Gyémántfénnyel csillant meg a fehér hópaplan, ahogy a nap mézszínű sugarai rávetültek. A távoli erdőkben méltóságteljesen emelkedtek ki a szikár, zöld fenyők, miknek ágai roskadozott a hótól. Mégis büszkén, nyugodtan dacoltak a tél erejével, legyőzhetetlen hatalmat birtokolva.

Egy kis hó kavargott be Blackheath kastélyának bejáratán, ahogy Leon belépett. Megállt, majd átadta vastag kabátját az odasiető Carlottának. Rámosolygott az asszonyra, és elindult a dolgozószobája felé, hogy elintézze az aznapi munkáját. A többi idejét a feleségével akarta tölteni… Különleges napra ébredtek a kastély lakói. Leon leült az íróasztala mögé, és maga elé húzta a rá váró iratokat. Azonban alig kezdett hozzá a munkájához, halk kopogás zavarta meg. Ezt követően pedig azonnal beszaladt Sophie és a bátyja nyakába vetette magát. A herceg meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd hagyta, hogy kishúga körbecsókolja az arcát. Végül miután a kislány megnyugodott, mosolyogva tekintett fel a pajkos ezüstkék szemekbe.

- Elárulod, mi volt ennek a kirohanásnak az oka, Sophie? – kérdezte nyugodtan, miközben hátradőlt a székben.

- Hát felköszöntöttem a bátyámat – mosolygott a lány elragadóan. – Elvégre egy évben csak egyszer van születésnapod. De, hogy ezt megtettem, itt hagylak dolgozni, és megkeresem a kedvenc sógornőmet – majd talpra is szökkent.

- Sora nem biztos, hogy ébren van még. Ha alszik, akkor hagyd pihenni, kérlek! – nézett a húgára kedves tekintettel, engedélyt adott a távozására.

Leon az ablak felé fordult, és nézte, ahogy a napsugarak arany ködbe vonják a világot, s a hó vakítóan tündökölve csillan meg szépségével kacérkodva. Akárcsak a múlt éjszaka Sora… Erre a gondolatra elmosolyodott. Nem hitte volna, hogy a felesége ilyen könnyedén elfogadja majd a Laylához fűződő kapcsolatát. Bár azt az egyetlen alkalmat leszámítva, soha nem érintkezett vele úgy, ahogyan Sorával, de egy bizonyos szinten mégiscsak a szeretője volt. És már hányszor megbánta azóta, hogy összeállt vele! Tisztában volt vele, hogy lesznek még gondjaik Laylával, főleg most, hogy kiderült, megnősült. De láthatóan a felesége meg tudta magát védeni, sőt. Sora csodálatosan viselkedett abban a kényelmetlen helyzetben. Hűvös volt, és méltóságteljes, megőrizve felsőbbrendűségét. Büszke volt rá, hihetetlenül büszke… De már valami másra, valami többre is vágyott. Valamire, ami elválaszthatatlan kapocs lesz közte és Sora között. Egy gyermekre… Nem, nem egyre, hanem sok gyermekre. Erre a gondolatra még szélesebben elmosolyodott. Ő pedig örömmel és határtalan élvezettel fog segédkezni ennek a megvalósításában. Immár boldogabban vetette magát bele a papírmunkába tudva, hogy ha végez, láthatja Sorát…

