Bár már megszokta a rivaldafényt, mégis furcsán kellemetlenül érezte magát annyi híresség figyelmének középpontjában. A lábai kicsit megremegtek és kaptak erőre, amint apja felajánlotta karját neki és elvegyülhettek a többiek között. Különösen kényelmetlen érzés bizsergett a szíve körül. Ezek az emberek nem szeretettel és csodálattal néztek rá, hanem haragosan, uralkodón és gúnyosan, amit egyáltalán nem tudott mire vélni. Lélek hagyott bábuként követte a férfit és álltak meg barátainál. Fel sem fogta, mit mondtak neki. Gépiesen köszönt és felelt egyszerű, rövid válaszokkal. Elméje teljesen máshol járt. Óvatosan emelte fel a tekintetét és lopva figyelte ki a társaság tagjait. Mind gőgösek és fellengzősek voltak, akik az olykori tehetségüket vagy csak épp szerencséjüket zengték aktuális társalgó partnerüknek. Képmutató világba csöppent. Szemei összeszűkültek és megszorították apja felkarját, hiszen kezét még mindig az övén nyugtatta.

- Valami baj van, Sora? – kérdezték sorra a barátai.
- Nincs. – vágta rá. – Hol van az a fontos ember, aki miatt ide kellett jönnöm? – sziszegte haragosan.
- Ott ni, azaz idős úr! – bökött fejével a szőke fiú az italos pult felé.
- Intézzük el, amiért jöttünk és had menjek innen! – csapkodott a kezeivel és elindult a férfi felé.
- Rendben! – adta meg magát édesapja és a lányt az úr elé vezette.

Alacsony, de jókedvű bácsika volt, aki viccesen támaszkodott emlékek itatta sétapálcáján és bókolt a körülötte legyeskedő díváknak. Fejteteje szinte már csupasz volt, rövid, őszülő haját pedig díszes sorba rendezte. Ahogy odaértek hozzá, mindenkit elküldött és egy csendesebb helyre irányították őket. Sora kérdően nézett fel apjára, aki csak egy megnyugtató bólintással indult a férfi után. Egy díszes ajtó mögött hosszú folyosón keresztül vezetett az útjuk egy kellemes légkörű szobába. Az úr odatipegett a hatalmas dolgozóasztal mögé és feltornászta magát bőrfotelébe, őket pedig vele szemben ültette le egy-egy kényelmes fotelbe. Nem ölelte a társaságot feszült csend vagy tehetetlen feszesség. Az idős férfi megköszörülte torkát és szilárdan nézett rájuk.

- A nevem Mr. Kenneth és egy filmstúdió igazgatója vagyok. Gondolom, ebből már kikövetkeztetted, miért hívtalak ide. – könyökölt fel az asztalra és egyenesen Sora-ra nézett.
- Tökéletesen értem önt.
- Tessék! – dobott a lány elé hanyagul egy forgatókönyvet. – Egy új akciófilm, ahova egy női főszereplő kell... de nem akármilyen! – kulcsolta össze megöregedett ujjait arca előtt és szemét megvillantva figyelte a lányt, aki nem vonakodott belepillantani a tartalomba és a szeme elszántan csillant fel.
- Szóval kaszkadőrök nélkül... – foglalta össze az úr óhaját, amivel felbőszítette apját is maga mellett.
- Hogyan?! Várjunk egy kicsit! – dőlt előre a székben. – Azt akarja mondani, hogy Ms Naegino-nak kell végigvinnie az egész filmet? Megérteném, ha nem tűzharc, robbantás, autósüldözés és katasztrófák sorozata lenne ide írva! – kapta ki lánya kezéből a köteget és vadul lapozgatni kezdte.

Csalódottan látta, hogy se Sora, sem pedig Mr. Kenneth nem figyel rá, és néma csatát vívnak hallgatásukkal és szikrázó tekintetükkel. Amíg az öreg tekintete kissé fenyegető és kíváncsi volt, Sora-ében tenni akarás, bizonyítás és kihívásra való éhség csillogott, ami szinte rögtön eldöntötte a kérdést.

- Vállalom! – pattant ki a kényelmet jelentő fotelből és az asztalhoz sétált.

