Szerelmem görnyedten állt, a pultba kapaszkodva. Megkönnyebbült, ahogy megpillantott. Csak annyit nyögdösött, hogy jönnek. Leültettem a kanapéra és tárcsáztam a szülész számát. Ő azt mondta, nyugodjak meg, és vigyem be Sorát a kórházba. Letettem a telefont és visszamentem Sorához. Láttam, hogy nagyon zaklatott.

Gyorsan felöltöztem, majd a karjaimba vettem és indultam is a kocsi felé. Beültettem a hátsó ülésre és már pattantam is be a vezető helyre. Viszonylag higgadtan vezettem a kórházba, csak akkor rezzentem össze, amikor Sora sikolya töltötte be az utasteret. Tudtam, hogy szenved, és dühített, hogy tehetetlen voltam. Egyre fokoztam a tempót, ahogy szaporodtak Sora sikolyai. Nagyon sápadt volt, féltem, hogy valami nincs rendben.

Mikor megérkeztünk nem is próbáltam erőltetni, hogy lábra álljon. Egyik kezemmel a hátát fogtam, másik kezemmel a lába alá nyúltam. Szerelmem erőtlenül hanyatlott karjaimba. Ahogy haladtunk befelé éreztem, ahogy valami meleg folyadék áztatja át az ingemet. Vér. Sora vérzett, rettenetesen. Megszaporáztam lépteimet. A nővérpultnál rögtön egy kerekesszékbe tették Sorát, bár nem igazán akartam elengedni. Nem volt ereje már beszélni, de a szemeiből láttam, hogy nem akarja, hogy messze menjek tőle. Félt. Hatalmas félelem volt a szemébe.

A doktor még meg se érkezett de Sorát betolták egy szobába, ahova engem nem engedtek be. Futtába érkezett az orvos is. Nem túl jó jel. Biccentett majd berohant a szobába. Pár perc múlva egy nővér szaladt ki az ajtón, a folyosón lévő telefonhoz lépett és tárcsázott.

- Egy császárműtőt készítsenek elő. Sürgősen. Valamint 3 zacskó B pozitív vért.

Nagyon féltem. Ennyi vért vesztett volna? De, akkor a kocsiban is véreznie kellett. Nem vette észre? Vagy én nem vettem észre, hogy szólt. Ha valami baja lesz, beleőrülök. Ekkor nyíl az ajtó. Sorát tolták ki rajta egy ágyon. Látszólag nem volt eszméleténél, de ahogy kiértek a folyosóra, félig nyitott szemekkel kezdett el keresni. A liftnél sikerült beérnem őket, odaléptem az ágy mellé, és megfogtam a kezét. Gyengén, erőtlenül tette kezét az enyémbe. Láttam, hogy mondani akar valamit.

- Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy szeretsz és, hogy harcolni fogsz értünk. Arra gondolj, hogy alig egy órán belül egy család leszünk. Nagyon szereltek!

Egy erőtlen mosoly. Több mint a semmi. Próbáltam erőt és magabiztosságot sugározni. Azt hiszem sikerült. Ahogy bezárult a liftajtó a földre roskadtam. Féltem. Tudtam, hogy ugyanolyan mérhetetlen félelem van szememben, mint amekkora Soráéban is volt. Reméltem, hogy sikerült palástolni Sora előtt és erőt tudtam neki adni.

Egy nővér felvitt a műtőhöz és a várószobába ültetett. Elmondta, hogy Sorának korai lepényleválása volt, és ezért állt elő vérzés. Nem lenne nagy probléma, de túl sok vért vesztette. Gyorsan pótolni kell, amit a császármetszés alatt nem lehet. Megköszöntem az információkat. Nem dühöngtem, nem üvöltöztem. Féltem. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Csak Yurit hívtam, a többit rábíztam. Csak ő jött a kórházba és May. Egyre többet vannak együtt. Látták, hogy nincs kedvem beszélgetni, ezért csak leültek mellém. Úgy fél óra múlva elkezdtem járkálni.

Ekkor jelent meg egy nővér az ajtóban, kezében két kicsi takarógombóccal, amik mozogtak. Végtelen öröm árasztotta el szívemet.

- Ők azok? - kérdeztem elcsukló hanggal.

A nővér csak bólintott. Leültem a kanapéra, hogy a nővér kezembe adhassa a gyerekeimet. Két gyönyörű szép kisbabát tartottam a kezembe. Nagy szemekkel tekintgettek a világba. Már szépen meg voltak mosdatva és pólyába tették őket. Csak a kis pofijuk látszott ki. Mint két tojás. Yuri mellém lépett. Könnyek gyűltek a szemében.

- Nem tudnám megmondani, hogy melyikőtökre hasonlít jobban.
- Én sem. - válaszoltam csendben.