* * *

Sora fáradtan nyitotta ki a szemeit. A nap sűrű fénnyel hatolt be a kellemesen meleg szobába, s megcsillant a sötét, gesztenyeszínű tekintetében, amiben mintha ezernyi gyémánt fénye tükröződött volna. Valamiért olyan nagy boldogságot érzett a szívében. De az okát nem tudta volna megmondani. Talán azért, mert végre minden rendbe jött közte és férje között? Vagy, mert Leon így ragaszkodik hozzá? Vagy amiért elhalmozza a szeretetével? Vagy az éjszakáik felejthetetlen gyönyöre teszi ezt vele? Igen, ez mind. Soha nem hitte, hogy létezhet ilyen boldogság, ami a Menny legvarázslatosabb részén is túltesz. Ő pedig megkapta azt, amire minden nő vágyott Angliában; Leon Oswald testét, minden gondolatát… és a szívét. Lassan elmosolyodott, miközben a tekintete mély lett, ábrándozó. Maga mellé nézett, pedig tudta, hogy a férjét úgysem találja ott. Mégis jól eső érzés fogta el, amikor a kezét már rég kihűlt helyére fektette. Ahogy a takaró megmozdult szantálfa és mentol illata szállt fel a magasba belőle, elbódítva Sora minden érzéket. Ó igen, ő volt az egyetlen nő, akinek Leon mindenét átadta. Ez pedig örömmel töltötte el. A hasára fordult, s a férfi helyére fészkelte magát, mélyen belélegezve az illatát. Mintha a karjait érezte volna maga körül, mintha a simogatása siklott volna végig a bőrén, és mintha érezte volna ajka kemény, férfias ízét. Lehunyta a szemét, miközben mély levegőt vett. Hát milyen az igazi boldogság, ha nem ez? Újra kinyitotta a szemét, majd kinézett az ablakon. Hát persze, egy nagyon különleges nap, mosolyodott el. Blackheath veszedelmes hercegének születésnapja. Hirtelen ült fel, de abban a pillanatban le is hervadt a mosoly az arcáról. A szoba forogni kezdett vele, neki pedig azonnal az ágytál után kellett nyúlnia. Percekig tartó gyötrődés után az előző napi összes étkezés tartalmát a tálba ürítette. Végül mélyeket lélegezve, lehunyt szemmel próbálta elűzni a torkában szétáradó keserű ízt, s megkísérelte csillapítani remegő tagjait. Még akkor is így ült az ágy szélén, mikor egy halk kopogás után Carlotta lépett be a szobába. Az asszony széles mosolya azonban azonnal lefagyott, ahogy meglátta a hercegnőt. Odasietett hozzá, majd elvette a tálat, és a lány mellé ült. Maga felé fordította Sora arcát és belenézett a szemébe, miközben az görcsösen szorította magán a takarót. Carlotta mindentudó tekintete a hercegnő meggyötört arcáról az ágytálra vándorolt, majd vissza. Végül felcsillant a szeme, és boldogan elmosolyodott. Sora először értetlenül nézte, majd ahogy rájött arra, mi az asszony örömének az oka, lehunyta a szemét, és elmosolyodott. A szájához kapta a kezét, miközben hagyta, hogy az öröm egészen elárassza a belsőjét, hogy átitassa a szívét, s a lelkét. Utat engedett csukott szemhéja mögött gyülekező könnyeknek… az öröm könnyeinek…

Olyan szépnek és olyan erősnek érezte magát, mint eddig még soha. S azt akarta, hogy ha valaki ránéz, pontosan ezt lássa. Kipattant az ágyból, és azonnal a gardróbba sietett. Magára öltette a gyönyörű, királykék ruhát, aminek vékony pántjai voltak és merészen csábító dekoltázsa. Leon ajándéka már megvolt, csupán az hiányzott, hogy ő maga fantasztikusan fessen. Tincseit egy ezüstcsattal tűzte fel pontosan úgy, hogy csak a vállig érjen le. Boldogan körbefordult a tükör előtt, majd hangosan felkacagott és kiszaladt a szobából. A herceg hálószobájában pedig tavaszi visszhangot vert a hercegnő édes kacagása.

Leon és Sophie már az étkezőben voltak, s várták, hogy felszolgálják a reggelit. Azonban Sora késett. A herceg minden pillanatban aggódva tekintett az ajtóra, várva, hátha belép. Carlotta egy idő után észrevette a férfi tekintetét, így odalépett hozzá. Ahogy a vállára tette a kezét az összerándult.

- Nem kell aggódnod, fiam! – mosolygott rá az asszony. – Sora azonnal jön, csak mikor felkelt, volt egy kis gondja, de már jól van.

- Miféle gondja? – kapta fel a fejét Leon.

- Ezt majd ő elmondja neked, ha elérkezik az ideje – és kedvesen megveregette a széles vállat, majd arrébb ment.