Mr. Kenneth, mintha tudta volna, úgy tolta a lány elé az előkészített iratokat és rendelt melléjük egy tollat. Sora határozott vonásokkal díszítette a szerződés alját nevével, majd apjára tekintett, aki megadva magát kanyarította nevét Sora-é mellé. Hát eldöntötte. Az öregúr egy ravasz mosolyt ejtett el és újdonsült partnereivel visszatért a bálra. A fényűző party már lassan a végéhez ért. Layla és Yuri felhőtlenül táncoltak a terem közepén díszes ruhájukban. Sora gyorsan odalépett hozzájuk és elbúcsúzott tőlük, majd intett apjának is és távozni készült. Elegánsan lépdelt fel a lépcsőfokokon, mikor lassan kinyílt előtte a bejárati ajtó és három, maszkos férfi lépett be rajta. Sora megdermedt. Ilyen jelenetet még csak a vásznon láthatott. Az ajtó nyikorogva zárult be a három idegen mögött, akik szorosan egymás mellett álltak és tekintettek végig a díszes társaságon. Sora remegni kezdett és igazából fel sem fogta, mi folyik körülötte mindaddig, míg az egyik férfi lassan rá nem emelte a tekintetét. A mozdulatai kifinomultak és félelmetesen nyugodtak voltak. Sötét arany tekintete szinte leláncolta a testét és mozdulatlanságra ítélte. A társaság lassan figyelt fel a különös jelenetre és egyenként tekintettek az ajtóban állókra. Sora látta, ahogy mind a hárman hatalmas kabátjuk alá nyúlnak és élethű fegyvereket szegeznek a társaságra... Élethű? Miket is gondol... Ezek valódi fegyverek voltak. A bál forgataga egy pillanat alatt dermedt meg. A békés zene kottája zörögve hullt a földre és hevert szerte a színpadon. A táncparkett rendezett lépéseit most apró hátráló mozdulatok súlyozták és mindenki menekülni akart. Sikítottak volna, de nem mertek... ellenálltak volna... de nem mertek.

Egyszerűen... csapdába estek. A pincérek közül néhányan mozgolódni kezdenek. Már azt hihetnék, hogy van esély... de hamarosan a remény legapróbb szikráját is kioltják az összegyűltekben. Mert ezek a felszolgálók is csupán ártó szándékú gazemberek, akik hihetetlen színészi tehetséggel vegyültek el közöttük, férkőztek a bizalmukba. Sora még mindig nem mozdult. Az előtte tornyosuló férfi egy lépést tett felé, de ő még mindig nem tett semmit. Hosszú haját ujjai köré csavarta és a maszk elé emelte. Mélyen magába szívta az illatot és kéjencen simított végig a lány arcán... végig kecses nyakán... bársonyos vállairól letérve a mellei felé. Ez volt az a pont. Az a pont, amit már képtelen volt elviselni, bár tudta, az életével játszik. Kezét hirtelen maga mellé emelte és lesújtott a férfi elfedett arcára, aki a lendülettél kissé megbillent. Sora szemében düh és megvetés kavargott a szenvedély lángjával, mely oly szilárdságot tükrözött benne, ami rémisztő lehetett bárki számára. A társaság hölgy tagjainak ajkait halk sikoly hagyta el, a férfiak pedig egyszerre indultak volna a lány segítségére, ha nem ütközött volna feszült testük és tekintetük mindenfelé fegyverekkel. Az aranyszemű felbőszült, megragadta a lány nyakát és erősen szorítani kezdte, de ő egy hangot sem adott ki magából. Ahhoz túl büszke volt. A férfi utasította társait, hogy rabolja ki a társaságot, akik undorító talpnyalóként engedelmeskedtek minden gennyes szavának. Sora-t magához húzta és egyenesen a tekintetébe nézett, de a lány arca és tekintete még mindig nem változott. A férfi besokallt. Elengedte a nyakát és szembe fordította őt a társasággal. Kesztyűs kézfejét megszabadította a fekete bőrtől és csettintett egyet, mire minden rabló a terem széleihez húzódott, tökéletes kilátást adva a férfinek és a karmai között Sora-nak. Mi lesz most? Mit akar ez a mocsok? Mire készül? Lassan a lány füléhez hajolt és mély, torz hangon suttogott a fülébe.

