Leon sokáig meredt a csillogó szemekbe és kissé zavarta a tudat... fogalma sem volt, ki áll előtte. Persze ez nem lenne meglepő, ha két idegen találkozik egymással... de nem az ő helyzetükben. Hiszen a férfi egy testőr... egy testőr pedig csak az arra rászoruló, főként híresekre és gazdagokra felügyel. Sora is észrevette rajta zavarodottságát, amire csak egy pajkos mosoly volt a válasza és kihúzta kézfejét az övéből, majd csábító mozdulatokkal fordult el tőle és intézte szavait Jerry felé.

- Úgy tűnik, maradhatok! - kacsintott a sötét bőrűre és még mielőtt bárki is szóra nyitotta volna a száját, kiszaladt a konyhából az előszobába a csomagjaiért és megkérte a sofőrt, hogy segítsen neki pakolni.

Leon a résnyire hagyott konyhaajtón keresztül látta, ahogy újdonsült munkája felhőtlenül és teljesen emberi módon kezeli a helyzetet és a sofőrt. Nem olyan, mint a többiek, szögezte le magában. A kissé ügyetlen egyenruhást nem megalázta vagy felsőbbrendű hanggal nevette ki, hanem eggyüttérzőn mosolygott rá és segített neki, amiben tudott.

- Nem mutatnád meg neki a szobáját? - dörögte mögötte Jerry, amitől kicsit meg is rezzent.

Bólintott felé, de nem tetszett neki ez a helyzet. A lány olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy nem létezett a világ körülötte. Idegesen ütött a lépcső közepén a korlátra, ha arra gondolt, éles helyzetben egy ilyen kihágás az életébe kerülhet. Mélyet sóhajtott, nyugtatóan szántott végig haján és keménységet öltött arcára, hogy újra megközelíthetetlenséget sugalljon. Lassan csúsztatta kézfejeit nadrágja zsebeibe és csatlakozott az emeleten tanácstalanul nézelődő pároshoz. Hátát nekivetette a folyosó falának egy ajtó mellett és megköszörülte a torkát.

- Végre itt van! - fordult vissza Sora. - Melyik lesz a szobám?
- Ez itt! - rántotta elő jobb karját és erősen ráütött a mellette lévő ajtóra, ami megadva magát robbant ki helyéről az ütést követően.

Sora összerezzent kissé, de ahogy végignézett a magát önteltséggel építgető férfin, csak összefonta a karjait maga előtt és egy köszönöm kíséretében lépdelt célja felé, semmilyen csodálatot vagy elkápráztatottságot sem mutatva előtte... pedig bizony ott buzgott a szívében. Tudta jól, hogy csak keménykedik és be akarja majd bizonyítani, hogy semmi keresnivalója sincs itt, de nem adja fel... sosem tette. A szoba sötét volt és fojtogató, állott szag csapta meg az orrát. Bizonyára már régen nem használta senki sem. Az ajtó melletti kapcsolót hiába próbálta, még csak egy szikra sem csapott fel a csillár égőjéből. Sietősen indult az ablak felé, hogy utat engedjen a fénynek és a levegőnek, de a sötétben sikeresen orra esett valamiben. Hallotta maga mögött, hogy Leon próbálja visszafogni a nevetését, de képtelen volt rá. Nem lepte meg. De hogy még a sofőr is így tegyen, azt kicsit bántónak érezte azok után, hogy segített annak a szerencsétlennek a csomagokkal. A helyzet viszont tényleg nem volt olyan komoly, mint ahogy azt először gondolta. Mosolyogva tápászkodott fel és porolta le magát.

- Hallottam ám, Oswald! - sziszegte. - A pénzről még ugye nem beszéltünk?
- Ezt jól megkapta, főnök. - kuncogott a megszeppent és pénzét féltő Leon mellett a sofőr.
- És magát is, Mr Kétballáb! - egészítette ki magát Sora, mire most Leon-on volt a sor a kárörvendésben.

A sötét szobából hamarosan újabb tompa puffanás hallatszott ki és a folyosóm kint álló két férfi már meg sem próbálta visszatartani hahotázását. Meggörnyedve és térdüket csapkodva nevettek, miközben egymást támogatták, nehogy ők is úgy járjanak a nagy hévben, mint újdonsült vendégük. Ahogy alábbhagyott a nevetésük, Leon nagyot sóhajtott és többször is megszólította a lányt.