- A fene sem érti ezeket a nőket – morogta maga elé a herceg, miközben az asztalra könyökölt.

- Miért van rossz kedved, Leon? – kortyolt Sophie a gyümölcslevéből. – Tán nem csak azért, mert még nem láttad a drága feleségedet a mai nap? – majd amikor bátyja rávillantotta haragos szemeit, hangosan felnevetett. – Miért nem mentél fel hozzá? Hallottad, hogy valami problémája volt.

- Igazad van, megyek is – lökte hátra a székét, és nagy léptekkel átszelte az étkezőt. Kinyitotta az ajtót és épp ki akart lépni, amikor Sorába ütközött. Rossz kedve egy pillanat alatt eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Tekintete és vonásai ellágyultak. Gyengéd mosoly jelent meg férfias ajkain, s kilépett az ajtón, a feleségét is maga előtt tolva.

- Leon, mit csinálsz? – kérdezte halkan felnevetve Sora. – Azt hittem, reggelizni fogunk.

- Fogunk is, de ma még nem láttalak, és nagyon hiányoztál – válaszolta a herceg, és ugyan abban a percben lehajolt, hogy birtokba vegye az őt megillető ajkakat.

A hercegnő pedig készséggel viszonozta a csókot, s merült el az ölelő karok biztonságában. Leon ajkai először gyengédek voltak. Csupán adott és kényeztetett teljes alapossággal, körültekintéssel. Szorosan ölelte magához a feleségét, mintha soha nem szándékozna őt elengedni. S ez így is volt. Mélyen magába szívta szerelmének édes illatát, s élvezettel ízelgette mézédes ajkait. Aztán nem bírta visszafogni magát. Többet akart. Ajkai követelőzők, mohók lettek. Már nem csak adott, de elvett és követelt. Sora erre még közelebb vonta magához a férfit, s beletúrt selymes hajába. Biztos volt benne, hogy Leon nagyon fog majd örülni az ajándékának, amit neki szánt. Igen, de még mennyire. Boldogsággal töltötte el a gondolat, ahogy megpróbálta maga elé képzelni a férje boldogságtól mámoros tekintetét. Viszont ez a tény immár mindent megváltoztatott. Nem lehetnek már titkaik egymás előtt. Tisztázniuk kell a dolgokat, méghozzá a lehető leghamarabb. A saját érdekükben. Sora lassan elhúzódott, s végigsimított Leon arcán. Megajándékozta egy gyengéd mosollyal, majd megfogta a kezét. Ujjaik lassan összekulcsolódtak, érezték a másik lüktetését, szívének minden rezdülését. Hirtelen olyan meghittség vette őket körül, ami kényelmetlen volt a hercegnek. Pillantását összekulcsolt kezeik, és Sora arca között kapkodta. Soha nem hitte volna, hogy érheti ekkora szerencse. És mégis… megkapta a legfantasztikusabb nőt, aki csak létezett. Felsóhajtott, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Néma fohászt mondott ezért az ajándékért. Sora kérdőn nézett rá, mire a férfi csak megrázta a fejét, és bevezette az étkezőbe. A hercegnő azonban újra meglepett mindenkit. Bő ételsort szolgáltak fel számukra, s a lány megevett mindent, amit eléraktak. Leon érdeklődve vonta fel a szemöldökét, majd szórakozottan elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy csak az lehet a baj, hogy előző éjszaka nagyon kifárasztotta a feleségét. Erre az emlékre szélesen elmosolyodott. Egyik szeretkezésük sem volt olyan, mint a másik, mégis mind oly csodálatos volt a maga nemében, s mindegyikre tökéletesen emlékezett. Minden pillanatot magában hordozott. Mikor befejezték az étkezést és Leon felsegítette, Sora csak akkor jött rá, hogy nem kellett volna ennyit ennie. A gyomra fenekestől felfordult. De hogy ne vegyék észre rajta, mély levegőt vett, és segélykérően nézett Carlottára.

- Velem jönnél, kedvesem? – kérdezte a hercegnőt. – Ellenőrizni kellene a menüsort a mai estére.

