljon, hogy fel tudjak kapni valamit magamra?
Rose sebesen megfordult, és az ajtóval nézett farkas szemet.
- Ki elől menekül?
- Az öccse! Louis, kicsit túlságosan is… arcátlan! Megfékezhetné, de igazán! - morogta az orra alatt, és a kilincsért nyúlt, de meghallotta a túloldalról a fiú hangját, amint azért könyörög, hogy menjen ki.
Csak egy árnyékot látott, ami az ajtóra vetül, egy kezet, ami megfogja a kilincset, és egy másikat, ami a vállára nehezedik, és gyengén eltereli az ajtótól. Miután kiért a tűzvonalból, Matt feltépte az ajtót, majd mielőtt megszólalhatott volna, Luigi eliramodott. Matt elvigyorogta magát. Mindig ez történik, ha úgy néz rá, ahogy az apja szokott, ha mérges. És Matt csak ritkán szokott az lenni, de olyankor nagyon, és nem szeret azokban a percekben a közelében lenni. Rose csak ámuldozott az előbbi hirtelen lejátszódó jelenettől, majd kilépett a most már „biztonságos” folyosóra, és Matt felé fordult.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit, csak legközelebb… jobban… nézze meg, hogy hova… menekül be!
- Óh – pirult el Rose, és kínosan megropogtatta ujjait. - Megígérem!
Miután sikerült ilyen kínos helyzetbe hoznia magát, Bloodford grófjának, második legidősebb fiával, úgy döntött inkább hazamegy. Daisy sem volt „elérhető”, így nem akart senki nyakán maradni. Örült, hogy egyáltalán megszabadult Louistól. Mostantól bujkálásra kell kárhozatnia, ha a kastélyban van. Ez szánalmas!
AJÁNLOM AZ OLDALT
