Daisy egész nap ágyban maradt, rengeteget aludt, és evett. Bár Allen szerint ez nem csoda, hiszen muszáj pótolnia az „elvesztett” vért. Így örömmel fogyasztotta a finomságokat.

Lussietől hallotta, hogy Allen most mindent felkutat a naplója után, de sehol sem találja. Erre csak álcamosolyt vett fel, és megkérdezte, hogy segíthet-e, de Matt, aki időközben bement hozzájuk, inkább ágyban marasztalta, és megjegyezte, hogy hamarosan úgyis meglesz, mert Allen szeret mindent szem előtt tartani, ezért senki sem gondolná, hogy ilyen feltűnő helyen rejti el a dolgait. Így Daisy végül csak a férfi szobájában maradt, és mélyen lapult a titka miatt. Elfelejtette visszavinni!

Másnap, csak dél körül ébredt fel, és amint felöltözött, abban a pillanatban kopogtatott Rose az ajtaján. Boldogan hívta bentebb, de barátnője rögtön észrevette, hogy gyengébb, és kicsit sápadtabb a szokottnál. Vállainál fogva leültette az elképedt lányt, és követelte, hogy mondjon el mindent, ami a bál óta történt. Daisy belekezdett a mesélésbe.

Allen egész nap nem ment fel Daisyhez, és már a naplója sem érdekelte, hanem inkább mélyen elgondolkozott, az egy nap múlva rá váró találkozóra, Florral. Most már bánta, hogy megegyezett a nővel, de ha nem ígéri meg ezt a két napot, akkor ki tudja milyen pletykalavinát, indít meg, Daisyt pedig bemocskolnák. Azt pedig nagyon nem akarta. Bármennyire is fájt bevallania, Flor már nem érdekelte úgy, mint régen. Régebben, mindent megtett volna annak érdekében, hogy minden éjszakát vele töltsön, de ez most fikarcnyit sem érdekelte. A pokolba, Daisy kitölti egész nap a gondolatait! Nem hagyja nyugodni, most meg főleg nem, hogy egész nap az ágyban van… az ő ágyában!

Rengetegszer kalandozott vissza, az apró, szinte szűzies csókjukhoz. Még soha nem csinált ilyet. Mármint, hogy egy csók, csak ennyi legyen. És ami a legfurcsább, hogy rövid volt, de ugyanúgy élvezte, mintha egy ötperces csatába kezdett volna bele.

Mikor a lány szemeibe nézett, mindig az a különös érzése támadt, mintha Daisy tudna valamit. A múltjáról. Mégha nem is az egészet, csak egy töredéket, de akkor is.

-… De ha nem teszem meg, akkor minden kiderült volna – fejezte be Daisy, és Rose kíváncsian nézte, ahogy barátnője elpirul.

- És?

- Hát… miután elmentek, Allen bekötötte a karomat, és megkérdezte, hogy miért tettem, én elmondtam neki ezt… mondta, hogy akkor megszabadultam volna tőle, erre én csak annyit mondtam, hogy mi van, ha nem szeretnék, és… megcsókolt – sütötte le szemeit, és még jobban elvörösödött. Rose széles mosollyal figyelte a lány arcát, és összecsapta tenyerét.

- Na végre! Már azt hittem, örökre ebben a jégben fogtok élni!

- Most sem szeretjük egymást, ezt vedd figyelembe!

- Hát persze – motyogta az orra alatt Rose, amit Daisy nem teljesen hallott. Sokáig elnézte barátnője kipirult arcát, és csillogó szemeit, amikor férjéről beszélt, és biztos volt benne, a nyakát merte volna rá tenni, hogy megmozdult a lányban valami, a férfi felé. És ha még tagadja is, de biztosan kezd megerősödni köztük egy gyenge szál. Amit először a bizalommal kezdenek, majd később jöhet a szeretet is. Csak idő kell nekik, nem több. Senki sem kifogásolhatja, hogy ennyire mélyen megharagudtak a másikra, hiszen az egész házasságuk, hazugságokra volt alapozva, és hamis érzelmekre, mármint a férfi irányából, mert Daisy teljesen meg volt bolondulva érte az elején, amíg nem tudta, hogy átverés az egész. És két hónap alatt, főleg, hogy egy fedél alatt laknak, nem tűnik el a szerelem egyik percről a másikra. Főleg, ha ahhoz rajongás is párosul. Önvédelemből tagadják meg érzéseiket, mert nem akarják, hogy még egyszer megsebezzék őket. Még egyszer nem…

- Ráadásul ott van, az a Backwish cafka! - kezdett bele megint Daisy. - Nem sokszor találkoztam vele, de sikerült megutáltatnia magát velem… nagyon megsértett. Olyan titkokat tud a házasságomról, amit még az apám se! A… a legkisebb részletig. Mindig azzal jött, hogy talán nem tudok megadni valamit, amit más megtudna.