- Minden rendben, Naegino kisasszony? - törölte meg kicsorduló könnytől szemeit, de válasz híján hamar elkomorodott a tekintete. - Kisasszony? Minden rendben?
- Talán beütötte valamibe a fejét és elvesztette az eszméletét. - okoskodott mögötte az egyenruhás.

Fel sem merült benne ez a lehetőség, hiszen ismerte a szoba minden egyes szegletét és semmi olyan bútor nincs az ablakhoz vezető úton, ami ilyen sérülést okozhatna. Összeszűkítette a szemét és a sötétben meresztgette azt, hogy minél többet lásson, de hiába. Óvatosan lépkedett és folyamatosan Sora-t szólongatta, mikor is újabb puffanás rázta meg a szobát, a helységre pedig hamarosan fény tört az ablakból. Sora diadalittasan lépkedett a földön heverő férfihoz, aki mozdulatlanul feküdt előtte.

- Mi történt, Oswald? Csak nem csődöt mondott az a híres tehetsége? Hogy fog így megvédeni, ha még a védence is túljár az eszén, hm? - magasodott fölé, de ő nem válaszolt. - Héj, fejezze ezt be! Ez az én trükköm volt! - vágta oda neki nevetve, de hangjában már érezhető volt az aggodalom is. - Nem hallja? Héj? - hajolt le, majd térdelt mellé és karját a férfi fejéhez irányította, mire az hirtelen megmozdult, megragadta a karját és egész közel húzta magához.
- Mit is mondott, hölgyem? - húzta ravasz mosolyra az ajkait és egyenesen a lány szemébe tekintett, aki köré ezüst glóriát vont a pontosan rájuk vetődő napfény fémes csillogása.

Mindkettejük ugyanúgy érzett és szemükben ugyanazok az érzelmek voltak kiolvashatók. Bocsánatkérés és apró szégyenlősség keveréke, ami megkönnyebbüléssel és játékos, kíváncsi fénnyel keveredett. Az a pár pillanat, amíg mozdulatlanul kutatták egymás kimondatlan gondolatait egy örökkévalóságnak tűnt a számukra. A bűbájt a minden lében kanál sofőr törte meg gyerekes fészkelődésével és a csomagok erőteljes földre rakásával. A két egymásba gabalyodott fél esetlenül kelt fel a földről és igazgatta meg magán ruháját. Sora kislányosan kulcsolta össze az ujjait és várta, hogy minden holmija megérkezzen. Leon forrt a dühtől, ha a lányra nézett. Nem érdemelte meg, mégis őt érezte felelősnek azért, mert képtelen a munkájára koncentrálni. Szikrákat szórtak szemei és minden izma pattanásig feszült testében. Szemeit lehunyta és szótlanul hagyta el a szobát, nem kicsit meglepve ezzel Sora-t. A lány szótlanul nézte, ahogy a férfi kisétál az ajtón és vissza sem néz. Olyan volt, mint egy hollywoodi filmcsillag, aki úgy érzi, övé a világ és annak minden kincse, ezért már úgy érzi, semmi újat nem tud neki mutatni senki. Sora lassan körözgetett ujjával ametiszt zuhatagának egyik tincsén és egyre inkább nőtt benne az elhatározás, hogy újra életre kelti ezt a felfuvalkodott hólyagot.

Leon egy pillanat alatt lent volt és igyekezett Jerry-hez, régi mesteréhez. Ahogy benyitott a konyhába, idegesen tapasztalta, hogy már nincs ott, csak az asztal sarkán gőzölgő kávé és egy üzenet mellette. Felkapta a papírlapot és kisietett a ház elé, ahol még pont láthatta, hogy az idő közben odaérő sofőr elnézést kérve hajlong előtte és igyekszik a kormány mögé préselni magát, hogy visszavigye a testőrt a repülőtérre. Lábai megiramodtak feléjük és még épp elérte az indítástól megrázkódó autót.

