Nathan megvonaglott a fádalomtól, mikor megpróbálta megmozdítani a lábát.
- Ne mozogj már annyit! - motyogta Valerie, és óvatosan, vigyázva, hogy ne okozzon túl nagy fájdalmat, csomót kötött a kötés végére. Bár nagyon félt attól, hogy a férfi mozgás-mániája miatt, nem úgy fog gyógyulni a lába, mint kellene. A jobb lábszárcsontja repedt meg. Törni egészen biztosan nem tört. Látott már töréseket, ez nem olyan volt. Szerencsére. Ezt meghallva, Nathan már fel is kelt volna... ha nincs Tim, aki megakadályozza, és Rhys, aki megparancsolja, hogy ágyban kell maradnia. Először ő is próbált észérveket felsorakoztatni, de mintha a falnak beszélt volna...
A férfi haragos pillantást küldött felé.
- Neked könyű, nem vagy az ágyhoz kötve...
- Pedig, ahogy a kalandjaidat ismerem, jópárszor kerültél ilyen helyzetbe... - válaszolt Valerie könnyed hangon, apró mosollyal.
Nathan nem válaszolt, csupán keresztbe fonta karjait és horkantott egyet.
- Amúgy sem vagy az ágyoz kötözve - folytatta a nő. - csak kényszerpihenőn vagy. Használd ki! - veregette meg a karját és elfordult. Az oly nehezen felállított védfal, lerombolódni látszott, ha ilyen közel volt hozzá. Pedig megerősítette magát lelkileg, hogy úgy fog tenni, mintha az a konyhai beszélgetés meg sem történt volna. Nagyon nehéz volt fenn tartani a látszatot.
- Val...
Jaj neeee! Csak ezt ne! A férfi hangja egészen elkomolyodott, Valerie sejtette, hogy mi fog következni... még sem érezte magát hozzá egészen erősnek lelkileg.
- Még rendet kell tennem a konyhában és a fiúk is várn...
- Szerintem a konyha nem fog sírva fakadni, és a fiúk is kibírják ezt az öt percet... - szakította félbe furcsán mogorva hangon. Na ebből hogy meneküljön ki?
- Neked is pihenésre lenne szükséged... - már előre tudta, hogy rossz érv.
- Nekem arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy csendben maradj és...
- Ki is mehetek... - dünnyögte gúnyosan.
- végig hallgass! - fejezte be a mondatot Nathan, mint ha meg sem hallotta volna a lány közbeszólását. - Hajlandó vagy rám figyelni? - kérdezte immár visszafogottabban. Valerie keresztbe fonta karjait, de semmi pénzért nem nézett volna rá... akkor egészen biztos, hogy minden önuralmát elveszíti. Nem csak hogy nem tudta, hányadán áll az előtte fekvő férfival, de sajgott mindene, irtózatosan fáradt volt, ráadásul szerepet kellett játszania... Egy olyan szerepet, ami most elképzelhetetlenül messze állt tőle.
Nathan először csak a könyökeire emelkedett, majd lassan kinyújtotta karjait, hogy azokon támaszkodjon meg hátul, és felült. Valerie ijedten, ugyanakkor dühösen meredt rá. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet a megkötözés...
- Feküdj vissza! - parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon. Megpróbálta visszanyomni, de Nathan megfogta az egyik kezét, amely éppen a mellkasán feküdt, és nem engedte el, bármennyire is húzogatta a nő. - Nathan!
Most rettenetesen utálta magát, amiért megremegett a hangja. Szerette volna úgy feltüntetni a helyzetet, hogy biztos magában, meginghatatlan, összezavarhatatlan. Aki nem kezd el levegő után kapkodni, amiért megérintették... mégis így tett...
- Szeretnék bocsánatot kérni...
Valerie rögtön tudta mire céloz.
- Ezzel már elkéstél... - rántotta meg ismét a karját, de Nathan erősen tartotta, elvette a mellkasától és az ágynak szegezte.
- Figyelj...
- Most is ugyanazt teszed! - emelte meg a hangját, bár nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől, vagy attól a furcsa érzéstől, ami a gyomrát mardosta. A másik szemeibe nézett, hogy lássa mit váltottak ki belőle a szavai. A férfi arca egészen szoborszerű lett, szemei hidegen csillogtak, de lassan lazult a szorítása, majd keze lecsúszott az övéről.
- Nem fogok visszajönni a hajóra, gondoltam azért szólok...
Hangja, mint a jégcsapok, úgy fúródtak teste különböző pontjaiba. Hát még a szavai! Hogy értette azt, hogy... hát nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem fogja minden nap látni... nem? Legalább nem lesz mindig zavarban...
- Miért?
Nathan zöld szemei az arcát pásztázták. Volt bennük valami nyugtalanító, mintha egészen a csontja belsejébe látna... ami persze teljességgel lehetetlen! Szájának a sarkában apró, alig észrevehető, cinikus mosoly jelent meg. Te jó ég! Sosem látta még ilyennek.