- Természetesen, Carlotta – mosolygott hálásan az asszonyra, majd egy gyors puszit nyomott a meghökkent herceg arcára, és utána sietett. – Nagyon köszönöm – hálálkodott, miután leült a konyhában egy székre.

- Gondolom, az este folyamán szeretnéd elmondani neki – mosolygott rá Carlotta, miközben egy pohárba vizet töltött.

- Igen, ezt szándékozom tenni – mosolyodott el végre Sora is. – Mi ez? – nézett a fehéres színű folyadékra, amit az asszony nyomott a kezébe.

- Cukros víz – válaszolt. – Megnyugtatja az idegeket, és elmulasztja a hányingert. Tudod, az én Isabellám is sűrűn volt rosszul. De ne aggódj, ez elmúlik majd. Örülök, hogy így történt.

- Igen, én is – mosolygott gyengéden Sora, miután megitta a vizet. – Kíváncsi leszek, mit fog szólni Leon.

- Ne aggódj, kedvesem. Hisz te is tudod, mit fog mondani – paskolta meg a lány kezét Carlotta. – Most menj, szerintem, már hiányol téged.

- Köszönöm – nyomott egy puszit az idős nő arcára a hercegnő és kiment.

Carlotta egy ideig réveteg, de boldog mosollyal nézett utána, majd hozzálátott a dolgához.

Sora felment a szobájába, s pillantása azonnal az ágyra vetült. Leon nyugodtan lehunyta a szemét, s vonásai ellazultak. Ahogy aludt eltűnt belőle minden keménység, minden felsőbbrendű arrogancia, és gőg. Most elérhető volt, megközelíthető… de csak neki. Sora elmosolyodott, és az ágyhoz lépett. Leült a férje mellé, s lassan, gyengéden végigsimított a kisimult vonásokon. A férfi, mintha megérezte volna. Csintalan, már- már kisfiús mosoly jelent meg az ajkain, s egy hirtelen mozdulattal maga mellé rántotta a feleségét. Sora döbbenten pislogott, majd hagyta, hogy Leon átkarolja, s örömmel bújt szorosan az oldalához. Együtt aludtak el, nyugodtan, boldogan… de a herceg még nem tudta, micsoda meglepetések várnak rá ezen a különleges napon…

* * *

- Mégis hány vendéget várunk? – kérdezte Sora miközben ruhát keresett magának.

- Hát… Mivel az én születésnapom lesz, gondolom, megpróbálnak annyian eljönni, amennyien csak tudnak – vigyorgott rá Leon, miközben a nadrágját gombolta be.

- Tudod, Leon, díjaztam volna, hogyha mondjuk, egy héttel előbb szólsz arról, hogy estélyt akarsz adni a születésnapodon. Akkor biztosan nem lettem volna úgy meglepve, amikor Sophie elkezdte sorolni, mit kell tenni – vetette szúrós szemeit a férjére.

- Bocsáss meg, édes! – vált mélyebbé, érzékibbé a herceg hangja. – Tudod, egészen mással voltam elfoglalva.

- És szerinted az nem illetlenség, hogy a vendégeknek is csak az utolsó pillanatban szólsz? – vetette ellen Sora.

- Ugyan, drágám. Nem számított volna az sem, ha az estély előtt fél órával kapják meg a meghívókat, akkor is mindet ide hajtotta volna a kíváncsiság – vigyorgott Leon a sötét vörös ingét gombolva.

- Na és mire lennének annyira kíváncsiak? – akasztott le Sora mosolyogva egy ruhát.

- Hát arra, hogy Blackheath varázslatos nagyasszonya meg tudta- e szelídíteni a veszedelmes herceget – majd belépett a gardróbba. – Szeretnéd, hogy megvárjalak, vagy menjek előre?

- Menj nyugodtan, és fogadd őket, nekem ugyanis látod, hogy még dolgom van – mutatott a hosszú fehér köntösre, ami csábos testét fedte.

- Nos, azon gondolkozom, hogy mégsem volt túl jó ötlet ez a bál – dőlt az ajtófélnek a herceg. – Azt hiszem, kellemesebb lett volna, ha kettesben ünneplünk – s a szemei acélossá sötétültek.

