AJÁNLOM AZ OLDALT
Charlie és Wendy
- Szóval megölted?
- Megöltem.
Eltartott egy ideig, míg Anael összeszedte magát, és az is időbe került, míg Wendy rávette, hogy beszéljen.
A két fiú rang nélküli katonacsaládba született, esélyük se volt nemesi címet szerezni. Csakhogy Naberus, rendkívüli meseszerű mód, beleszeretett a király lányába. Katona lévén keveset lehetett emberi alakban, de Hersiliát rajongásig szerette. Naberus csak feltűnő jóképűségének köszönheti, hogy Hersilia észrevette őt egyáltalán. Semmi másnak.
Wendy érezte Anael dühét, a féltékenység tömör nyomását a szavai mögött. Ilyenkor megsimította a fiú karját, és Anael kicsit kiengedett a gőzből.
Jó irányító volt, reformokon gondolkozott, és Hersilia vette a bátorságot, hogy bemutassa az apjának, hadd mondja el neki az okosságait, mert ő már annyit hallotta. A királynak annyira megtetszett Naberus, hogy még a házasságát is engedélyezte Hersiliával. Persze, ennek megvoltak a maga feltételei. Katonaember mégse veheti el a király lányát, egy hercegnőt! Hogy nézne az ki? Tessék feladni a katonaságot, és a családnevet.
- Naberus gondolkodás nélkül hátat fordított nekünk – nyögte ki Anael dühtől elfulló hangon. - Ezt a szégyent nem lehetett elviselni...
Anael akkor még nagyon fiatal volt, lobbanékony és ostoba. Úristen, miket művelhetett akkor, ha most érett – nyögte magában Wendy. Úgy gondolta, ha végez a lánnyal, az eljegyzés törlődik, és Naberus visszatér a családhoz.
Itt szünet állt be a beszélgetésbe, Wendy összefűzte az ujjait az álla alatt. Anael folyamatosan a nyakát dörzsölte, és fekete hajának a végét tépte. A hullámos szénakazal minden túrás és húzogatás ellenére az arcába ömlött, idegesen söpörgette hátra. Majd rendesen le kell vágni – gondolta Wendy bágyadtan – Egész rövidre, mert amíg hátul rövid, addig előrébb leér az álla vonaláig is.
- Szóval megölted? - kérdezte Wendy, és remélte, hogy valaki megállította ezt a hülyét akkor.
- Megöltem.
Persze, miért is állították volna meg?!
Anael mély, fáradt sóhajjal az arcába temette a kezét. - A király hatalmas gyászában örökbe fogadta Naberust... Adott neki egy hatalmas megyét, rangot, vagyont, bármit, amit csak akart... - A fiú megrázta a fejét. - Engem ki akartak végezni. Miután megtudtam, hogy Naberusnak milyen francos dolga lett a király seggében, meg is akartam halni. De az a szemét kijárta, hogy száműzzenek a császárságból.
- Megmentette az életed.
- Dehogy mentette... Akiket száműznek a földrészről, egy másik császár uralkodása alá, az nem húzza sokáig. Bélyeg van rajtunk, hogy mindenki lássa, száműzöttek vagyunk, és büntetlenül megölhetnek bennünket – Anael hátat fordított Wendynek, és elvette a nyakáról a kezét. Egy furcsa, elijesztő vörös tetoválás kezdődött ott, ami felkúszott a fiú fejbőrére, a haja alá. - Levágják a hajunkat, és rávarrják a fejünkre, hogy még eltakarni se tudjuk. Nekem szerencsém volt. - fordult vissza Anael Wendyhez.
- Remek. És most jöttél, hogy kiengeszteld, kerítettél neki másik menyasszonyt? - kérdezte Wendy csípősen.
- A családom parancsolta, hogy jöjjek, és mentsem meg. Akkor visszatérhetek a száműzetésből.
- Naná, miért szívjóságból tennéd? - dohogott Wendy.
- Felőlem kivégezhetik Naberust – sziszegte Anael. - Akárkit, bárkit. De nekem kell az az amnesztia!
- A királytól kapod, igaz?
A fiú megrántotta a vállát, a hajába söpört. - Naberusnak volt egy bátyja, ő lett volna a trónörökös, de őt már kivégezték. Most Naberus az örökös, és a király szeretné is, hogy ő maradjon az. Nincs más kölyke, ő meg már hadilábon áll az élettel. Úgyhogy – Anael Wendyre nézett -, királyné leszel. Nem vigasztal?