- Azt hiszem elegem lett ebből az életből... keresnem kell valami jobbat... - nyomta meg az utolsó szót, miközben közelebb hajolt. Valerie annyira ledöbbent, hogy még hátrálni sem jutott eszébe. - hiszen itt úgysem kaphatok meg mindent, nem igaz?
Percekig némán meredtek egymásra. Valerie mondani szeretett volna valamit, de semmi ötlete nem volt. Ilyenkor mégis mit mondhatna az ember? Hülyén jönne ki, ha marasztalni kezdené... és bántotta is a tudat, hogy legszívesebben ezt tenné.
- Te tudod... a te életed...
- Így igaz... úgyhogy akár itt is hagyhatsz, ahogy előszeretettel szoktad... tudok vigyázni magamra! - ereszkedett vissza a könyökeire. Valerie összeszorította ajkait egy pillanatra, szemeit a szemben lévő falra szegezte.
- Paracsot kaptam a maradásra. - közölte hideg hangon.
- És te mindig engedelmeskedsz, igaz? - vigyorogta el magát, de ebben nem volt egy cseppnyi jó kedv sem. Tömény gúny!
- Ne kezd el megint! Nem vagyok hajlandó végig hallgatni...
- Ó elnézést... elfelejtettem, hogy mindig az van, amit te akarsz!
Valerie felpattant az ágyról, és megpördült tengelye körül, hogy a férfira nézhessen. - Mire jó ez az egész? Mit ezzel akarsz elérni?
- Én? Semmit... egyszerűen csak úgy viselkedem, ahogy te szoktál... nem semmi, mi? Milyen érzés csótánynak lenni? A hanghordozásodból ítélve, soha nem néztél többnek...
- Hagyd abba... - suttogta remegve. Nathan viszont nem kegyelmezett neki.
- "Hagyd abba!" Mint ha te bármikor is szüneteltetted volna a lenéző hangnemet! Felfogtam, hogy rangban felettem állsz, de soha sem képzeltem, hogy valóban ilyen vagy... ennyire...
- Nem! - kiáltott rá a sírással küszödve. - Sohasem tartoztam igazából az angol társadalom elitjéhez, ezt te is tudhatnád! Csak tönkretettek és...
- Az, hogy tönkretettek, nem mentség arra, hogy úgy bánj az emberekkel, mint valmi undorító dologgal...
- Nem bánok úgy az emberekkel! - védekezett, miközben átölelte saját magát.
- Igazad van... csak velem bántál mindig úgy...
Valerie-ben még a levegő is benn akadt. Elszörnyülködve nézett a férfira, miközben lassan a fejét kezdte rázni. - Én nem...
- Legalább ne tagadd... - mondta halkan Nathan és teljesen visszafeküdt, a plafont bámulva. - Ettől még az is jobb, ha pofán vágsz.
A nő egészen az ajtóig hátrált. Mikor a háta nekiütközött, térdei felmondták a szolgálatot, és a földre csúszott. - Én... nem... én... sajnálom... - suttogta elgyötörten. Nathan semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, csupán összeszorította a fogait. Valerie beletúrt a hajába és hangosan, még mindig reszketve felsóhajtott. - Sohasem utáltalak, Nat...
- Ezt elég nehéz elhinni... - jött az unott hangú válasz.
- Pedig igaz... egyszerűen csak... túl sok voltál nekem...
A csend szinte belülről marcangolta. Már nagyon úgy nézett, ki hogy annyira megbántotta a férfit, hogy szóra sem méltatja, amikor végül mégis visszakérdezett.
- Túl sok? - Hangja egyszerre volt tanácstalan, vádló, ugyanakkor kíváncsi is. Valerie keserűen felnevetett.
- Tudod, a férjem nem igazán foglalkozott velem... jobban lekötötték a lovai. Ezért... kicsit furcsa volt, az a hirtelen jött figyelem, amit... amit irányomban mutattál, én pedig... megijedtem. Nem mondhatom azt, hogy ez a félelem elmúlt, mert nem, de...
Összeszedte magát annyira, hogy lábra álljon. Hátrasimította haját és szomorú mosollyal a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. - Az a gond, hogy nem tudom mire számítsak egy férfitól... - egy pillanatra leajtotta a fejét, megköszörülte a torkát, és egy hatalmas mű-mosollyal visszanézett rá. - Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak, nem szándékosan volt, és az elnézésedet kell kérnem a viselkedésemért... - hadarta egyre gyorabban. "Könyörgöm, levegőt!" - remélem azért nincs harag - nevetett fel hisztérikusan. - Bajtársak azért maradhatunk, mégha nem is látlak többé... - ÚRISTEN, mit hadovál itt össze? - Azt hiszem én inkább megyek!
"Igen, az jobb lesz!"
Villámgyorsan fordult az ajtó felé, amit szinte feltépett, s kimenekült a folyosóra. Még be sem zárta teljesen az ajtót, amikor meghallotta Nathan hangját.
- Gyere vissza! - a két szó egyszerre volt kérés és parancs.




Viharról, villámokról, mennydörgésről és kiáltozásról, álmodott... Te jó ég, milyen szörnyű álom! Rettenetes volt... Még szerencse, hogy felébredt, mielőtt megtudta volna, mi is történt vele az után a furcsa zuhanás után...