- Most már tudj rá! – vetette fel dacosan az állát Sora. – Te akartad ennyire ezt az estélyt. Én a hátam közepére sem kívánom, de most már mindegy. Indíts lefelé, kedves herceg!

- Igenis, méltóságos asszony! – tisztelgett Leon, majd odalépett és maga felé fordította a lányt. – De az éjszakára még vannak terveim… és abban csak ketten szereplünk. Csak te meg én… - majd lehajolt egy hosszú forró csókra. Sora belesimult az ölelésébe, s készségesen viszonozta férje minden mozdulatát. Leon teljes alapossággal kényeztette felesége ajkait, miközben egyik kezével a karcsú hátat simogatta. A hercegnek esze ágában sem volt elengedni a lányt, csak a hangos kopogás hatására szakította el magát a kívánatos ajkaktól. – Azt hiszem, mégis csak mennem kell – morogta rekedten. – Siess, mert nem biztos, hogy egyedül tudom tartani a frontot – majd még egy gyors csókot nyomott a felduzzadt ajkakra, s magára kapta a fekete zakóját, miközben kilépett a szobából.

Sora mosolyogva vette magához a kiválasztott ruhát. El tudta képzelni, Leon milyen szívesen maradt volna inkább idebent, kettesben, miközben a gyönyör lángjaiban vesznek el. Megcsóválta a fejét, és kilépett a szobába. A ruhát az ágyra terítette, majd végigsimított rajta. Az ajtóra emelte sötét pillantását, s lusta félmosolyra húzta ajkait. Mennyire is illenek egymáshoz! Felsóhajtott és az ablakhoz sétált. Kinézett az ébenfekete égboltra, hol ezer csillag fénye, mint szikrázó gyémántok tündököltek. A Hold pedig mosolygó ragyogásával hintett ezüst ködöt a meg- megcsillanó hapaplanra. A Menny sötét felhőiből pedig újra hullani kezdtek az égi könnyek… az Angyalok könnyei, mik lassú, kecses tánc után elmerültek társaik puhaságában. Sora ajtónyílást hallott, majd mosolyogva fordult oda. Julietának csodálatosan állt a rózsaszín ruha, aminek pántjait apró rózsákból rakták ki, s a szoknyarészt is néhol virágokkal tűzték fel. Szőkésbarna haja elegáns kontyba volt tűzve. Odalépett sógornőjéhez, és köszöntötte.

- Még nem vagy kész, Sora? – kérdezte kedvesen. – Pedig az emberek többsége már megérkezett, és csak rád várnak.

- Had várjanak. Az a dolguk, nem igaz? – mosolygott rá játékosan a hercegnő. – De ne aggódj, Julieta, már épp készülni akartam.

- Ezt fogod felvenni – mutatott Julieta az ágyon fekvő ruhára, majd amikor Sora bólintott, elmosolyodott. – Gyönyörű szép.

- Valóban – ült le a lány a fésülködő asztal elé.

- Sora, hallottam, hogy tegnap összetalálkoztál Layla Hamiltonnal – vetette fel óvatosan.

- Nem, drágám, nem összefutottam vele, az a nő idejött – találkozott a pillantásuk a tükörben. – Ha arra vagy kíváncsi, milyen, akkor elmondhatom, hogy nagyon szép nő. Nem csodálkozom rajta, hogy annyi férfi volt oda érte.

- És Leon, mit tett? – kérdezte Julieta.

- Nemes egyszerűséggel kidobta – nevetett fel a hercegnő. – Szegény lány még mondani sem tudott semmit.

Mind a ketten nevettek, majd Sora felvette a ruháját. Végül elegánsan felkötötte a haját, s úgy állt a nagytükör elé. Páratlan látvány volt, és veszedelmes. A ruha borszínű volt. Pánt nélküli, s a szoknya részt néhol ezüst kapcsokkal tűzték meg. Sora elmosolyodott a látványon. Igen, ilyennek akarta látni magát; erősnek és legyőzhetetlennek. Óvatosan temette ujjait selymes tincsei közzé, majd Julieta felé fordult. Most már készen állt arra, hogy átadja a meglepetést a férjének. Szemei sötéten, elégedetten és győzelemittasan ragyogtak fel, akár a kint szikrázó csillagok legszebbike. A Hold mosolyogva figyelte, ahogy Blackheath gyönyörű hercegnője elindul, hogy a legszebb ajándékot adja át a férjének.