- Azt hiszed, tied a világ? Azt hiszed, nincs nálad jobb vagy erősebb? Hát akkor mutasd meg nekem, kislány...

Hangja, szavai bemetszették magukat a lány elméjébe és sokáig visszhangoztak ott, mire feleszmélt barátai, munkatársai fájdalmas kiáltásaira és... a fegyver hangos dörgésére. A férfi, társaival együtt indított tüzet rájuk és a csillárok fénye helyett a fegyverek ropogásának különös szikrázása töltötte be a termet. Sora megkövült. Sem ereje, sem józansága nem volt hozzá, hogy csináljon valamit. Csak érezte, ahogy a férfi fenyegetően tart a hátához egy hideg pisztolycsövet és közben hahotázva osztja halálos ítéleteit. Vér... mindenütt vér és sikolyok, halálhörgések vegyülnek el végzetes egyveleget alkotva. A férfi ellökte őt és így végigzuhant a lépcsőn, melyeknek ütéseit meg sem érezte lélek hagyott testén. Egyszerűen csak elterült a földön és árva könnyek hullottak szeméből a drága vörös szőnyegre. Odakintről távoli szirénaszó hallatszott, mire a gyilkosok rohanni kezdtek a kijárathoz. Az egyik még bele is rúgott meggyötört testébe, de nem érzett semmit. Hamarosan egy újabb dörrenést hallott és az ajtó kicsapódva jelezte... vége van. Ekkor lapockájába édes fájdalom férkőzött és feszítette őt is.

Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés lett rajta úrrá... hogy osztozik a fájdalmukban. Érezte, hogy a gyilkos fém a húsába és csontjába vájja magát és lassú haláltáncba kezd vérével, mely vontatott folyamként önti el csupasz hátát és teríti be maga körül a padlót. Szemei ólomsúlyának már nem volt képes sokáig ellenállni. Még látta, ahogy Jerry lélekszakadva rohan felé és testét karjaiba véve szólongatja, válaszolni azonban már nem tudott neki. Talán még hallotta, ahogy orvosok, mentősök lepik el a termet és olykor-olykor még felszólal valaki fájdalmasan és azt nyögi, még él. Milyen megnyugvás. Teste ringatózásba kezdett az edzett férfi tartásában, majd... minden elsötétedett. Iszonyatos álmokba kényszerült, míg fel nem ébredt. Újra és újra lejátszódott előtte a jelenet, de mindig máskor, azzal a bizonyos... mi lett volna, ha?... kérdéssel. Hogy mi lett volna, ha nem akadékoskodik, csak engedelmesen elhátrál a férfitől és csatlakozik a többiekhez? Vagy mi lett volna, ha nem pofozza fel a férfit, hanem hagyja, hogy kielégítse gusztustalan, kéjenc vágyait az érintésén keresztül? Vagy mi lett volna, ha...

A sötétség azonban ebben a pillanatban... véget ért. Teste elnehezedve süllyedt egy ágyba. Szemfedőjét kínzó fény erőltette és késztette ébredésre. A szagok jellegzetesek voltak, szinte biztosra vette, hogy kórházban van. Szemeit lassan vetette a világra és szoktatta a fényhez, mint egy téli álom után odvából előlépő medve. Szemeibe könnyek szöktek a felismeréstől és a vontatott fájdalomtól, mely a vállába fúródva kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Felülni próbált, de minden tagja tiltakozott ellene. Fejét oldalra vetve ismerte fel azt a bizonyos kórházi csipogót, amit hívás esetén kell használni. Teste mozdulatlansága miatt csupán fájdalomtól remegő szemekkel meredt az apró, dróton lógó szerkezetre és tőle várta a csodát. Mintha szavai meghallgatottak lettek volna, a szobája ajtaja lassan nyílt fel és lépett be rajta egy kedves ismerős.

- Sora! Ébren vagy! Jézusom! – hüledezett a köpenyes nő és a folyosóra kiáltott egy nővérért. – Nyugodj meg! Minden rendben! Fáj a vállad? – az izgatott kérdésre egy kósza bólintás volt a válasz és a nő azonnal fájdalomcsillapítót fecskendezett az infúziójába.

