Sok baj, egy határidő

A félhomályos kávézóban rajtuk kívül csak egy szerelemtől elvarázsolt pár ragadt. Túl késő volt már a csúcsforgalomhoz, de így legalább volt hely egy nagyobb asztalnál, ami a kandalló közelében volt.

Nasira megkönnyebbülten ült le egy puffra a kandalló mellett. Levette a sapkáját, sálját, téli kabátját, kesztyűét, és lejjebb húzta a meleg pulóverén a cipzárt. Hagyta elszabadulni hosszú, sötétbarna hullámos haját, aminek láttán Wendy szíve elfacsarodott. Gyönyörű...! Sötét bőrével, széles szájával, és olajzöld szemivel bárkit az ujja köré csavarhatott volna, ha éppen nem nyakig náthás. Halomra gyűjtötte az elhasznált zsebkendőket, és folyton a hidegre panaszkodott.

Teát rendelt, két kancsóval is, és csak magának. Bobbynak kólát kért. Wendy szólt a pincérnek, hogy vele nem lesz sok dolga, úgyhogy ne ugráljon körülötte, hacsak nem akar egy kortyot adni a véréből. Yakovleva kávét kért, feketén, Crimson pedig csak egy pohár vizet.

Wendy furcsállva nézte, ahogy Bobby legurítja a kóláját. Biztos hogy nem engedné, hogy a kölyök ilyen későn még kólát vedeljen, de hát... nincs ki rászóljon. Nasira mindent megtesz, csakhogy ne legyen láb alatt és ne lógjon rajta. Wendy nem volt ilyen önzetlen, próbálta figyelmen kívül hagyni Bobby heves udvarlását.

- Hé, tudod, mi a tévénket Bobbynak hívjuk – mondta végül, amivel duzzogásba taszította a fiút.

- Olyan nehéz vele bánni – sóhajtott Nasira fáradtan, és összekucorodott a puffon. - Nem tudja mivel elfoglalni magát, és állandóan izeg-mozog.

- Iskolában lenne a helye, meg a szüleinél – mondta Wendy szemrehányóan. - Nem átjárni más városba, hogy tönkretegye azt. Ez hülye játék.

- Anyuék úgy tudják iskolai táborozáson vagyok – vigyorgott Bobby. - Amúgy se vagyok mindig velük, csak akkor ha én is kellek. Igazából ez a harmadik alkalom a két év alatt, szóval nem húzós.

- Már két éve...? - hűlt el Wendy, és belesüppedt a puffjába. Elbújhat az ő fél évével.

- Igen – szólalt meg Yakovleva. - Nasuskával már négy éve ismerjük egymást, Bobbyval két éve, és tavaly óta Crimsonnal is. És végre téged is megtaláltalak.

- Ti már ilyen régóta tudjátok, hogy át tudtok kukkantani egy másik világba? - nyögte Wendy. Yakovleva bólintott.

- Aztán már csak arra vártunk, hogy mikor kezd el terjedni a szóbeszéd különleges tűzmágusi erőkről. Mit ne mondjak, nagyon sokat kellett várni, hogy végre felbukkanj – Yakovleva szemrehányóan tette le az üres kávéscsészéjét. - Amint meghallottuk a Pokoli Herceg históriát, idejöttünk, de addigra te, meg a démonszolgád már máshol jártatok, szóval még mindig várhattunk rád.

Wendy dühösen morgott, hogy neki nincs démonszolgája.

- Most már nem eresztelek – tette hozzá Yakovleva.

Nasira megérezte a vérmes hangulatot, kedvesen kérdezte Wendyt: - Te hogyan jöttél rá, hogy valamivel többet tudsz kihozni a mágiából, mint más mágusok?

Wendy értetlenül rázta a fejét. - Nem gondoltam, hogy természeti mágia. A nővérem nekromanta, így azt hittem, az enyém is olyan erő. Hónapokkal ezelőttig még azt hittem, hogy a Poklot idézem meg vele – vallotta be végül. - Féltem is tőle, és inkább soha nem használtam. Gyerekként épp eleget szórakoztam vele...

- Ez édes – hunyorgott Yakovleva. - Nem hittem, hogy ilyen naiv vagy.

