AJÁNLOM AZ OLDALT
31. Fejezet
Csend volt… nyugalom… mégis zaklatott volt…
Rhys az ágyon feküdt és onnan nézte az ablakon túli világot. A hold megvilágította a hullámokat, amik a hajó oldalát nyaldosták. Még mindig a tiszt szavai jártak a fejében, és amiket ő maga mondott. Még most is furcsállta azokat a hirtelen reakcióit, amiket a férfi bántó szavai váltottak ki belőle, ha azok a lányra céloztak. Idegen volt neki ez az érzés. Egyáltalán azt sem tudta, hogy alakulhatott ki benne… ez a védelmezői ösztön… nem az ő stílusa volt…
Bár amiket Thomas mondott, túlvitte a tűréshatárát, ami mostanság igen csak alacsony lett… nem baj… a szigeten majd minden rendbe jön. Összeszedi magát… és minden a régi lesz…
Beth nem aludt, ebben teljesen biztos volt. Neki háttal feküdt ugyan, de a légzése nem lassult le, ahogy szokott, és amit már megfigyelt, mikor alszik. Úgy látszik nem csak ő nem tud aludni… pedig már vagy’ jó órája fekszenek itt a csendben. Magának adott két óra pihenőt, mielőtt visszamenne a fedélzetre. Addig Tim, Colin és Rio van odafent.
- Még nem mondtad el, hogy te hogyan szabadultál meg a flottától… - szólalt meg halkan.
A csendben azt hitte, hogy a lány nem fog válaszolni, pedig nagyon is jól tudta, hogy ébren van. Beth megmozdította karját.
- Miért olyan fontos ez? – kérdezett vissza végül.
- Csak kíváncsi vagyok…
Beth mocorogni kezdett a takaró alatt.
- Az álnevemet használtam… csak szerencsém volt, hogy elhitték…
- Nagyon jól alakíthattál… kár, hogy nem voltam ott… - vigyorgott Rhys.
- Pedig majdnem lebuktam… kétszer is.
- Miért?
Hallotta a lány reszketeg sóhaját… még egyet.
- Elég hűen utánoztam egy elkényeztetett arisztokrata nőt… toporzékoltam, hadartam, mindent úgy tettem, ahogy Fanny szokta, amikor valamin felmérgesíti magát… T… az a Thomas nevű alak, akkor bejelentette, hogy Harper hamarosan ott lesz… - újra felsóhajtott. – Komolyan, az egész életem lepergett előttem egy pillanatra. Majdnem megúsztam, erre pont ő jelenik meg? Ez így nem igazságos… Úgy menekültem el onnan, mintha egy sereg üldözne. De szerencsére elhitték én meg időben kijutottam onnan…
Rhys felkönyökölt, miközben a lány felé fordult. Így jól láthatta a hold fényében, hogy Beth mindkét kezét az arca alá fektette, és előre bámul ki az ablakon. Mint aki teljesen elmerült az emlékeibe.
- És a második?
Beth szempillái megrebbentek. Alsó ajkát fogai közé harapta. Végül mégis neki kezdett.
- Az akkor volt, mikor a flotta megjelent a bordélyban… csak egy hajszálon múlt… pont… pont akkor jelentél meg előttem, mielőtt rám nézhetett volna… tudtam… éreztem, hogy a paróka és az álarc ellenére felismert volna…
Rhys felidézte magában, hogy mennyire sápadt és rémült volt a lány. Először csak azt hitte, hogy a flotta embereitől lett ilyen ijedt, azt álmában sem gondolta volna, hogy Harper is közöttük van. Az emlékei akaratlanul is tovább léptek, s elemi erővel tört fel benne valami vad érzés, ahogy újra átélte a pillanatot, mikor Beth a derekánál fogva rántja vissza magához… ahogy lehúzza magához, rejtve az arcát, hogy a flotta embere nehogy felismerje…
- Nem nekem való ez az… álcázás dolog… - mondta remegő hangon. – Mindig csak… a bajom van belőle…
- Többet nem kell ezt tenned…
A lány arcára halvány mosoly ült.
- Itt nem kell megjátszanom magam…
- Hát itt nem… - sóhajtott most Rhys.
Beth mosolya kiszélesedett. – A többiek rendkívül kedvesek… - felkuncogott. – bevallom soha sem képzeltem, hogy egy kalózbanda ilyen is lehet.
- Milyen is? – vonta össze kíváncsian szemöldökeit a férfi.