- Csak elkeserít. Még kislánykoromban sem akartam hercegnő, vagy királyné lenni – nyögte Wendy fásultan.
Wendy levágta a fiú haját, hogy frizuramód nézzen ki, de Anaelt nem lehetett megvigasztalni. Cruel is rájuk nyitott, kaján vigyorra húzta a száját, és Wendy mögé lépett.
- Fodrász lettél?
- Tűnés, vagy megnyirbálom a hajad – fenyegetőzött Wendy.
- Így sokkal édesebb a fiú. De milyen rebellis! Tetoválása van!
Anael fájó nyögéssel összegörnyedt, Wendy pedig sípcsonton rúgta, majd kipenderítette a fürdőszobából a tigrist. Az egész hajvágóidő alatti vigasz oda lett.
- Tudnám, hogy miért vagyok veled ilyen rendes – fortyogott Wendy. - Semmivel se érdemelted ki.
Wendy visszatette az ollót a polcra ahol találta, és indult ki az ajtón, mikor Anael megszólalt.
- Mert kedves lány vagy.
- Ha nem haragszol – fordult felé Wendy gúnyosan -, ezért a bókért nem fogok az öledbe pattanni, és megpecsételtetni magam. Egyébként... hol van a pecsét helye?
- Hát hol lehetne? A lábad között, és a még a belsőcombodon is.
Wendy zavarában elvörösödött, majd ideges nevetéssel a kilincs után kutatott. - Ahhha, és százéves démonok akarják megszemlélni, hogy ott van-e. Remek, köszi, hogy elmondtad.
- Nincs más választásod...
- Legalább sajnálod? - komorult el Wendy.
- Azt sajnálom, hogy ilyen nehéz dolgom van veled... - sóhajtott Anael, és még jobban megroggyant a válla. - Lennél egy kis szajha, máris nincs gond...
- Engem meg kell hódítani – kérte ki magának Wendy.
- Ja... - dünnyögte a fiú.
- Szerelem és romantika kell, mint a legtöbb lánynak.
Anael gúnyosan heherészett az orra alatt, Wendy pedig csak legyintett. - Na, ez a hozzáállás tesz téged éretlen kölyökké.
- Wendy, ez csak szex lenne, nem szerelem – röhögött Anael.
- Hát én meg úgy nem kérek belőle! - sziszegte Wendy, és otthagyta a fiút. Ezzel a kijelentéssel végre magában is tisztázta: többé nem olvad a bugyijába Sayaltól. Most elmegy és... Nem, nem megy sehova. Mindjárt napfelkelte.
Belial kilépett a konyhából, és félárbocra vonta az egyik szemöldökét.
- Te mit keresel?
Louis megtorpant. - Wendyt.
- Még nappal van. Két-három óra van még naplementéig.
Louis dünnyögött valamit, tanácstalanul álldogált a fal mellett, kezét finoman rajtatartva. Oda lett az eddigi görcsös, ideges kapkodás, és a kétségbeesett markolászás. Nyugodtan veszi a levegőt, nem ver úgy a szíve, és... Belial a levegőbe szagolt.
- Nem félek, nem kell szimatolnod – jött az éles válasz,
- Akkor gyere. Amy most csinált ebédet.
Wendy kinyitotta a szemét, majd nagyon mély levegőt vett. Holnap este... vége. Ki se kel ebből a hülye fadobozból. Inkább éhezik, de senkit ne kelljen látnia, senkivel ne kelljen beszélnie...
Erre a gondolatra Charlie feltépte a koporsója fedelét, játszott vagy valódi aggodalommal rázta meg a lányt vállát. - Belefulladtál?! Miért nem kelsz ki?!
- Hülye – motyogta Wendy.
- Hé, ne bőgj...
- Nem bőgök! - sikoltotta Wendy.
- Hiszi a piszi, aha...
Míg ezek ketten vígan elveszekedtek azon, hogy most épp ki bőg, és ki nem bőg, Belial tartotta vissza Louist, hogy berontson a szobába. - Felejtsd el, ilyenkor nem lehet beszélni vele!
- De muszáj, ez nem várhat! - lihegte Louis az erőlködéstől. Belial a falhoz söpörte, és odapasszírozta.