- Héj! Mégis meddig marad itt ez a liba? - hajolt az ablakhoz Jerry mellett.
- Ameddig mi jónak látjuk. - felelte mosolyogva, mely gesztus mögött apró káröröm is meglapult.
- Ne szórakozz velem! Mégis hogy bízhatod rám, amikor már több mint két hónapja nem teljesítettem szolgálatot?
- Mert bízom benned... és benne is! - bökött fejével a villa felé, Sora-ra utalva.
- Ez őrültség! - sziszegte, majd lehiggadva egyenesedett ki. - És mi van akkor, ha ő hamarabb akar lelépni innen, mert nem bírja a tempót? - kérdezte ördögi lassúsággal.
- Istenem, hogy ti milyen gyerekesek vagytok! - tapogatta homlokát. - Már neki is elmondtam, de téged sem felejtettelek el. Nem ismered őt! Fogalmad sincs a múltjáról! Ezentúl csak a jelen számít és a jövő! Szóval ne vájkálj olyasvalamiben, amihez semmi közöd! - felelte szigorúan.
- Ez a nő nem fogja bírni mellettem egy hétnél tovább, az biztos. - nevetett.
- Én inkább téged féltelek, fiam! - nevetett Jerry is, összezavarva az ezüsthajút és megveregette a sofőr vállát.
- Mi van? - rezzent meg kissé Leon arcizma.
- Minden jót, Leon! Vagy ahogy itt mondják... Au revoir! - és azzal elhajtottak a ház elől.

A francia még elnézte, ahogy a taxi befordul a sarkon és teljesen eltűnik a szeme elől. Nagyot sóhajtva tekintett körbe és tapasztalta a szomszédok gondtalan életét, melyet szinte teljesen elfeledtetett vele az ital és az önsajnálat, ami az életét jellemezte mostanában. Különös elszántságot és úgynevezett harcra készséget érzett magában, tekintetét egyenesen annak a szobának az ablakára szögezte, ami mögött újdonsült munkája tartózkodott, és mintha csak megérezte volna, az ablakok hirtelen csapódtak ki és jelent meg mögöttük Sora, aki karjait széttárva lélegzett mélyet a friss párizsi levegőből, melyben felfedezni vélte a különleges, parfümös illatot is. Elégedetten nézett végig a városon, mely szemei előtt terült el, de arcára cinkos mosoly ült, mikor tekintete találkozott Leon-éval, aki mozdulatlanul meredt rá és tudta, abban az apró mosolyban és különös pillantásban, semmi jóra sem számíthat. Csípőre tette kezét, kacsintott és sarkon fordult. Őt nem lehet ilyen könnyen eltaposni. A szobát már tisztességesen belakta, de volt még mit takarítani rajta, ezt nem tagadhatta. Ami azonban mégis fontosabbnak tűnt számára, az először is a nappali, a konyha és egyáltalán az alsó szint rendberakása volt. Mégiscsak ide érkeznek meg először az esetleges vendégek. Gyorsan átöltözött, magára kapott egy kényelmes melegítőt, egy festékfoltos pólót és hajára vicces kendőt kötött. Tényleg úgy nézett ki, mint egy fiatal szobalány, különös öltözékben. Lebaktatott a földszintre és először a konyhában kezdte munkáját.
Összegyűjtötte a szemetet, mely szinte belepte az egész helységet, majd a hatalmas zsákot kicipelte a ház mögötti konténerbe, amely mellől láthatta, Leon mivel foglalatoskodik mindeközben. Sejthette volna. A nagyságos úr egy könyvet olvasva terült el egy fűzfa lombja alatt, mely kupolaként védte őt a naptól. Sora, hogy észrevetesse magát, erősen csapta vissza a konténer fedelét, mire kénytelen volt a férfi is felfigyelni.

