Allen hamarabb kelt fel, mint Daisy, de nem mozdult el onnan. Vigyorogva emlékezett vissza a tegnap történtekre, és már előre eltervezte, mi lesz majd aznap este.

Daisy jobb karja és lába, az övéin átvetve hevertek, Allen pedig félig felé fordulva karolta át. A lány keze felcsúszott a nyakáig, és fülébe fújta a levegőt. Allen hátán, még a szőr is felállt, és kirázta a hideg. Halk kuncogásra lett figyelmes, és amint lepillantott a lányra, meglátta, hogy már felkelt. Haja kócosan, összeborzoltan terült szét a párnán, és mindkettejüket, csak a paplan takarta el, de az is alig. Allennek és Daisynek is, csupán a csípője volt elrejtve mások szeme elől. Bár Allen kételkedett abban, hogy bárki is bemerne lépni hozzá, főleg azok után, hogy már házas.

- Jó reggelt – köszönt, fátyolos hangon Daisy, és kéjesen nyújtózkodott egyet.

- Neked is – vigyorgott Allen, miközben kezét, alig hozzáérintve a lány oldalához, végigsimított rajta. Daisy rögtön felnevetett, és karjait maga elé kapta. Hangja, betöltötte a szobát, és Allen sem állta meg, hogy ne mosolyogjon.

- Tegnap nem voltál csikis.

- Az, tegnap volt – vonta meg a vállát Daisy, és újra felnevetett, mikor Allen megismételte a mozdulatot.

- Hagyd abba!

A férfi lefogta a kapálózó kezeket, és felsőtestével felé mászott.

- Tudod, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy te, még meg sem köszönted, amikor megmentettelek Blake esküvőjétől.

- De megköszöntem! - válaszolt dacosan, de ahogy a férfi szemébe nézett, rájött, hogy amaz, csak ugratja.

- Igazán? - kérdezte a férfi, miközben újra végighúzta kezét az oldalán, de nem csak egyszer. Daisy, a sikoltozás, és nevetés között nem tudott dönteni, így mindkettőt hallatva, próbált kiszabadulni a férfi szorításából.

- Ne! Hagyd abba… ez így nem fair… várj… mit… mit kell tennem?

- Köszönd meg!

- Köszönöm!

- Nem így!

- Akkor, hogy?

Allen megköszörülte torkát, és egy pillanatra a távolba meredt, aztán újra visszatért a lányhoz.

- Köszönöm Allen, hogy voltál olyan kedves és elbűvölő, hogy megmentettél attól a vadállattól, és hogy a tiéd lehetek! Mondjuk így!

Daisy újra felnevetett, és sikerült egyik karját kiszabadítania.

- Nem hiszed el nekem, hogy az enyém vagy?

Daisy abbahagyta a nevetés, de a szája még mosolyra húzódott. Kihívóan pillantott fel a férfira, és szabad karját a nyaka köré fonta, hogy lehúzhassa magához a fejét. A fülébe súgott.

- Akkor mutasd meg, hogy mennyire vagyok a tiéd!

Allen felkapta a fejét, majd kérdőn ránézett a lányra, de az csak bátorítóan végigsimított mellkasán, ő pedig elvigyorodott.

- Ezer örömmel – mondta, és megcsókolta a lányt.

Az egész délelőttöt az ágyban töltötték, megmutatva a másiknak, mennyire is egymáséi. Louis örömmel lébecolt az ajtó előtt, de akárhányszor Matt megjelent, mindig eliszkolt. Matt nem hibáztatta öccsét, mert hát… khm, igazán félreérthetetlen hangok szűrődtek ki az ajtó mögül. És ilyenkor mindig felvette az Allen szerint idegesítő, ugye-én-megmondtam-vigyort, és tovább sétált. Rose, is bepróbálkozott, de őt sem engedték fel, mondva, a párnak, most más, sokkal fontosabb elfoglaltsága van.

Délután négy felé, Allen felsóhajtott, és most már erőt vett magán, majd kiszállt az ágyból. Daisy tekintetével, mindaddig elkísérte férjét, míg az el nem tűnt a paraván mögött.

- Mikor jössz haza? - kérdezte fátyolos hangon, és tudta, hogy neki is ennie kellene már valamit.