A szemük egyértelműen az enyém. Gyönyörű kis ezüst szemeik voltak. Az arcuk többi része egyveleg volt. A pisze orrocska, a pofi mind-mind Soráé volt, de a szájuk az enyém. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Az egyik apróság kiszabadította a kezét a pólyából és elkezdett kapálózni vele. Belekapaszkodott a hajamba. A másik mintha rájött volna, hogy milyen jó buli, ő is megragadott egy tincset, majd lassan álomba szenderültek. Elsírtam magam. Meghatódtam vagy elérzékenyültem. Hívjátok, aminek akarjátok, de csodálatos érzés volt és nem szégyelltem. A két kis csöppség, akit a kezembe tartok belőlem és Sorából jött létre. Ízig-vérig mi voltunk. Pár órája még csak egy remény voltak egy teljesebb élet felé, de most, hogy itt tartom őket a kezembe, valósággá váltak. Felhőtlenül boldog voltam.

Ekkor jutott eszembe, hogy Soráról még nem mondtak semmit. Lassan átadtam a babákat Yurinak és Maynek. Ők is büszke szemekkel néztek gyerekeimre. Az én gyerekeimre. Leírhatatlan érzés. Na de hol van az a nő, akivel meg akarom osztani ezt az érzést. A szívem egy részébe ismét beköltözött a félelem. Rájöttem, hogy Sora nélkül tehetetlen lennék. Nyílt a liftajtó. Sorát tolták felém. Nem volt magánál és borzasztóan sápadt volt. Betolták az egyik szobába, ahova megengedték, hogy mi is bemenjünk. Sora még sokáig aludt, én pedig mellette ültem és apró kis kezét szorongattam, ami egyre melegebbé vált. Aztán felébredt az egyik baba, majd a másik is. A békéből egyik pillanatról a másikra semmi sem maradt. Egyszerre zendítettek rá. Erre Sora is kinyitotta a szemét. Rögtön engem keresett. Mikor megtalált szemeivel, halványan elmosolyodott.

- Hol vannak? - suttogta.
- Kövesd a hangokat. - mondtam somolyogva.

Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Lágyan, szerelmesen. Mikor megéreztem Sora nyelvét az ajkaimon, elmosolyodtam. Nincs nagy baj, ha most is sikerült felizgatnom egyetlen csókommal. Mikor próbáltam megszakítani a csókunkat, ajkaim után kapott. Na jó, egy kis repeta nem árt. Yuriék meg csak babázzanak. Mikor tényleg befejeztük, csillogó szemű angyalkámra néztem. Szélesebb volt a mosolya, most az előbb, mikor felébredt.

- Nos Mrs. Oswald engedje meg, hogy bemutassam lányait! - mondtam és meghajoltam.

Yuri és May odahozta hozzánk a babákat, kezembe adták őket majd kimentek. Yuri megszorította Sora kezét, aki könnyes szemekkel nézett vissza. De a könnyek nem Yurinak jártak, hanem a kis tündérkének a karjaimban. Átadtam őket Sora kezeibe, aki ülő helyzetbe tornázta magát az ágyban, és hátát nekidöntötte az ágytámlának. Sokáig tanulmányozta őket.

- Annyira mi vagyunk!
- Igen. - megpusziltam mindkét lányom homlokát majd Sorát is megcsókoltam - Boldoggá tettél. Végtelenül boldoggá. De sejthettem volna, hogy Te nem éred be egy sima kis szüléssel.
- Így biztos nem jöhettél be - kuncogott Sora - csak így intézhettem el.
- Valakinek előjött a humorérzéke. Neked most nem bágyadtnak kellene lenned?
- Kellene?
- Eszedbe se jusson.
- Értettem parancsnok! - már megint az a kihívó tekintet. Nem hiszem el, hogy itt flörtöl velem a kórházba. Imádom!
- Nos és mi legyen a nevük.
- Hát, ha nem sértődsz meg én már kitaláltam nekik. Nem baj? - kérdezte.
- Azt majd eldöntöm, ha meghallom őket.
- Layla és Sophie Oswald.
- Köszönöm! - suttogtam könnyes szemmel.

***

Sorával mindketten visszavonultunk a színpadtól, míg a gyerekek három évesek nem lettek. Persze folyamatosan edzettünk, de színpadra nem léptünk. Sora indoka egyszerű volt, a gyerekek mellett kellett maradnia. Az enyém se volt túl bonyolult. Nem tűrtem meg magam mellett más partnert már, csak Sorát. Kalosnak nem nagyon tetszett a dolog, de nem tudott mit tenni. Mikor a gyerekek három évesek lettek és már mehettek oviba, mi is visszatértünk a színpadhoz. Sora nagyon elemében volt.