Nasira rosszallóan nézett az orosz nőre, majd Wendyre nézett. - Én akkor, mikor a falunk mellé egy tavat hoztam át Vízországból. Állandóan az aszály és a szárasság ellen küzdött a falunk, kevés vízmágus volt, és nem volt elég erejük, hogy jó termésünk legyen – mesélte Nasira. - Aztán egyszer hopp, ott termett a tavam. Nem egyszerű vízmágia volt, tudtam az elején, pedig még egészen kislány voltam. Bobby pedig a családján segített a széllel. Egy démonszolgát tart otthon, ami szélenergiával látja el a farmjukat, és elterelni a tornádókat. Hasznos ötlet – mosolygott Nasira. - Nekem is kellett volna egyet hagynom otthon, hogy sose legyen gond a vízzel.

Wendy hányingert érzett. - Úgy beszélsz róluk, mintha tárgyak lennének.

- Nekik nincs gondjuk ezzel – mondta Yakovleva. - Nem számít nekik, csak szeretnek itt lenni. Bármit megtennének, hogy egy kicsivel tovább lehessenek itt, mint mi engedjük.

- Ha emberszámba vennétek őket, igenis gondjuk lenne ezzel – sziszegte Wendy. Hajjaj, de még mennyi... - Kicsit ügyetlenek, és gyerekesek az elején, de értelmesek, ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk, csak sérülékenyebbek, mint mi. Nem mindegy, hogy bántok velük, mert egyszer azt fogjátok észrevenni, hogy elhagynak titeket... Még akkor is, ha sokkal rosszabb helyzetbe kerülnek...

- Szóval veled már megesett? Hagytad civilizálódni a Pokoli Hercegedet? - kajánkodott Yakovleva. - Egyszerű elkerülni az ilyen helyzeteket, ha nem figyelünk rájuk túl sokat. Addig jó, amíg ők keresik a mi kegyeink.

- Baromság – sziszegte Wendy magának, és elkapta Crimson pillantását. A férfi jóképű volt, a borostyánszínű írisze, amit fekete karika fogott közre, gyönyörű volt, a térdig omló hosszú haja ápolt, csillogó. Csöndes, magába zárkózott egy alak volt, de soha semmi nem kerülte el a figyelmét.

- Minden él és érez – mondta halkan Wendynek. - Törődni kell velük, és hálásak lesznek. Az is törődés, ha meghagyod békéjében a másik világot, nem bolygatod meg, és nem kavarod össze ezt a világot azzal. Tudok átjárót nyitni a Föld Hercegségbe, de még soha nem kértem onnan segítséget. Amit teszek, az mind a saját erőmből van.

- Akkor miért vagy velük?

Crimson lassan megrázta a fejét. - Majd egyszer rájövök.

- Ennyit soha nem dumáltál egyszerre – nevetett Bobby. - Nastya, hallottad miket mondott?

A nő csak vállat vont, Wendy pedig magában fújtatott. Persze, vele nem áll le veszekedni...

- És megkérdezhetem, hogy én miért vagyok itt?

A két nő, és Bobby összenéztek, Wendy pedig tudta, beletrafált. - Óh, miért is ne lenne valami oka, hogy ennyire kerestetek engem!?

Yakovleva egy viseltes cigit dugott a szájába, rágyújtott, és némán hátradőlt. - Nasisra elkezdenéd elmagyarázni Wenduskának? Nekem előbb el kell ezt szívnom.

A nő sóhajtott, de előbb még kifújta az orrát. - Tudsz az egyezményről, amit a világok írtak alá?

- Nagyvonalakban. valami jogi procedúra... Amire ti fittyet hánytok.

- Csukjanak börtönbe – rántotta meg a vállát Yakovleva, és tovább pöfögött. Nasira fáradtan sóhajtott.

- Most mondhatom, vagy veszekedni akartok? Kösz. Szóval, nem egyszerűen jogi kérdés, hanem amolyan biztonsági határozat.

Wendy némán felvonta a szemöldökét.

- Ugye, amíg nem csúsztak egybe a világok, olyan volt minden, mint egy emeletes torta. A mi világunk volt a legtetején, miénk volt a legkisebb is, és aztán alattunk sorakozott a többi. Egy kivételével mindegyiket ismerjük.

- A legalsót, igaz? És?

- Amikor a világok összecsúsztak, minden összekeveredett. Ha kinyújtom a kezem – oldalra bökött a kezével -, mind a hét világon egyszerre nyúlok át. Mindegyik itt van, és elérhető. De az egyikbe még mindig nem tudunk bejutni.

- Ez hogy jön ahhoz a megegyezéshez?

- Úgy, hogy a világok attól tartanak, ha egyszerre mind az öt helyre nyitva lenne egy átjáró, a világok megint összezuhannának. Az ismeretlen világ pedig mindent beterítene, és elvileg...