- Akkor itt az ideje, hogy megadd! – vágott közbe Rose, a kétértelmű válaszával. Daisy félve rápillantott, hogy nem-e viccelt az előbb, de ahogy Rose komoly arcát látta, nyelt egyet. Komolyan gondolta.

- És… mire célzol ezzel?

- Egyértelmű, hogy a házassági élet, éjszakai oldalát piszkálja, és örül, hogy ti még nem csináltátok, azt. Úgy érzi, hogy az övé Allen, mégha már nős is, de nagy tévedésben van. Ha végre hagynád magad, és nem ellenkeznél, örökre magadhoz tudnád láncolni! És ebbe már Flor se tudna beleszólni.

- De mit kellene tennem? Az utolsó próbálkozása, már két napja volt, de akkor is elszaladtam, most már bánom, de mi van, ha beleunt a próbálkozásba, és nem akarja többet?

- Á, Allen nem az a fajta. Abban a tudatban élni, hogy itt van mellette egy nő, aki ráadásul a felesége, és még nem nyúlt hozzá, nyugodj meg, biztosan nem hagyja nyugodni!

- És hogy képzelted el ezt a… magamhoz való láncolást?

Rose ravaszul elmosolyodott, és agyában ezernyi meg ezernyi terv fogalmazódott meg, hála Avelinenak, unokanővérének, aki immár egy éve boldog házasságban él. A nő minden kis titkot elmondott Rosenak, így ő mindent tudott arról, hogy mi folyik egy férfi, és egy nő között a hálószobában. És nem alvás!

- Próbáld meg elcsábítani, de tudatosan! Küldj neki apró, de biztos jeleket, hogy nem vennéd rossz néven, ha kettesben maradnátok, egy szobában, és ruha se lenne rajtatok…

- De Rose! – kerekedtek ki Daisy szemei. - Mióta lettél te ilyen…

- Ne szenteskedj már itt nekem Daisy! Elvégre férjes asszony vagy, és még csak azt sem tudod, hogy milyen egy ágyban, egy férfival, pedig már két hónapja együtt éltek!

- Hát jó – adta be a derekát Daisy, és figyelemmel követte Rose beszámolóját, hogy hogyan is lehet megbolondítani valakit. Rengeteg trükk volt a lány tarsolyában. Egy kis érintés vagy simítás, halk suttogás, ezzel elérve, hogy közelebb hajoljon a másik nem, és bepillantást nyerhessen, olyan helyekre, amiket idáig észre sem vett. Félreérthetetlen pillantások, vagy mozdulatok, mind-mind a férfinak címezve.

Daisy elképedve hallgatta barátnőjét, aki egyre jobban belelendült a beszédbe. Titokzatos, és sunyi mosollyal ecsetelte a részleteket, Daisy pedig próbálta az összest megjegyezni.

- Honnan tanultad mindezt?

- Ha annyit mondok, hogy Aveline, megérted?

Daisy vidáman felnevetett, és bólogatott. Hát igen. Kétségtelen, hogy Rose sokkal felvilágosultabb volt ezen a téren, mint ő, mégha házas is volt, mert Rosenak volt egy olyan ismerőse, aki nem szégyellte ezeket elmesélni.

Daisy, amíg Allen kint volt lovagolni, visszacsempészte a naplót, így megnyugodott kissé a lelkiismerete, de még mindig nem bánta meg, hogy beleolvasott. Teljesen másként látta Allent, így, hogy ismerte a gyermekkorát.

Nemrég ebédelt meg Lussieval, Louissal, és Mattel, majd egyenesen a könyvtárba jött, egyrészt, hogy véghez vigye tervét, - a naplóval – másrészt, hogy belekezdjen, a Rose által feladott feladatoknak. Lámpalázasan várta, hogy Allen visszatérjen a kastélyba.

Idegesen járkált a könyvespolcok között, gyomra fel-le ugrált, és kezeit tördelte. „Nem fog sikerülni, biztos, hogy nem fog sikerülni! Nem fog menni, meglátom, és minden kimegy a fejemből! De meg kell tennem! Mi lesz, ha az a liba győz? Ezt nem engedhetem, biztos lesz majd valami! Nem ronthatom el!”

Az idegességtől, már sikítani tudott volna. Vörös ruhája, követte minden mozdulatát, haját felrakta egy laza kontyba, amiből már rengeteg tincs szabadult el.

Végül nem bírta tovább a járkálást, mert el is gyengült egy kicsit, és leroskadt a székbe, fejét pedig kezére támasztotta. Pont ezt a mozdulatát látta meg Allen, mikor benyitott.

- Rosszul vagy? - kérdezte, és odasétált hozzá. „Most vagy soha!”