Ijesztően teljes volt a sötétség... egy pillanatra azt sem tudta hol lehet, de a finom ringásokból rájött, hogy még mindig a hajón. Furcsállotta, ugyanis nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen sötét lett volna a kabinban... hol... hol lehet?
Alig bírta megemelni a jobb kezét... olyan volt, mintha vasból lennének a csontjai... a levegővétel is fájdalmas volt... a bordái iszonyatosan sajogtak, minden kis légvétel szenvedés volt... és ez a sötétség! Csak nem megvakult...
Bármennyire is nehezére ment, végül sikerült felemelnie a kezét teljesen. Torkából meggyötört nyögés szakadt fel...
- Csak nyugalom... - szólaltak meg közvetlenül mellőle. Sírni lett volna kedve a megkönnyebbüléstől, mikor felismerte a hangot.
- Rhys... - suttogta, hangjából ki lehetett hallani a kezdődő pánikot.
- Itt vagyok... - fogta meg a férfi a kezét. Az érintéstől teljes nyugalom szállta meg.
- Mi történt? - kérdezte a legrosszabbtól tartva. Vajon az álmának köze van mindehhez? És mégis miért nem lát még mindig semmit?
- A hajókötél eltalált, te pedig leestél a lépcsőn... - válaszolt Rhys halkan. Másik kezével is megfogta a lányét, miközben nagyot sóhajtott. - Két bordád tört el, és több órán keresztül eszméletlen voltál.
Szóval ezért fáj annyira szinte minden porcikája...
- Jellemző rám... - nyögte rekedten. Még ha nem is látta, tudta, hogy a férfi arcán apró mosoly-féle suhan át. Ő is megpróbált mosolyogni de a bal arca feszült, és érezte, hogy van rajta valami. Már éppen azon volt, hogy megkérdezi mi ez, amikor Rhys elvette az egyik kezét. A valamiről kiderült, hogy borogatás, amit éppen most emelt le óvatosan a férfi. Ó szóval ezért volt ilyen sötét...
Lassan felnyitotta szemeit, és oldalra sandított, ahol a férfit sejtette. Rhys őt nézte.
- Szia - köszönt fél oldalas mosollyal. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja kócosan terült szét vállán. Bal vállának a tetején elszakadt az ing. A résen át látszódott, hogy lehorzsolta valahol. Nagyjából már megszáradtak a ruhái, de még látszott, hogy itt-ott nedves.
- Szia... - köszönt vissza. Amint ezt megtette, a férfi elkapta róla a pillantását és többet nem nézett vissza rá. Miért kerüli a tekintetét? Ennyire... ennyire súlyos lenne a sérülése? Bal kezét, amit a férfi tartott, elvette onnan, majd az arcához nyúlt. Fájt az érintés, de nem érzett mély sebet.
- Valerie szerint semmi sem fog látszódni. Csak idő kell neki...
Megkönnyebbült, bár így még nagyobb rejtély volt számára a férfi mostani viselkedése. Lehet, hogy haragszik rá, amiért felment? Oldalra hajtotta fejét, hogy az ablakokra pillantson. Legalább hat üvegen végigfutott a repedés...
Visszanézett a férfira, aki furcsán hallgatag volt. Fejét lehajtotta, és saját kezeit nézte, amik az ágyon pihentek.
- Mi a baj? - kérdezte alig hallhatóan, s bal kezét lassan a férfiéra tette. Rhys egy pillanatig csak meredt maga elé, végül nem nézve rá, megszólalt.
- Miért löktél el? - hangja kemény volt, szinte vádló. Meglepte a kérdés, főleg, hogy eléggé felkészületlenül érte. Erre most mit válaszoljon?
- Én... nem akartam.
- Mit nem akartál? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- Nem akartam... hogy bajod essen...
Rhys szemei megvillantak, ahogy ránézett. Újra az a kifürkészhetetlen pillantás! Semmi érzelem! Megint elzárta magát előle!
- Nem kellett volna a segítséged... - húzta el kezeit a lányé alól. Beth úgy érezte, hogy a kabin hőmérséklete, legalább tíz fokot csökkent... pedig tudta jól, hogy ez lehetetlen...
- De... én...
- Megígérted, hogy nem jössz fel, mégis megtetted!
- Az ablakok miatt! Megijedtem Rhys! Nem tudtam mit tegyek! - hangja elvékonyodot a jeges rémülettől. Mit tett?
- Átmehettél volna, a szomszédos kabinba, ott volt Valerie is! - emelte meg a hangját. Te jó ég, miért érzi azt, hogy egy életre elrontott mindent? A férfi megharagudott rá... ő úgy vélte jogtalanul.
- Honnan tudhattam volna? - kérdezte, s a hangja már erőteljesen remegett. Nem kell sok, és elsírja magát. Megint előtte. - Rhys...
A férfi, ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt, és az ajtóhoz sétált. - Még legalább két nap és kikötünk... már nem kell sok és elérjük a szigetet...