- Vársz! - morogta Belial, majd megragadta a férfi nyakát, és elráncigálta a folyosón.
- Hova viszel, te állat?! - hörögte Louis.
- A szobádba! Majd szólok Wendynek, hogy menjen be hozzád.
- Hazudsz...!
- Le vagy szarva, akkor ne hidd el...
Amy sikoltva rohant ki a konyhából, Fiachra kajába ugrott. - Ááá, Charlie felgyújtotta a sütimet! Csinálj valamit!
A fekete démon káromkodva taszította el magától, de Amy makacsul megkapaszkodott egy-egy vastag rasztatincsben, és visszamászott rá. - Csinálj valamit, nagyfiú! Felégeti a konyhát!
- Szállj le rólam, te kis...
- Ki ne mondd! - fenyegette meg Amy sötéten, és a démon szájára csapott. - Nem szabad csúnyán beszélni hölgyekkel.
- Pimasz kurva...
- Ááá, kimondtad! - szörnyülködött a lány, majd olyan közel hajol Fiachra arcához, hogy összeért a homlokuk. - Tök cuki vagy az ezüst színű szeplőiddel!
Fiachra kukán bámult vissza a lányra, mire Amy kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy ne kelljen bandzsítaniuk. - Na, most te is bókolj nekem!
Fiachra még mindig a megszeppent, kétkedő pofával bámult rá. Rá volt írva az arcára: normális ez a nő? Mindennek ellenére kibukott a száján: - Jó a hajad.
Amy határtalan örömében eleresztette a démont, hitetlenkedve kapott a hajához. - Komolyan?! De örülök! - De mivel eleresztette őt, már esett is lefelé, Fiachra viszont elkapta. Amy majd' kiugrott a bőréből. - Gyere, ha eloltod a tüzet, kapsz egy puszit!
- Puszit? - nyögte a démon. Amy egy gyors szájrapuszival magyarázta a szó jelentését, majd szigorúan a konyhára mutatott, ahonnan sötét füst terjengett.
- Naaa!
- Jó, a francba – mérgesedett be Fiachra. - Ne ugráltass!
Amy arcáról eltűnt a mosoly. - Annak a hippishajú démonnak miért nem tudod ezt mondani?
Fiachra közel hajolt Amy arcához. - Mert akkor meghalok.
- Í, de rossz neked - húzta a száját a lány.
- Jó ez így...
Amy egy szánakozó mosollyal megsimogatta Fiachra arcát. - Te egy klassz pasas lennél, ha önmagad lennél.
Fiachra elkapta Amy kezét. - Ha igazán önmagam lennék, te halott lennél.
- Ajj, de vad vagy! - nevetett Amy, de Fiachra csak egy ideges vicsorral válaszolt neki. Ekkor a konyha felől lángok csaptak ki a folyosóra, Charlie segítség után sikoltott.
- Ó, te jó ég, el is felejtettem! - kiáltotta Amy rémülten. - Gyerünk, nagyfiú, mentsük meg a konyhám!
Wendy morcosan lépett ki Charlie fürdőszobájából. Kezdett elege lennie abból, hogy nem fürödhet a saját fürdőjében, mert az a démon kisajátította az egész szobáját. Annak örült, hogy egyedül lehet most, nincs itt az állandóan alvó Fiachra.
Lekucorodott a zenegép mellé, benyomott egy gombot, szóljon amit a sors akar.
I got life, mother.
I got laugh, sister.
I got freedom, brother.
I got good times, man.
Wendy egy nagyon mély sóhajjal kinyomta a zenegépet, és elhagyta a szobát. Kába volt, üres, és zavart. Cruel könnyedén a falnak taszíthatta. - Döntöttél már?
- Ó – nyögte Wendy fájón. - Nem érek rá. Louis beszélni akar velem – lehelte.
- Jól vagy?
- Ne kérdezz baromságokat. Hulla vagyok – morogta Wendy, és elsietett a további faggatózás elől. Bemenekült Louis szobájába, és először felkapcsolta a villanyt. A férfi az ágya szélén ült, de ahogy meghallotta a kapcsoló kattanását, felkapta a fejét. - Wendy?
- Beszélni szeretnél velem? - kérdezte a lány fojtott hangon. Ó, hülye, szedd össze magad! Gyerünk, egy-kettő! Egyrészt, holnap... nem, ne is gondolj bele... Másrészt, Louisszal négyszemközt beszélni sose lélekemelő érzés.