Sora fájdalmai lassan kezdtek tompulni, de az érzés sosem múlt el teljesen. Azt örökre őrizni fogja a tudata, az emlékei. Kissé sóhajtott és mire újra a külvilágra figyelhetett, az ágyát már körbevették a barátai. Szemei elkerekedtek a csodálkozástól és a mérhetetlen örömtől, ami a szívét környékezte. Szólni próbált, de valamiért képtelen volt rá...

- Csss! – nyugtatta őt az apja, aki nyugtatólag simogatta meg lánya arcát. – Minden rendben velünk! Minket nem lehet ilyen könnyen eltenni láb alól! – próbált mosolyt csalni a lány arcára, de hiába.
- Egyikünk sem sérült meg igazán, hála Mr Kenneth-nek. – ecsetelte Yuri. – Engem alkaron ért egy golyó, Layla-nak csak kiment a bokája és az apád pedig hősködés közben kapott egy golyót a lábába! – biccentett felé.

Sora kissé elengedte magát és kábultan nézett a nagyvilágra, ami természetesen a fájdalomcsillapító és a folyamatos nyugtatózás hatása lehetett. Aztán súlyos hibát vétettek a kórház dolgozói. A lány tudata még nem volt felkészülve a valóságra, mely csupán homályosan élt emlékeiben, ezért is adagoltak neki erős nyugtatót. Egyszerűen nem lett volna képes hirtelen újra felfogni a tegnap este történéseit. Aztán a szoba sarkában zörgő TV adását megszakította a helyi csatorna hírei. Egy elegáns nő elborzadó arca és hangja ragadta meg Sora figyelmét... a tegnap estéről tudósítottak. Sajgó háta ellenére is ülésbe tornászta magát és karjaival támaszkodott maga mögött. Fényképek, archív felvételek és túlélők vallomásainak halma zúdult most rá. Semmit sem hallott a barátai elterelő mondataiból vagy apja esetlen keresgéléséből a távirányító után, őt csak a képernyő vonzotta. A teremben még minden csupa vér volt és poharak szilánkjai vegyültek a dekoráció cafatjaival a földön. Aztán egy rövid videó összeállítás azokról, akik... meghaltak. Sora szeméből kiszökött az élet minden jele. Minden erejét elhagyva zuhant vissza az ágyba és egyáltalán nem érezte terhesnek azt a felgyülemlő fájdalmat, ami rajta kezdett eluralkodni.

- Kate! Kate, csinálj valamit! – sürgette őt a lány apja.
- Ha nem látnád, azon vagyok! És most megkérlek titeket, hogy menjetek ki innen!
- Na de... – akadékoskodott.
- MOST, Kalos! – rivallt rá a nő, mire mind távoztak.

A kórterembe ki-be szaladgáltak az orvosok, nővérek és egyikőjük sem volt hajlandó felvilágosítani őket bármiről is. Rezzenéstelen, megszokott arccal igyekeztek mindent elkövetni a lány érdekében, ezt ők is pontosan tudták, mégsem érezték elégnek. Kalos a hátát a falnak vetette és fejét ütemesen kocogtatta neki a hideg csempének, mellette Yuri és Layla egy-egy széken ültek és egymás kezét szorongatva vártak türelemmel. Hirtelen összecsuklott a lába és hangos csattanással dobta el magától a járást segítő mankókat és zuhant a földre megtörten zokogva. Úgy sírt, mintha már elment volna... mintha Sora már sosem jönne ki azon az ajtón, velük szemben. Bizonyos szempontból, igaza volt. Mert az a lány, már sosem fog létezni. Az a lány meghalt tegnap este... az a lány, akit minden gonosztól és a szakma ártalmától meg akart védeni, már nem létezik. Mert a pokol járt aznap este náluk és hívta életveszélyes tangóra őt, melybe bele is roppant... nem csak ő. Akaratlanul is felrémlettek előtte a gondtalan napok mosolyai és nevetései, melyek harangként csengtek vissza fülében és lettek eggyé a semmivel.