- Nem tudom – válaszolt Allen. - De muszáj bemennem a városba.

- Nem mehetek veled? - nyújtózkodott Daisy az ágyban.

- Most nem. De ígérem holnap, elmegyünk valahova – igazította meg nyakkendőjét a férfi, bár tudta, hogy nem sikerült tökéletesen. Daisy intett neki, hogy menjen oda hozzá. Allen készségesen hagyta, hogy felesége normálisan megcsinálja, majd felegyenesedett, és megigazította magán az utolsó ráncokat.

- Jól nézel ki – búgta Daisy, amire Allen, csak elvigyorogta magát.

- Tudom!

A nő felnevetett, és maga köré tekerte a paplant, hogy utána felálljon. Az ajtóhoz lépett, hogy átmenjen a szobájába, ruhákért, és hogy végre szalonképessé varázsolja magát.

Kinyitotta a két ajtós szekrényt, és választása, egy barackszínű ruhára esett. Hallotta, hogy Allen is átjön, és mögé lép. Átkarolta, majd a nyakához hajolt.

- Nem maradok sokáig – súgta, és egy csókot nyomott a füle mögötti részre, amitől a lány egész teste megremegett az izgalomtól.

- Remélem is! Ha elalszok, nem bocsátom meg neked, hogy felkeltesz!

Allen kajánul mosolyogva lépett ki felesége szobájából. Ezt Matt is észrevette.

- Hova mész?

- Ralphoz. Van egy kis megbeszélni valónk.

Matt bólogatott, majd váratlanul Daisy ajtaja felé intett fejével, és kérdőn nézett öccsére, aki ismételten csak vigyorgott, mint egy gyerek, aki megkapta a karácsonyi ajándékát, és hátra felé araszolt. Matt rögtön megértette, és a szobája felé indult.

- El sem hiszem! - kiáltott fel Rose, amint meglátta mit sem sejtő barátnőjét. A lány szinte sugárzott, és ezt le sem tagadhatta. Csillogó, melegbarna szemek, és… volt még valami benne, ami megváltozott.

- Mit nem hiszel el? - kérdezte Daisy, mosolyogva a lánytól.

- Tuti, hogy megtörtént, igaz? - kérdezett vissza izgatottan.

Daisy elpirult, de azért mosolyogva lehajtotta fejét. Rose, örömittasan csapta össze tenyerét, majd átölelte a nőt. Együtt nevettek, és Rose, addig kérdezgette Daisyt, amíg az ki nem kotyogott, minden részletet, a szemérmesség határain belül.

Az egész délutánt végig beszélték, és Matt néha megjelent a színen, akkor, viszont Rose, kezdett el furcsán viselkedni. Zavartan hebegett mindenfélét, Daisy pedig követni sem tudta. De mikor már harmadszor jelent meg a férfi, leesett neki, hogy Matt váltja ki a lányból ezeket. Fejében, már megfogalmazódott a terv, hogyan is lehetne a két szende kis nyuszi figyelmét, egymásra fordítani. Mert, hogy Matt is észrevette a lányt, az teljesen biztos volt!

- Hallottam, hogy kezdesz Flor felé kacsingatni – mondta Allen, és otthonosan töltött magának egy kis portóit, majd hátradőlt a kényelmes karosszékben. Ralph elvörösödve hajtotta le barna fejét, és idegesen forgatta kezében a poharat.

- Hát igen… szóval… mi már

- Lefeküdtetek egymással? - kérdezte megint nyíltan Allen, bár egyáltalán nem zavarta, hogy ők ketten egymásra találtak.

- Hát igen… szóval… ő volt az aki eljött, én nem is tudtam róla. Átjött, és annyit mondott, hogy vigaszra van szüksége. Allen, hogy tagadhattam volna meg? Tudod, hogy gyerekkoromtól ő a gyenge pontom!

- Ralph, nyugi! Eszem ágában sem volt lehordani emiatt. Sőt. Örülök, hogy végre annak a nőnek is benőtt a feje lágya, és végre leszállt rólunk… és mióta?

- Már majdnem egy hónapja. De még nem engedi, hogy megkérjem a kezét. Azt mondta, neki ez még túl korai. De nem értem, mert már rengetegszer bújtunk ágyba.