Ha más nem, legalább elbúcsúzhat tőle. Összefacsarodott a szíve, halk nyögéssel árnyékba lépett, és Louis karjában termett. A férfi szíve félredobbant, majd szorosan magához ölelte Wendyt.
Wendy tágra meredt szemmel bámulta a falat, egyre jobban ölelte és szorította Louist. Úristen, ennyire jó érzés volt régen is? Felfelé nézett, hogy megakadályozza a könnyei kicsordulását, majd a vész elmúltával Louis nyaka felé fordult, és hozzádörgölte az orrát. Az illata elbódította, a bőre elvarázsolta, és ez csak egy ölelés. Igazi, szeretetteljes, oly régóta vágyott.
- Louis... nagyon hiányzol.
- Ne haragudj, a múltkori miatt.
- Dehogyis, jaj!
- Wendy, el kell mondanom valamit... - Kicsit eltolta magától a lányt, a szeme elnézett Wendy feje fölött. A lány a kezét szorította, némán bámult fel rá, és felkészült a lehető legrosszabbra is. Louis sóhajtott, lehunyta a szemét. - Én kértem Raoult, hogy vegye el a látásom.
Wendy eleresztette a férfi kezét, öntudatlanul hátrált el tőle. Louis arcán keserű vigyor terült el.
- Ha már feladom a büszkeségem, legyek őszinte: könyörögtem, csak ne kelljen látnom, ahogy Alvarezzel és Amyvel szórakoznak.
- Mi? Szórakoznak? - kérdezte Wendy kábán.
- Egy vérállat mindent túlél, amíg ezüsttel nem mennek neki – sötétült el Louis arca.
- És te azt mondtad Raoulnak, hogy vakítson meg – suttogta Wendy. - Te mondtad neki!
- Wendy – Louis tétován kinyújtotta a kezét, de Wendy túl messze volt tőle nem érhette el. Bizonytalanul a levegőbe markolt. - Sajnálom...
- Mit? - vágta rá Wendy a kelleténél hevesebben. Louis megütközve ejtette le a kezét.
- A gyengeségemet, hogy... hogy...
- Én meg egész végig magamat hibáztattam... hogy Raoul biztos azért tette ezt veled, hogy nekem még rosszabb legyen... És – Wendy hevesen kapott levegőért, nem fejezte be a mondatot. Louis felállt, tett egy lépést, majd a fogai között szívta a levegőt.
- Wendy, egyáltalán nem a te hibád...
- És mégis hagytad, hogy én vigyem azt a kurva keresztet! - fakadt ki Wendy.
- Senki nem kért rá! - gorombult be Louis is.
- Hogy mondhatod ezt?! - sikkantott Wendy. - Szerettelek, szeretlek, még hogy senki nem kért rá!
Louis kinyújtotta a kezét, sürgetően integetett. - Hol vagy? Fogd meg a kezem...!
- Hagyj... - a lány elütötte a felé tapogató kezet, de Louis gyorsabb volt, megragadta, ahogy a lány hozzáért, és magához rántotta.
- Ne sírj...
- Hogy kérheted ezt?
- Sajnálom... sajnálom, hogy ilyen terhet tettem rád... Nem szándékos volt, de nem gondoltam, hogy ilyen hülye vagy még mindig.
- Szerelmes, szerelmes, szerelmes...
- Akkor szerelmes... Ne sírj, kérlek!
- Nálad elmúlt, teljesen?
- Előbb szeretnék arra rájönni, hogy én még élek, és van esélyem továbblépni. Egyelőre örülök, ha azt tudom, mivel élem túl. És nem a szerelemmel, Wendym.
Louis magában a fejét csóválta. Mire jó ez az egész? Csak még jobban sír tőle.
Mikor Wendy valamennyire lehiggadt homlokon csókolta őt, Wendy pedig a száján viszonozta, és leültette az ágyra.
- Találd meg az életed – suttogta Wendy rekedten, és újra megcsókolta őt. - Kezdd újra. Legyél boldog. Ezt kívánom...
- Most minek búcsúzol? Wendy... - Válasz nem érkezett, Louis egyedül ült a szobájában, a sötétben.
Charlie döbbenten kapta fel a fejét. - Mi a fene... hülye nő... - motyogta, és otthagyta a füstös konyhát. Amy dühösen kiáltott utána, hogy jöjjön vissza takarítani, de addigra Charlie már az óváros utcáiban járt.