- Világvége? - kérdezte Wendy szkeptikus pofával. Nasira szégyenlősen vállat vont.

- Ez csak a legrosszabb feltételezés, és a megegyezés ennek bekövetkezését igyekszik teljesen ellehetetleníteni. A másik véglet, hogy nyílik egy átjáró oda is.

- Minden a mi világunkban találkozik – Yakovleva elnyomta a csikket a hamutartóban. - Jégszigetről például nem lehet átjárni Szélligetbe, de ebből a világból egyszerűen. Olyan a mi világunk, mint egy átjáróház, és mi észre se vettük sokáig. Nem csak arról beszélek, hogy a démonok átjöhetnek ide, vagy más világokba mehetnek innen. Hanem arról, hogy mi lehet még ezen túl – hajolt előre izgatottan. - Vajon milyen erők lehetnek még, amiket nem ismerünk? Honnan jöhet a mágia, hol lehet mindennek a forrása? Isten, Allah, Buddha, Sors, nem mind ugyanonnan jön?

- Én ilyesmivel nem foglalkozom – rázta Wendy a fejét, még a kezével is nemet intve, de Yakovleva nem foglalkozott vele.

- Ha a mi kis világunkban ilyen erők munkálkodnak, milyen lehet ott, ahonnan az egész származik? Mi mehet végbe egy aprócska vízmágus varázslása közben abban a másik világban? Lefogadom, hogy olyan dolgok vesznek körül minket olyankor, amiket nem láthatunk, mert nem is ebben a világban történnek és mégis kihatással vannak ránk.

- Soha nem volt elég szabadidőm, hogy ezen gondolkodjak, egyáltalán nem érdekel – heveskedett Wendy. Minden szempár rászegeződött. Észre se vette, hogy felállt időközben.

- Miért akarsz elmenni? Még nem mondtam semmit – Az orosz keményen nézett rá, összefűzte az ujjait maga előtt.

- Sejtem, hogy mit akarsz, és nekem nem tetszik. Hazamegyek.

- Hazamégy – ismételte Yakovleva gúnyos kis nevetéssel. - Haha, édesem. Mikor olyasmiket láthatnál, amikről sose álmodtál?

- Nyílván azért nem álmodtam róluk, mert nincs rájuk szükségem – felelte Wendy élesen. - És a holtak nem álmodnak.

Most már Yakovleka is felállt. - Akkor nem kell átjönnöd. Egyszerűen csak segíts, hogy nyissunk egy kaput oda.

Wendy megkeményítette a vonásait. - Nem. Crimsonnak van igaza. Nem szabad bolygatni a világokat, mert nyakunkba szakadhat az egész. Nem tudom mi történt, mikor összecsúsztak a világok, de van egy tippem, hogy valaki, talán egy másik világban bekavart. Kaptunk mágiás erőt, száz évig tartó háborúval fizettünk érte, és a mai napig nyögi a világ a vele járó társadalmi, és faji megkülönböztetéseket.

- Ha még egy háború lesz, legyen, nem igaz? Ledobják a maradék atomot, átrendezik a földrészeket, elpusztítanak mindent, amit lehet. És? Mi már egy másik világban leszünk.

- Ó, persze – nevetett Wendy magában.

- Van három nyamvadt napod, hogy meggondolt magad – sziszegte Yakovleka dühösen, és Wendy felháborodottan indult a kijárat felé. - Úgy gondolkodj, hogy ne kelljen téged bántanom!

- Ez túl sok, nem mondhatsz ilyet! - sikkantott Nasira.

- Haza akarok menni anyuékhoz... - nyögte halkan Bobby.

Wendy becsapta maga mögött az ajtót, de még a sarkon se járt, mikor a nevét kiáltották. Megállt, bevárta Crimsont, és tartózkodón karba fonta a kezét. A férfi szusszantott egyet.

- Rájött, hogy te vámpír vagy, így nem árthat neked. Azt mondta, ha nem állsz kötélnek, a várost jégkockává változtatja.

- Ribanc – sziszegte Wendy, és dühösen elindult.

- Elkísérlek egy darabon.

- Felőlem...