* * *

A előcsarnok és díszterem is tele volt emberekkel. A csillárok szikrázva ontották a fényeket a termekben. S az egész kastélyt beragyogta a vidámság, és az öröm. Sora és Julieta megállt az emeletre vezető lépcső tetején, s onnan néztek végig a vendégseregen. Először Sophie vette észre sógornőjét, s ahogy büszkén elmosolyodott, mindenki arra kapta a tekintetét. Az emberek elismerő, csodáló tekintettel figyelték a hercegnőt. Leon kisétált a díszteremből, hogy fogadhassa a feleségét. Ám a látványon még ő is megilletődött. Soha nem látta még ilyen határozottnak, erősnek és ragyogónak Sorát, aki most magasra emelte a fejét megmutatva, tisztában van a rangja magasságával, s lénye felsőbbrendűségével. Mégsem áradt belőle semmilyen lenézés és gőg. Olyan tulajdonság volt ez, ami vérében volt; a vele született nemesség, s elegancia. A hercegnő rámosolygott Leonra, aki lassan viszonozta azt, a tőle már megszokott laza eleganciával, s vérforraló pimaszsággal. Felesége felé nyújtotta a kezét, aki úgy ereszkedett le, kecsesen és érzékien, mint egy igazi szirén; a tengerek királynője. És a tenger az övé volt, ha úgy akarta. Ugyan így volt Leon Oswald, a veszedelmes herceg teljesen az övé.

Sora pontosan ilyen hatást akart látni a férje szemében. Elismerés, büszkeség, megadás, vágy, szenvedély és szerelem… És bár ott volt a megadás is abban a hihetetlenül szép acélos tekintetben, ő mégis tudta, hogy még így is az irányítás fonala Leon kezében van, amit jelleméből adódóan nem tud elveszteni. Amikor a kezeik érintették egymást, s összefonódtak, Sora megnyugvást érzett, mégis a szíve olyan gyorsan kezdett vágtatni a mellkasában, hogy biztos volt benne, hogy a férfi is hallja. Leon tekintete sötét volt, kemény a vágytól, mégis lágy és gyengéd a szerelemtől. A herceg lassan lehajolt, s forró csókot lehelt a lány kézfejére, miközben szemeiben ígéretek egész sora villant fel egy pillanat alatt. Sora rámosolygott és megsimogatta az arcát, majd ahogy a férfi felegyenesedett, mind a ketten a vendégek felé fordultak. Leon egyetlen intéssel engedélyt adott, hogy folytassák a tevékenységüket. Éppen eleget láttak már! Majd, amikor már nem figyeltek rájuk, egy gyors csókot lopott a feleségétől. De sajnos ez sem tarthatott sokáig, mert Brandon és Alexander lépett oda hozzájuk.

- Apáékat hol hagytad, Brand? – kérdezte Sora a bátyját.

- Tudod, hugica, apa úgy döntött, hogy elviszi Clarissát és az őrült kishúgunkat Skóciába. Ott legalább nyugton maradnak – válaszolt a férfi, miközben átölelte húgát.

- És elbúcsúzni nem tudott volna? – mérgelődött a hercegnő

- Akkor voltál Thornsgateben, így nem akartak zavarni. Tudták, hogy problémád van – majd Sophiera mosolygott. – Ha most megbocsátotok, felkérem a kisasszonyt táncolni – azzal átvonultak a másik terembe.

- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Sora, majd értőn elmosolyodott. – Gondolom, szeretnél te is táncolni – nézett Leonra.

- Gondolom, te is – nézett rá a férfi kihívó pillantással.

- Nem. Sajnálom, de ma este nem táncolok – közölte egy gyengéd mosollyal az arcán.

- És szabadna tudnom, miért nem? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a herceg.