A fehérre fakult romos házak egyikéből Wendy hangja hallatszott, dühödt kiabálás, és a tűz robajlása. Charlie szánakozva lépett be a romos udvarra.
- Nem bírom, nem bírom, nem bírom!
A lány körül fel-felrobbant a levegő, a tűz körülnyaldosta, majd visszahúzódott, aztán megint előtört a semmiből.
- Nem bírom már! Legyen elég, legyen vége!
Charlie rémülten kirohant az utcára, az egész udvar berobbant. A tűz ereje elsöpörte a ház maradékát, és a környező romokat feketére festette a korom. Charlie visszamerészkedett Wendyhez, a lány összetörten ült a földön, erőtlenül nyöszörgött, és halkan suttogott.
A vámpír leült elé, Wendy tekintetét kereste, a de ő mintha észre se vette volna őt.
- Meg fogok őrülni... Nem tudok száz felé szakadni, pedig ha lenne rá mód, megtenném... Esküszöm, megtenném. Segítenék mindenkinek... Hozzámennék Naberushoz, lefeküdnék az öccsével, elmennék Tűzföldére, kiegyeznék Yakovlevával, csak hagyja ezt a várost, itthon maradnék Beliallal, és veletek, hazamennék Raoullal Dianához... Istenem, miért nem tudom mindegyiket megtenni? Halhatatlan vagyok, évszázadok várnak rám, és mégse tehetem meg mindegyiket, mert mindenki holnap estére szabott határidőt! Hogy lehet ez? Nem értem, nem bírom... megőrjít...!
Charlie egy mély sóhajjal magához ölelte őt. Wendy arcán könnyek folytak le, átkarolta Charlie hátát.
- Nem akarom elhinni, hogy ez vár rám... Nem hiszem el, hogy nincs kiút, de már nem látok semmit, már egyszerűen nem bírok ezen gondolkozni. Charlie, nagyon elfáradtam.
- Aludj itt egy kicsit, nyugodtan.
- A holtak nem alszanak...
- De, ne veszekedj. Aludj szépen.
- Köszönöm, Charlie... Én nagyon szeretlek, és tisztellek...
Charlie sóhajtott, rosszkedvűen biggyedt lefelé a szája sarka. Ő hogy segíthetne? Nincs ereje hozzá, nincs hatalma, befolyása. Ő csak Charlie, ő csak egyszerűen van. Mivel segíthet ennek a szegény kislánynak?
Wendy kinyitotta a szemét. - Álmodtam... - suttogta lepetten.
- Én megmondtam.
- Ingadozó márványépület omlott rám. Ami aztán átváltozott tengerré, és belefulladtam, aztán...
Charlie a lány homlokára csapott.
- Befejezed?
- Nem rúgkapáltam, vagy ilyenek?
- Csak azt kiabáltad, hogy „Ó, ne egyenek meg a mackósajtok!”
Wendy nagy szemekkel bámult a vámpírra, majd bátortalanul felnevetett. Charlie viszont komoly maradt, csak kényelmesen hátradőlt, és a kezén támaszkodott. Wendy a térdeit kulcsolta össze, és a sötét égre bámult. - Bárcsak esne néha hó itt is.
- Reklamációt a klímánál tessék benyújtani.
- Charlie, mi lesz most velem?
A vámpír nem válaszolt, mire Wendy oldalba könyökölte. - Nem költői kérdés volt!
- Jóó, ne hárpiáskodj! - nyavalygott Charlie, majd az égre emelte a tekintetét. - Ahhh, te csökött agyú nő! Menj a búsba, menj el innen...! Bah, nem hiszem el... - Ám lassan abbahagyta a morfondírozást, mert észrevette Wendy arcát. Megesett rajta a szíve, megsimította a haját. - Wendy, ha nem mész el, meghalsz. Menekülj el... dobj le minden terhet, és bízz abban, hogy a dolgok úgyis a sors akarata szerint fognak történni. Te, kicsike, semmit nem tudsz változtatni, így hát semmin nem áll, vagy bukik ha elmész. Érted, figyelsz?... Elmész? De ha elmész, úgy menj el, hogy itt már senki nem fog rád várni.
Wendy nagy levegőt vett.
- Hát ne várjanak.
Leveszek rólad minden nehezet, és vállalom a következményeket. - Charlie