Amíg a belvároson vágtak át, a nyüzsgő, éjszakai tömegen, egy szót se szóltak egymáshoz. Wendy fejében megfordult párszor, hogy megkérdezi mióta növeszti a fickó a haját, és mivel ápolja, hogy ilyen gyönyörű, és milyen fura vér csörgedezik benne, hogy ilyen gyönyörű szempárral rendelkezik, és... és... különben is, miért olvad tőle kőre a nő? Túl magának való. Csöndes, sose mosolyog.

Az óváros határát átlépve se jött meg a beszélőkéjük, a város zaja pedig egyre tompább lett mögöttük. A fehérre kopott romok között jeges szél süvített, a folyó csobogását hozta el nekik.

- Közel van ide az óceán? - kérdezte Crimson hirtelen.

- Nem igazán.

- És a hegyek?

- Azok eléggé. A folyó a hegyekből jön, és olvadáskor, nyár elején hatalmas árvíz szokott itt lenni. Ki is öntött minket legutóbb, akkor abban a templomban voltunk – mutatott át Wendy a túlpartra. - Fény is van ott. Ha jól tudom, most is vámpírok lakják.

- Nagyon csöndes hely.

Bagoly mondja – gondolta Wendy. - Az a jó benne.

A semmitmondó beszélgetés után megint elhallgattak. A rakparton sétáltak tovább, már látszottak a templom tornyainak körvonalai.

- Miért vagy velük, ha te se értesz velük egyet? - kérdezte most Wendy. Crimson kicsit várt a válasszal.

- Nem tudom, igazán. Nem tudtam magammal mit kezdeni.

- Irigylem, akiknek van idejük az élet rejtett dolgain elmélkedni, és még nem is tudnak mit kezdeni magukkal – horkant Wendy gúnyosan.

- Nekem idegen ez a világ. Tényleg nem tudtam mit tehetnék.

- Most már tudod?

- Lehet.

Ezután csak akkor szóltak egymáshoz, mikor Crimson intett, hogy innen visszafordul. El se köszönt, csak egyszerűen elment, Wendy mégse lett rá dühös. Nem említette a három napos határidőt. Jégkocka a városból, te jó ég! Minden jég jegyű mágus buggyant?!

Ha már három napos határidők... Hány felé szakadjon aznap este? Raoul azt mondta hazamehet! De nem hagyhatja itt a barátait se! Sayal viszi Tűzföldére, Naberusszal együtt. És még Anael is ugrál a szexért.

Idegesen a hajába túrt, lerogyott a templom oldalába.

- Járjunk egyet?

Wendy a szívéhez kapott a hang hallatán. Charlie lépett ki egy árnyékból, ezért megnyugodott, majd bosszúsan összevonta a szemöldökét.

- Nem kell, kösz.

- Naaa, csak tipegjünk egy kicsit – nyafogott a vámpír, és felrángatta Wendyt a földről. - Léégyszeeee!

- Nem akarok – duzzogott Wendy, de a lába már vitte Charlie után.

Wendy bizonytalanul kódorgott Charlie mögött. - Hé, hova megyünk? - Charlie hátrafordult, háttal ment tovább.

- Hm, mi az?

- Gyanus ez az egész. Hova viszel?

- Oda, ahol meghaltál – közölte Charlie, és újra előre fordult. Wendy torkában gombóc nőtt, ugye csak viccel?! A borzadó rémület mindegyre csak a hatalmába kerítette, bár nem igazán értette, hogy mitől fél. Van ott valami lappangó szellem, amivel szembe kell néznie? Egy szörnyeteg, egy hulla, egy bosszúszomjas kísértet – az ő részei?

Biztosra vette, hogy valami lesz ott. Taszította a hely, félt tőle, mintha az a sikátor mindent elvehetne tőle. Egyszer már sikerült neki, talán most is...

A környék már ismerős volt, Wendy önkéntelenül is megfogta Charlie ingének az ujját.

A következő utcán balra, és középtájékon baloldalt ott a sikátor... Nem lehet, hogy már... csináltak vele valamit?

Nem, semmit. Wendy nagyot nyelt, hát itt is van.

Nem várta se szörnyeteg, se zombi, se szellem, se kísértet. Egy lélek se járt arra. Egyedül a szél vitte a szemetet, zörgette a magas fakerítés léceit, a hirdetéseket tépte le róla.

Az ég világon senki nincs itt.

Wendy hanyatt feküdt a lámpa alatt, Charlie mellé huppant, és együtt bámulták a lámpát.

- A vámpírok többsége fél attól a helytől, ahol megmurdált. Tele van a fejük tévképzetekkel, tisztára babonásak, meg azt hiszik újra feldobják a talpuk, ha odamennek. Te nem rémültél meg?