- Hát… közvetlenek, mégis tisztelettudóak. Nem kaptam tőlük még egy rossz szót sem… bár lehet, hogy e mögött te állsz! Téged rendkívül nagyra tartanak… látom rajtuk, ahogy viselkednek veled…
- Azért ebben nem csak az én kezem van… ha egy tűzokádó házisárkány lennél, és megparancsolnám nekik, hogy viselkedjenek rendesen, akkor sem tudnák minden ellenszenvüket magukba fojtani… maguk közé fogadtak, és ezt csak magadnak köszönheted…
- Maguk közé fogadtak? – kérdezett vissza furcsa, lágy hangon.
- Igen… Mától fogva, hivatalosan is kalóz lettél… - mondta Rhys féloldalasan mosolyogva.
Elizabeth először nagy szemeket meresztett, végül bátortalanul elmosolyodott.
- Tudod mit? – kérdezte halkan. Megfordult, hogy a férfira nézhessen. – Tetszik a gondolat!
Rhys levigyorgott rá, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a karácsonyi ajándékát.
- Tetszik, hogy kalóz lettél?
- Nem… az, hogy tartozom valahova… a kalózkodás… nem nekem való.
- Én ebben nem lennék olyan biztos…
- Ugyan! – mosolygott Elizabeth. – Csak gúnyolódsz.
- Miért tenném ezt? – fordult hasra Rhys, s jobb karjára eresztette súlyát. Most már tényleg úgy érezte magát mint egy tízéves. Csakhogy most huszonhét éves volt, nem gyerek már. És a mellette fekvő nő sem az… nagyon nem!
- Nézz már rám! – nyögte a lány félig nevetve és teljesen feleslegesen, hiszen a férfi már így is egy jó ideje őt nézte. – Még te mondtad, hogy csak vizes ruhában van súlyom! Hogy nézne ki, ha egy magadfajta férfi nekem rontana? Pillanatokon belül a földön kötnék ki… - komorult el az arca egy pillanatra, de nem hagyta, hogy fölül kerekedjenek rajta a rossz élmények. – Egyszóval… belőlem nem igazán lenne „jó” kalóz.
- Valerie sem harcol mindig. Persze ha nagyon muszáj, hagyjuk az már más kérdés, hogy nem lehet visszatartani, mégha azt is mondom, hogy maradjon a konyhában…
Elizabeth felnevetett. Hangja betöltötte a kabint, átjárta Rhyst.
- Én annak is örülni fogok… - kezdett bele megint, mikor lenyugodott. – ha egyszerűen csak új életet kezdhetek a szigeten.
- Szerintem már elkezdted – mondta Rhys.
- Nem egy hajón akarom leélni az életem – válaszolt csendesen.
Rhys összeszorította fogait, tekintetét elkapta a lányról. „Mire számítottál?” kérdezte magától. „Hogy majd a karjaidba ugrik, és a füledbe sikítja, hogy veled maradok?”
- Valahogy mindig ide jutok ki, ha egy nővel az életről beszélek…
- Nem értem…
- Val… - úgy mondta ki a nevet, mintha a világ összes megfejthetetlen kérdésére ez lenne a válasz. Visszafordult a hátára, szemeit a plafonra szegezte. – Megszállottan próbál rábeszélni a szerinte „normális” életre.
- Ha ennyire próbálkozik… azt nem ok nélkül teszi. Nem?
- Nagyon nem! Valerie téved, azt hiszi, hogy minden vágyam az, hogy egy dohos kastélyban éljem le a hátralévő életemet.
- Miért pont kastély? – kérdezett vissza gyanakodva a lány.
- Csak úgy mondtam. – morgott Rhys. „Fogd vissza magad, ember!”
Elizabeth sokáig csendben maradt. Jóleső érzéssel hallgatta a másik légzését és a hajó – most már – megnyugtató nyikorgásait. Furcsa volt a tudat, hogy csupán egy vékony hálóing volt rajta, egy takaró fedte és egy férfival van egy ágyban, mégsem érzi magát feszélyezve vagy akár veszélyben.
- Soha… egyetlen pillanatra sem gondolkodtál el azon, hogy... családot szeretnél? – kérdezte mégis. Hallotta a férfi elveszett sóhaját. Ő maga lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.
- Szerettem volna… de azt nem lehetett és nem is lehet összeegyeztetni az én életemmel!
- Van amikor áldozatokat kell hozni egy jobb dolog érdekében.
- Semmi pénzért nem hagynám itt ezt az életet! – mondta hevesen. – Ez… a kalózkodás… a részem! Nem válhatok meg tőle csak úgy, minden ok nélkül!
- A család nem lenne elegendő ok?
A csendet nem tudta mire vélje. Néma beleegyezésnek vagy megtagadásnak?
