Sora és Leon jó kedvűen mentek vissza a szállásra. Leon TV-zett, amíg Sora lefürdött. Amikor a lány beért a szobába Leon már ágyban volt és szerinte aludt. Jó ötletnek tartotta így utólag is, hogy szerelme fürödjön előbb, hiszen holnap ő kel korábban.
Bebújt mellé és kikapcsolta a TV-t.
- Hé! Néztem! – morogta Leon.
Sora nevetett.
- Persze! Horkoltál, úgyhogy aludtál.
- Jó vicc. Én nem horkolok – a férfi szembefordult Sorával.
- Nem? Akkor jó a nagy Leon Oswaldnak, hogy nem hallja saját magát – Sora még mindig vigyorgott.
- Na ebből elég!
Leon fölkönyökölt és csikizni kezdte Sorát, aki majd megpukkadt. Kapálózott, sikítozott, majd megfulladt a nevetéstől, de Leon nem hagyta abba. Csak akkor kegyelmezett, amikor a lány szeméből már a könnyek is folytak. Sora még mindig nevetett, fejét a párnájába fúrta.
Amikor érezte, hogy Leon a nyakába csókol, nevetve sikoltott fel.
- Na – Leon újra morgott és tovább kényeztette Sora nyakát.
- Igen, na Leon! Hagyjál. Aludni akarok – még mindig mosolygott, a könnyeit törölgette.
- Én is. Szeretem ha nevetsz.
- De én nem szeretem amikor csikiznek, mert majd megszakadok a nevetéstől.
- Na? Melyikünk az erősebb?
- Te! – ezt hihetetlenül gyerekesen mondta. Jutalmul Leon nyelvét érezte a szájában, amivel már roppant nőiesen bánt el. Karjait Leon nyaka köré fonta és úgy húzta magához közelebb.
- Szép napunk volt ma – jegyezte meg ajkán fél mosollyal Leon.
- Aha. Holnap reggel korán kelsz nem?
- De, azt hiszem.
- Akkor aludj a kanapén. Nem akarom, hogy felkelts! Na meg az a rémes horkolás!
Újabb csiki-csata lett a vége, aminek a végére már mind a ketten kifulladtak. Sorának eszébe jutott, hogy most hallotta először szívből nevetni a férfit. Elkomolyodott, a férfi fülei mögé hajtotta az egyik, az ő arcába lógó hosszú ezüstös tincset.
- Mi van? – kérdezte a férfi kedvesen.
- Semmi. Na, aludj!
- Jó éjt.
- Neked is.
Sora megfordult, és az ölelő karokba fészkelte magát.
Habár boldog volt, mégis egy kis magánnyal a szívében nyomta el az álom.