- Hamarosan megtudod, édesem – csókolta meg Sora az arcát. – Csak egy kis türelem – suttogta. – Addig menj, és táncolj Julietával.

- Biztos, ne maradjak veled? – lépett közelebb hozzá Leon.

- Nincs szükség rá. Elvégre ez a te születésnapod. Élvezd! – mosolygott rá. – Alex addig velem lesz, ugye? – nézett az említettre.

- Persze. Menj csak, testvér, vigyázok addig a feleségedre – vigyorgott Alexander, miközben a karját nyújtotta a hercegnőnek.

- Azt el tudom képzelni – morogta Leon. – Vigyázz, mit teszel, Alex.

Majd Leon és Julieta beállt a táncolók közzé. Alexander pedig egy szófához vezette elragadó társaságát. Sora nagyon szerette Alexet. Pont olyan volt számára, mint Brandon. Ugyanúgy megértette, és megnevetette. Mellette is érezte azt a biztonságot és gyengédséget, mint a testvére mellett. Már legalább egy fél órája beszélgettek, amikor a tömeg izgatott és ideges sugdolózásba kezdett. Sora felemelte a fejét, s érdeklődve nézte a belépőket. A szeme sarkából látta, hogy Leon és Brandon is feléjük indulnak partnereikkel. Alexander vidám, meleg szemei egy pillanat alatt megkeményedtek, s felállt. A három férfi kemény pillantást váltott egymással, a herceg pedig szorosan a felesége mellé lépett. Julieta és Sophie is leült Sora mellé, de látszólagos nyugalmuk mögött idegesség rejtőzött. A díszterem ajtajában egy középkorú hölgy állt. A nő sötétbarna haja elegáns kontyba volt tűzve, s méregzöld szemei élesen jártak végig a termen. Elegáns, szintén méregzöld ruhája remekül állt az alakján. A mellette álló férfi is nagyon elegáns volt fehér nadrágjában és zakójában, a fekete inggel. Izmos alkata volt, arányosan szép teste. Rövid barna haja kicsit a szemébe lógott, s tengerzöld szemei elégedetten tekintettek körbe. Sorában mind a két érkező rossz érzést keltett, de talán csak Leon nyugtalansága ragadt át rá. Felállt, s a férje karjára tette a kezét. A herceg kemény szemei egy pillanatra meglágyult, ahogy a feleségére nézett, s szorosan magághoz ölelte őt. A két újonnan érkező végre meglátta a kastély urát, s feléjük indultak. Közben az idegen férfi tekintete arrébb vándorolt, s meglepetten nézett a herceg oldalán álló szépségre. Szemeiben elismerés tükröződött, s valami más is, amit Sora már jól ismert, mégsem vágyott ezt látni. Amikor eléjük értek a férfi elegánsan meghajolt, míg az asszony csak fejet hajtott. Leon szemei keményen villantak, mintha csak valami nagyfokú sértés érte volna. Végül a nő gúnyos mosolyra húzta ajkait, s végignézett a hercegnőn. Sorát egyre jobban zavarta ez a mindentudó, gúnyos pillantás, de ugyan úgy az az őrült, kéjvágyó nézés is. Mégis megpróbálta megőrizni nyugalmát, s hűvös eleganciáját.

- Leon, hát így kell üdvözölni a rég nem látott rokonaidat? – szólalt meg az asszony nyájas hangon.

- Nem tudom, mi egyebet várhatnátok el tőlem – válaszolt a herceg jeges hangon, ami bármelyik ember elevenébe hasított volna. Majd egy könnyed biccentéssel jelzett az embereknek, hogy folytassák a teendőiket, s ne figyeljenek rájuk. Bár biztos volt benne, hogy mindenki erről fog pletykálni. Mégis ez érdekelte a legkevésbé.

- Be sem mutatsz minket a hölgynek, Leon? – szólalt meg a férfi is, miközben gonosz mosollyal Sorát vizsgálta.

- De természetesen – majd a lány felé fordult. – Sora, had mutassam be neked lady Olivia Carlent, anyai nagynénémet, és Travis Carlent, a fiát – majd gúnyosan elmosolyodott. – Nénikém, Travis, had mutassam be nektek lady Sora Oswaldot, a feleségemet.