- Fogd be egy kicsit.

- Óh, elérzékenyülsz! - örömködött Charlie. - Meghatódsz, nosztalgiázol! Mindjárt hiszti jön! Ismerlek ám!

- Csak fogd be.

Charlie Wendy fölé hajolt, egészen közelről bámult az arcába. - Süsiii, oké vagy?

Wendy szeme résnyire szűkült mérgében. - Tűnj innen, vagy lesmárollak!

A vámpír diszkrét köhintéssel visszafeküdt a helyére. - Te mindig eltalálod, hogy tartsd sakkban a férfit.

Wendy a feje alá tette a karjait, elmosolyodott. - Nem is vagy férfi, hogyha nem kell a csókom.

- Még azt is vallom, hogy homokos vagyok, csak hagyjál.

- Ez rosszul esik, tudod? - fintorodott el Wendy.

- Téged meg lehet bántani? Nem úgy veszem észre, mintha lennének érzéseid – vidámkodott Charlie, Wendy a hasára ütött, mire a vámpír nyögve összegörnyedt.

- Hazudsz – mondta Wendy és felült. Charlie nyögött még egyet, aztán felnézett Wendyre, és sajátos, ajakbiggyesztős mosolyával hunyorgott.

- Ó jaj, az a sok év rajtam hagyta a nyomát. Könnyen lebuktam?

A lány átölelte a térdeit, a lábujjait bökdöste zavarában. - Mostanában olyan érzésem van... mintha te lennél az egyetlen, aki még tudja, hogy vannak érzéseim.

- Ez hííízelgő marhaság, köszi...

- Mások, csak... átgázolnak rajtam! - puffogott Wendy.

- És te is rajtuk.

Wendy megrázta a fejét. - Akkor rosszul fogalmaztam. Nem foglalkoznak velem úgy, mint te!

Charlie nem válaszolt, elgondolkozva figyelte Wendyt. Mégis, mit mondhatna? Ezek itt vérállatok, vámpírok, és hasonlók, akik már olyan rég a saját világuk csapdáiban senyvednek, hogy megtanulták a farkastörvényeket. Egyedül vagy, és csak magadra számíthatsz. Majd te is megtanulod, egyedül rájössz, csak hát, el vagy kényeztetve, a legelejétől kezdve. Ééés, héha, ez leginkább az én hibám... Pfujja, egy szentimentális hülye vagyok, de hát... alig vagy felnőtt. És én, végigkísértem az életed, hogy ne támogassalak utána is?

Eeeezt nem mondhatja Wendynek. A csaj kiröhögi, vagy nem veszi komolyan, esetleg mind kettő, mert a röhögés abból következik, hogy hülyének nézi. Ez van.

- Tudod mit sajnálok? - kérdezte Wendy vidáman.

- Nya?

- Az ellopott szakdolgozatomat – nevetett fel Wendy. Charlie hitetlenkedve felkiáltott. - Te nem vagy normális! Egy halom hülye adat, egy hülye suliba, egy hülyeség miatt! Dili!

Wendy pedig hangosan nevetett, és Charlie abba is hagyta a puffogást. Úgyse szokott nevetni.

Raoul hátradőlt a kanapén, a fejét hátravetette, és nagy levegőt vett. Luther egy széken ült, keresztbe vetett lábbal, hanyag eleganciával, és a fővámpírt fürkészte.

Naberus az ablakon bámult ki, sóváran tapadt rá az üvegre. Ott, a hegyek közötti kis faluban havazott. Raoul hanyagul intett a kezével. - Holnap kimehetsz, ha akarsz.

Naberus tekintete egyszeriben megkeményedett. - Inkább engednél vissza Wendyhez.

- Wendy, Wendy, Wendy... egy álló hete ezt hallgatom – köpte Raoul. - Megmondtam, nem? Négy éjszaka, és újra Wendyzhetsz.

Már ameddig ez lehetséges, morgott magában Naberus.

Raoul fáradtan lehunyta a szemét. - Elegem van belőle – suttogta. Luther szeme kicsit megrándult, de amúgy nem szólt. Szemét végül arra a feltépett borítékra függesztette, amit Raoul szorongatott a kezében.

Se feladó, se pontos cím, csak egy szó a borítékon: Raoul

A levél maga igen rövid, lényegre törő, és fenyegető. Hatásos.

A fehérhajú vámpír magában elmosolyodott, meglegyezte magát a borítékkal. - Olyan kár...