Az oldalára fordult a férfi felé.
- Elveszítenél valamit, de kapnál helyette mást.
- Nem nekem való… - horkantotta zavartan. Próbálta azt a látszatot fenntartani, hogy magabiztos, de Beth már ismerte annyira, hogy ezen az álcán átlásson. – Nem vagyok valami apás típus.
- Ez akarat kérdése!
- Nem, egyáltalán nem! Nézd, én… nem volt valami fényes gyerekkorom, mégha messziről annak is tűnt. Nem akarok egy gyereket tönkre tenni, csak azért, mert én családot akartam!
Most Beth könyökölt fel.
- Honnan veszed, hogy tönkre tennéd?
- Tudom. – zárta le röviden a vitát. – Amúgy is… hamarabb akasztanak fel, minthogy elszánnám magam a „rendes életre”…
A lány gyomra diónyira szűkült a gondolattól. Valamiért úgy érezte, hogy abba ő is belepusztulna… Nem volt sem kellemes az érzés, sem pedig helyes. Nem… egyáltalán nem volt helyes!
- Akkor legyen ez az út, az utolsó…
- Hallod, amit most mondasz? – kérdezte megvillanó tekintettel a férfi, ahogy Bethre nézett. Az arca most nem volt sem kedves, vagy elnéző… bezárkózott az álarc mögött. Ismét a kalóz lett, aki csak megszánja őt.
- Te mondtad, hogy hamarabb akasztanak fel, mielőtt másik életet kezdhetnél! – dühödt fel Elizabeth a férfi makacsságán. – Ha ennyire bánt a dolog, tegyél ellene!
Rhys arca megnyúlt a meglepetéstől, de még akkor is megpróbálta büszkeségének szilánkjait maga elé tartani. – Nem akarok más életet… ilyen akarok lenni, mint amilyen most vagyok!
- Attól még nem változnál meg, ha családod lenne! Csak… értelme is lenne az életednek…
- Szóval azt mondod, hogy a mostaninak nincs? – kérdezte most már valódi dühvel és felült az ágyban.
- Lehet, hogy van, de én nem látom! – ült fel ő is.
Sokáig meredtek egymásra, farkasszemet nézve. Mintha az idő megállt volna körülöttük…
- Semmi közöd az életemhez… - szólalt meg Rhys alig hallhatóan.
Beth pislogott egyet… majd még egyet… megköszörülte a torkát.
- Igazad van… - mondta rekedten. – Semmi közöm hozzá…
Rhysnak furcsa volt, hogy a lány ilyen hamar beletörődött és igazat adott neki. Ebből is az látszik, hogy… a lányt nem érdekli igazán az ő sorsa. Az ő élete…
- Most mennem kell… - állt fel és szó nélkül az ajtóhoz ment. Tenyerét a kilincsre simította. Megvolt benne a kísértés, hogy hátra nézzen… hatalmas volt… mégsem tette.
Elizabeth remegő kezekkel figyelte a férfit, ahogy kisétál a helyiségből… Ó te jó ég…
Nagyokat nyeldesve dőlt vissza lassan a párnákra, szemeit le nem véve az ajtóról. Tényleg dühös volt rá…
Neki megadatott a lehetőség, hogy választhasson, mégis a rosszabbik életet élte… ő már meg sem tudja mondani, hányszor rebegett imát, csakhogy valami változzon, hogy ő maga irányíthassa az életét… Mi történhetett vele, hogy ennyire vágyik a halálra? Vagy tényleg ennyire szereti ezt az egészet, hogy képes lenne föláldozni érte magát, néhány kalandokkal és veszélyekkel teli évért?
Mennyire látszik, hogy nem egyforma a gondolkodásuk!
Mérgesen törölte le az arcán legördülő könnycseppet. Nem fog egy ilyen alak miatt sírni! Nem… nem fog.
Egyre sűrűbben pislogott, könnyei már megállíthatatlanul törtek utat.
Nem azt kérte, hogy ő legyen az a nő, akivel a férfi leélheti az életét… egyszerűen csak biztonságban akarta tudni, mégha egy másik nő karjai közt is van az a hely. Nem akarta az eshetőséget, hogy majd egy nap odaállítanak hozzá, hogy elmondják: Rhyst elkapták és megölték. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért érez így… így volt és kész! Biztosan csak hálából…
Csendesen sírva bújt a párnák közé, ahol erősebben érezte a kalóz illatát. Szorosabban ölelte magához a takarót, nem gondolva arra, hogy újra egy magányos éjszakának néz elébe, pedig meg volt a lehetősége, csak elzavarta az ő vágyaival… álmaival… szerelmével…