Szemeit kihívóan villantotta rokonaira, és elégedetten látta a döbbenetet az arcukon. Ó igen, pontosan ezt akarta. Ezek ketten legalább három évig éltek Írországban, hogy senki meg ne tudja, hogy tönkrementek, s már semmi nincs abból a nagy vagyonból, amit a magukénak tudhattak. Abban reménykedtek, hogy Leonnal történik valami, s az övék lesz az Oswaldok hatalmas vagyona. De most, hogy megnősült sokkal nehezebb lenne örökölniük. Egyrészt, mert ha vele történne valami, minden az özvegyét illetné meg, vagy a gyermeküket. Tökéletesen biztos volt benne, hogy a két élősködő megpróbál majd valamit tenni Sora ellen is. De ha ez megtörténne, Isten kegyelmezzen nekik! Mert ha a hercegnőnek bármi baja esne, Blackheath hercegének haragja még a világ végén is megtalálná őket! Hogy ezt nyilvánvalóvá tegye, még szorosabban magához húzta a lányt, s hideg, kegyetlen mosollyal nézett a rokonai szemébe.

Sora felpillantott Leonra, de még soha, soha nem látta ezt a hideg gyűlöletet és keménységet a szemében. Ha nem ismerte volna, még ő maga is ijedten hátrálna. De ő tudta, hogy ez csak annak a jele, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje őt. Felsóhajtott, és tekintete találkozott Olivia fürkésző szemeivel. Az asszony a hasát nézte. Valami jelét kereste annak, hogy gyereket szült már. Sora gúnyosan felvonta a szemöldökét. Ezek azt hiszik, hogy Leon azért vette el, mert gyermeket szült neki! Ha nem lettek volna ennyien körülöttük, akkor hangosan felnevetett volna. Ó, ha tudnák!

A hangulatot Sophie és Julieta oldotta, akik bejelentették, hogy Leonnak most kell odaadni az ajándékokat. A herceg megforgatta a szemét, és a karját nyújtotta a feleségének. Sora mosolyogva, hevesen dobogó szívvel fogadta el, s a férfihoz simult. Leon leült az asztalhoz, s türelmesen bontogatott. Sora szórakozva figyelte, ahogy egyik ajándékot a másik után bontja ki. Kellett neki ennyi vendéget hívni, gondolta mosolyogva a hercegnő. A férfi azonban egyre sűrűbben pillantott fel rá. Ó, csak nem az ő ajándékát várta nagyon! Sora tekintete találkozott Carlottáéval, s az asszony mosolyogva rákacsintott. Újonnan érkezett rokonaitól valami kis apróságot kapott, amit Leon azonnal félre is tett. Miután az utolsó ajándékot is kibontotta és megköszönte, a férfi érdeklődve nézett fel a feleségére. Nem akart nagy valamit kapni, de azért arra gondolt, hogy Sora is ajándékoz neki valamit. Ám látva a lány gonosz mosolyát, azonnal megnyugodott, és maga mellé húzta. Közben Alex vigyorogva kezdett évődni unokatestvérével.

- Mi a baj, Leon, a feleségedtől nem kaptál semmit? – kérdezte, mire az emberek hangosan felnevettek.

- Ugyan már, Alexander, Sora nem tud annál csodálatosabb ajándékot adni, mint hogy a feleségem lett – csókolt kezet neki Leon mosolyogva.

- Ennek ellenére mégsem kell aggódnod, Alex – nézett a férfira a hercegnő. – Én is adok ajándékot Leonnak. Csak sajnos arra még legalább májusig várni kell – mosolygott Leonra gyengéden, miközben megsimogatta az arcát.

- Hát igen… Mi? – kapott észbe. A távoli sarokban meghúzódott Olivia és Travis pedig döbbenten, majd gyűlölködve nézett a párra. Leon hitetlenkedve állt fel, miközben végig Sora kezét fogta. Döbbent tekintetét felesége arca és hasa között kapkodta.

- Igen, Leon – mosolygott rá boldogan a hercegnő. – Állapotos vagyok.