- Nem, minden rendben – válaszolt halkan. Felpillantott a férfira, aki érdeklődve figyelte őt. Hátradőlt a székben, lábait pedig keresztberakta, kivillantva bokáját. Rose szerint a férfiak szeretik, ha láthatják a nők lábát. És így is volt, mert Allen tekintete, rögtön odavándorolt, de egy pillanat múlva, ismét az arcát nézte.

- Biztos ne hozassak semmit? - kérdezte megint.

- Igen, biztos.

Allen meglazította nyakkendőjét, és az egyik polc felé fordult, mert már nem bírta ezt a… ezt a furcsa viselkedését a lánynak. Nagyon kihívó, de ha ő lépne, biztosan megfutamodna. Ennyire már kiismerte.

- Hogy van a karod?

- köszönöm, jól – szólalt meg mellette Daisy, amitől majdnem ugrott egyet. Ez nem lehet igaz! Ez a lány az idegeivel játszik. Ha tovább folytatja, nem áll jót magáért. Jut eszébe… az ajtót, kulcsra zárta?

- Milyen könyveket szoktál olvasni? Lussietől hallottam, hogy rengeteget jársz a könyvtárba…

Daisy megvonta vállát, majd lassan a férfi és a polc közé lépett.

- Attól függ, milyen hangulatom van.

- Talán tudok ajánlani… most milyen hangulatban vagy? - próbálta elterelni a témát.

Daisy felpillantott rá, és megvárta hogy a férfi is ránézzen, ekkor azt mondta.

- Akkor valamilyen romantikus, és… szenvedélyes könyvet, biztosan tudsz mondani… - suttogta, amire Allen közelebb hajolt egy hangyányit. „Rose… Istennő vagy!”

- Szenvedélyes? - emelte magasba szemöldökét Allen. „Miért van ilyen meleg?”

- Igen – lehelte Daisy, és lassan lábujjhegyre emelkedett. - Keressünk egy ilyen könyvet?

Ajkuk már csak pár milliméterre volt egymástól, mégsem tették le ezt a távot. Allen lehunyt szemekkel szívta be a lány kellemes, levendula illatát, és nem akart megmozdulni, annyira élvezte ezt a fajta közelséget. Két kezével megtámaszkodott a könyvespolcon, elzárva Daisy elől az utat.

- Talán… biztosan találunk egyet… - suttogta Allen, és közelebb hajolt. Daisy örömmel fonta karjait a férfi nyaka köré

- Allen, tudnál egy kicsit segíteni, a…

Allen ellökte magát a lánytól, majd több lépést hátrált. Matt tátott szájjal bámult rájuk, kezét pedig a kilincsen felejtette. „Nocsak, csak nem megtört a jég?”

- Bocsássatok meg, nem akartam semmit sem megzavarni! - szabadkozott, és már behajtotta volna az ajtót, mikor Allen utána szólt.

- Várj, mit akartál kérni? - kérdezte, és bátyja után szaladt, Daisyt pedig ott hagyta.

Ennyit Rose tervéről. Megint jól leégette magát, de nem csak Allen, hanem Matt előtt is. Mégis ennek ellenére, szíve vadul zakatolt, és még most sem akart megnyugodni. Jóleső borzongás futott végig rajta, mikor felidézte a nemrég történt esetet, ahogy a férfi közrefogja, és majdnem megcsókolja. Óh, Matt, miért kellett közbelépned? Persze nem hibáztatta a férfit, de tényleg jó időzítései vannak, ezt nem tagadhatta!

Most megint találhat ki, valami új tervet. Ezt pedig egyedül kell megoldania, mert Rose mondta, hogy egy hétre elutazik szüleivel Aveline birtokára, őt pedig itt hagyja, ebben a nehéz helyzetben.

Megfutamodott! Egyszerűen elmenekült tőle! Ő, London szoknyapecére, elmenekült, a saját feleségétől! Ki látott még ilyet? Ez… ez már szánalmas.

Nem. Nem az. Egyszerűen csak meglepődött, hogy miért ilyen… rámenős a lány. Igen, biztosan ez lehet az oka! Még soha nem volt ilyen, ráadásul, soha nem küldött neki, ilyen félreérthetetlen jeleket.

- Lehetséges lenne, hogy az ilyen dolgaitokat a… hálószobában végezzétek? - kérdezte Matt, kizökkentve gondolatmenetéből. - Már nekem kínos, hogy állandóan rátok nyitok.

- De hát nem történt semmi!

- De igen, ha nem nyitok be – állt ki továbbra is igaza mellett Matt, miközben jókat mulatott testvére makacsságán. Hát soha nem fogja bevallani, hogy megtetszett neki a lány? De nem csak külsőre, hanem belsőre is? Miért akar mindenáron elhidegülni tőle, mikor pont az ellenkezője történik, bármit is tesz? Minél jobban távolodna, annál jobban vonzódik hozzá.