- A nők már csak ilyenek! Az ördög bújt beléjük – mondta sejtelmesen Allen, és belekortyolt italába.

- Akkor… tényleg nem haragudnál meg rám, ha Florral, komolyabb terveket is szövögetnék?

- Teljesen biztos lehetsz benne! - válaszolt mosolyogva Allen. Ralph teljesen másnak látta most Allent. Soha sem mosolygott ennyit, és a szemeiben csillogott a jókedv. Ennek biztos van valami oka. Vagy valaki.

- Ha már itt tartunk – kezdett bele Ralph. - Hogy állsz a feleségeddel?

Allen mosolya egyre szélesebb lett, végül átcsapott önelégült vigyorgásba. Hát igen. Ilyen az, ha az ember dicsekedhet a feleségével.

- Jól… A lehető legjobban.

Allen nem lassított egyszer sem, mikor hazafelé tartott. Már besötétedett, és tizet mutatott az óra, mikor elindult barátjától. Szerencsére, az idő már kezdett átmenni tavaszba, de a hó még mindig nem olvadt el az árkokban, és az erdőben, ahol nem nagyon járkáltak az emberek.

Izgatottan sietett haza, és könyörgött magában, hogy felesége, még ne aludjon. Mikor meglátta a kastély körvonalát, látta, hogy egy-két helyen, még kiszűrődött a gyertya fénye. De az ő, és Daisy szobája teljesen sötét volt. Reményveszetten lovagolt tovább, de valami mégis előre hajtotta. Valami azt súgta belülről, hogy még nincs minden veszve.

Tíz perces vágta után, haza is ért, és berontott a bejárati ajtón, mint valami vadállat, aki keres valamit. Vagy éppen valakit. Gyorsan leszedte magáról a kabátot, és a morcos képű Charles kezébe nyomta.

- A feleségem lefeküdt már?

- Nem tudom, uram.

- De jó – motyogta, és a lépcsők felé iramodott, de kinyílt a könyvtár ajtaja, és megszólították.

- Allen?

Allen odakapta a fejét, és mikor meglátta Daisy fejét az ajtóban, rögtön irányt váltott. Lesietett a lépcsőn, az utolsó három foknál, ugrott egyet, és már a földszinten is volt, majd, nem foglalkozva az ott álldogáló komornyikkal, a pislogó Daisyhez lépett, és belökte az ajtón, majd miután maga is belépett, becsapta az ajtót, és kulcsra zárta.

- Allen, azt mondtad…

A férfi megragadta az arcánál, és magához rántotta, hogy megcsókolhassa. Daisy az első meglepetések után, megérezve a másik hevét, maga is izgalomba jött. Hagyta, hogy férje az ajtónak döntse.

- Már alig bírtam ki - nyögte Allen, és a lány ruhájának kapcsaival bíbelődött, amit kisebb küszködés után, de sikerült megoldania.

- I-itt akarod? - kérdezte suttogva a lány, és teljesen meghökkent.

- Miért ne? Bezártam az ajtót, Matt már nem nyithat ránk, mégha direkt is akarná! Ráadásul nem bírnám ki, hogy még fel is menjünk! Túl sok idő - válaszolt, és kihámozta a lányt a súlyos ruhából, így már csak a fűzője volt fent, és az alsó ruha. Allen felsóhajtott, és gyengéden magához vonta a lányt.

- Vagy még nem akarod?

Daisy értetlenül pislogott rá, és nem válaszolt. Miről beszélhet? Miért ne akarná?

- Ezt… nem értem.

- Hát… általában a nőknél az első alkalom után, várni kell egy, vagy két napod, mert lehetnek… fájdalmaik…

- Nekem nincsenek, vagyis… nem vettem észre… - szakította félbe Daisy, megvonva a vállát. Allen küldött felé egy félmosolyt.

- Akkor jó – mondta, majd megcsókolta. Daisy, most már teljes odaadással engedte át magát neki. Lassan hátraaraszoltak a kandalló előtti szőnyeghez, majd arra telepedtek le. Útközben, amerre mentek, mindehol hagytak el valami ruhadarabot. Allen lefektette a lányt, a vastag, hófehér szőrme szőnyegre, majd maga is fölé mászott. Daisy átkarolta nyakát, majd magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. A férfi, ránehezedett, Daisy pedig már ösztönből nyitotta szét lábait.