Mia egy gyönyörű előadás történetével örvendeztetett meg minket visszatérésünk alkalmából. Nagyon jól éreztük magunkat. Mi voltunk a színpad sztárjai és a közönség tárt karokkal fogadott vissza minket. De mint mindennek, a csillogásnak is halványodnia kellett. Rosetta beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Sorával véghezvitték a Legendás Manővert, amit feleségem tiszteletére Sora Oswald Manővernek keresztelt át a nagyközönség és a szakértők egyaránt. Mikor Sora ezt meghallotta könnyekig meghatódott. Kapott egy gyönyörű emlékplakettet is, amit gyerekbiztos magasságba helyezett el a nappaliba.

Mikor Sora újra terhes lett biztosak voltunk a visszavonulásban. Furcsán hangozhat, hogy alig 28 évesen visszavonultunk, de azzal az életvitellel, amit mi folytattunk nem volt túl meglepő. Annyi sérülést gyűjtöttünk össze az évek során, mit 50 másik ember egy élet alatt. Tudtuk, hogy hiányozni fog a színpad ezért kezdtünk foglalkozni a B terv kidolgozásával. Az ötlet az én fejemből pattant ki egy nyári délután. Sora még csak pár hónapos terhes volt, ezért ugrálhatott még. Éppen két lányunkkal bohóckodott az ugróasztalon, amit a két csöppség nagyon élvezett. Nagyra nőttek már, lassan hat évesek lesznek. Nagyon szerették az ugróasztalt. Már tudtak szaltózni, sőt Layla közelített a dupla szaltó kivitelezéséhez is.

- Kitaláltam Sora?
- Mit drágám - kérdezte ő még mindig ugrálva.
- Mit apa? - kérdezte Sophie kuncogva, mert éppen elvétette az érkezést, és fenékkel lefelé érkezett.
- Ha idejössz az ölembe kincsem, megsúgom. - nem is kellett több neki, már futott is felém.
- Nekem is apa - kiáltotta Layla - én is tudni akarom.
- Vagy inkább szeretném? - okította szerelmem.
- Igen anya, szeretném tudni nagyon.
- Nos leányzók, irány a fürdőszoba, majd pancsolás közben apa elmondja a kolosszális ötletét!
- Mit jelent az, hogy kolosszális? - kérdezték szinte egyszerre.
- Óriási vagy hatalmas. - mondtam miközben a hónom alá csaptam a kacagó Laylát. Sophie pedig az ugróasztal segítségével ugrott a nyakamba és ott csimpaszkodott.

Sora vizet eresztett a lányoknak, akik vidáman pancsoltak, és el is felejtették az eredeti tervüket. De Sora nem.

- Nos mit is találtál ki? - kérdezte búgó hangon, miközben az ölembe telepedett.
- Azt, hogy mit fogunk tenni, ha visszavonulunk. - levette rólam a pólót, és elkezdett cirógatni és csókolgatni - de ha eltereled a figyelmemet, nem fogom tudni elmondani.
- Annyi idő van még addig. - suttogta.

Megcsókolt. Mélyen. Szenvedélyesen. Ekkor érkeztek meg a kiabálások hozzánk.

- Anya, apa hol vagytok. Unatkozunk.
- Sora drágám, mennünk kell.
- Tudom.
- Imádlak, amikor babát vársz?
- Miért? - kérdezte ártatlanul.
- Az legyen az én titkom.
- Nos, amúgy mi a terv.
- Mit szólnál a Sora és Leon Oswald Artistaképző Iskolához?

Nem mondott semmit, csak a nyakamba ugrott.

***

Harmadik gyermekünk egy fiú lett. Utánam kapta a nevét. A kis Leon nagyon izgága volt. Lányaink imádtak rá vigyázni. Mikor egy éves lett a baba, elkezdtük tervezni az iskola épületét. Fél éven belül megvolt minden engedély, minden szükséges papír. Hát belevágtunk. Egy évre rá már az első tanítási napra készültünk nagy erőkkel. Hamar elhíresült iskolánk. Sokan tanítottak nálunk azok közül, akikkel a mi időnkben léptünk fel a Kaleidonál. May és Yuri, Rozetta, Anna és Mia. Az a hír járta, hogy tőlünk egyenes út vezet a Kaleidohoz. Nos a statisztika is ezt mutatta. 10 diákból 8 biztos bejutott elsőre.

És, hogy velünk mi lett. Szépen éltük tovább életünket, szerelemben. Boldogan három gyermekünkkel, rég elfelejtve minden rosszat és csak a jóra emlékezve. Még mindig ugyanolyan hévvel szerettük egymást nappal és éjjel is. Gyermekeink szépen cseperedtek. Sophie és Layla artistává váltak, de mellette a tanulást se hanyagolták el. Mindketten lediplomáztak. A kis Leont, nem vonzotta annyira az artista élet, de nem bántuk. A művész lélek és a szereplési vágy viszont belőle se veszett ki, színész lett. Mi ketten Sorával, pedig szépen éldegéltünk, öregedtünk egymás mellett, egymásért.