Egész nap azon gondolkodott, hogyan oszthatná meg a férfival az érzéseit. Mert már egyben teljesen biztos volt. Mégha nem is teljesen, de megkedvelte, sőt… szerette. Erre is csak segítséggel jött rá, de rájött, és ez a lényeg. Amint alkalma nyílik rá, elmondja.

Allen nyögve gurult a hátára, ajkain, halvány, elégedett mosoly bujkált. Miért nem bírja visszafogni magát, ha a lányról van szó? Oldalra fordította fejét, hogy ránézhessen feleségére, és ő is mosolyogva, teljesen leizzadva pillantott fel rá. Szemében ragyogtak a tűz fényei, haja pedig homlokához tapadt. Tekintetét végigsiklatta testén. Mellei gyorsan emelkedet és süllyedtek. Nyílván, még csak most kezd megnyugodni. Visszatért az arcára, és még csak most vette észre azt a furcsa érzést, a gyomrában, akárhányszor belepillant a lány szemeibe.

Oldalra fordult, és felkönyökölt az egyik kezén, fejét pedig azon nyugtatta. Daisy már nem bírta tovább. Muszáj elmondania, de hogy kezdjen bele? És egyáltalán, hogy reagálna erre az egész kijelentésre?

Alsó ajkát fogai közé harapta, és tűnődve bámulta a férfi mellkasát. Allen észrevette, hogy a lány rágódik, valami nyomja a lelkét.

- Mi bánt?

Daisy úgy pillantott fel rá, mintha megijedt volna, pedig tudatában volt annak, hogy hol fekszik, és kivel.

- Én csak…

- Igen? - kérdezett közbe, és fejét a lány nyakához hajtotta, hogy gyengéden megharapdálja, de esze ágában sem volt úgy megharapnia, mint az áldozatait szokta. Daisy, majd szól, ha felkészült rá.

Daisynek erősen kellett koncentrálnia, hogy ne vonja el a nyakánál szórakozó férfi a figyelmét, a mondanivalójáról. Hát ennek sohasem elég?

- Allen, én…

- Ige’, Daisy? - nyögte valahonnan a nyaka, és hasa közötti részen.

- Szeretlek - suttogta Daisy elhaló hangon. Összeszorított szemekkel várta a választ, vagy a férfi reakcióját. Allen megtorpant a lány köldökénél, és lassan ráemelte tekintetét a lányra, akinek az arcán, kiütközött a félelem.

Valami megmozdult benne. Szinte érezte, hogy újabb korlát szakad le közöttük. De most… erre mit válaszoljon? Kedvelte a lányt, sőt egyenesen imádta, főleg az ágyban, de ez hasonlítható, vagy mondható-e szerelemnek?

Hallott már róla, hogy a házaspároknak igazán, csak az esküvő után erősödnek meg az érzelmeik egymás iránt, de ő félt ettől az érzéstől. Látta bátyját, hogy mennyire szenvedett a szeretett nő elvesztésekor. Amit még most sem hevert ki igazán. Hát kell ez neki? Ha beleszeret Daisybe, ami lehet, hogy jó is lenne, de mi van, ha valami baja esik, vagy gondolni sem mert arra, hogy esetleg végleg elveszítené. Nem engedheti, hogy beleszeressen. Csak maradjon meg a kapcsolatuk, ilyennek, amilyen most, és boldogan fog meghalni… egyszer… jó sokára.

Felaraszolt a lányhoz, majd végigsimított az arcán.

- Tudom édes– válaszolt gyengéd hangon, kicsi késéssel, de Daisy bátortalanul kinyitotta szemeit, és felnézett rá.

- Honnan?

Allen csak megvonta a vállát, és lehajolt, hogy megcsókolhassa.

- A mozdulataidból, a hangodból…(csók) a csókjaidból (csók) a szemedből (csók) és szinte mindenből - fejezte be, majd újra megcsókolta, de többet már nem szólalt meg. Újra, és újra elérték a beteljesülést, amit egyedül, kizárólag csak egymással tudtak.