- Óh, látom már hozzá is kezdett a munkához, kisasszony! - pislogott felé.
- Valakinek muszáj lesz rendet tartania, ha a ház ura ilyen pipogya alak.
- Pipogya? Mégis, mire gondol?
- Hogy maga milyen egy... - forrongott, de amint észrevette a férfi tekintetében a győzelem szikráját, pontosan tudta, hogy csak szórakozik vele, amit nem hagyhatott, természetesen. -... művelődésre éhes férfi! - fejezte be, meglepve Leon-t. - Igazán dicséretes az érdeklődése. Ha gondolja, ajánlhatok önnek egy pár könyvet.
- Ön? - nézett végig lenézően a lányon, akit nem kis pír öntött el a gesztust követően. - Mégis mit tud nekem ajánlani egy... szobalány?
- Milyen igaz is! - törölgette meg kezeit és sarkon fordult. - Ha nem haragszik, visszatérek a munkámhoz.
- Igazán nem akartam feltartani, kisasszony! - bújt vissza a lapok mögé és amint eltűnt szem elől a lány, halk kacajban tört ki, nem máshogy Sora, aki a hátát a falnak döntve nevetett és kissé jobb kedvvel folytatta feladatát.

Több mint egy órán át mosogatott, és mikor felsöpörni készült, átkutatta az egész helységet a felszerelésekért, de nem járt sikerrel. Minden apró zugba benézett, minden mögé bekukkantott és talán abban a pillanatban ezt meg is bánta, mikor egy ilyen kíváncsiskodást követően egy hatalmas ízeltlábú indult meg felé és lendült támadásba. Sora torkán hihetetlen éles és hangos sikítás szakadt fel, amit nem csak a kertben unatkozó Leon, de bármely szomszéd meghallhatott az utcában. Az ezüsthajú izmai megfeszültek és rohanni kezdett a konyhába. Pisztolyát a szobában hagyta, de mindig van a lábszárára erősítve egy kés, amivel még mindig könnyedén a kezében tudja tartani az irányítást. Az ajtót nem kinyitotta, hanem berúgta és begurult a pult mögé, ahonnan érdekes látvány tárult a szemei elé. Sora ugyanis egy „fogalma sincs, honnan vette” rovarölő spray-vel állt a kezében az asztal tetején, ahol még mindig volt mit takarítani. Leon leeresztette a karját és a szituáció akaratlanul is kihozta belőle a nevetést.

- Még... Mégis mit művel maga ott? - próbálta nevetés nélkül kérdezni. - Azt hittem, valaki az életére tört!
- Ez igen is életveszélyes helyzet volt! - rivallt rá, kifeszített kézzel.
- És mégis... - köszörülte meg a torkát. - Ki az áldozat?
- Ááá! Ott szökik! - fújt rá messziről a padlón kotró csótányra, aki simán túlélte a lány támadását.

Leon megelégelte ezt az ostoba akciózást és egy könnyed mozdulattal hajította el kését, ami azonnal felnyársalta a bogarat, ami még ugyan próbálkozott a túlélés kósza gondolatával, de hamar belátta, hogy nincs esélye. Mozdulatlan maradt és Leon újra Sora-ra nézett, aki még mindig gyanakodva meredt a mozdulatlan állatra.

- Már vége van!
- Persze! Mindig ezt mondják... - szorongatta a spray-t és lassan indult meg áldozata felé.

Igazán mulatságos látványt nyújtott, ahogy hangtalanul közelít felé, egy pillanatra sem lankad a figyelme és amint a legapróbb jelét látja, hogy a csótány még él, azonnal ráfújja a palack tartalmát, ebben biztos volt. Egészen pár centire tartotta a rovarirtót, leguggolt mellé és várt. Hallotta, hogy Leon sóhajt egyet és odasétál mellé, leguggol és együtt folytatják a rovar mustrálását.

- Mit gondol, doktornő, eladhatjuk a szerveit? - kérdezte teljes komolysággal, de Sora mosolygott rajta mindaddig, míg a kis drága egy utolsót nem rúgott magán.

Sora ismét sikítani kezdett és iszonyatos erővel tartotta a gombon az ujját, melyből megállíthatatlanul áradt a spray különös, jellegzetes szaga. A bogár testét már belepte a halálos adag hab és végre a lány hangja is elcsitult. Azzal azonban nem számolt, hogy amíg ő a guggolásból felállt és csak lehajolva küzdött a csótány ellen, Leon még mindig guggolva maradt, és most köhögve és tüsszentve nézett az életét veszélyben érző lányra, aki, mint egy rossz kisgyerek, a háta mögé rejtette a gyilkos fegyvert és megnyerően mosolygott a férfira.

- Szóval nem csak a csótány volt a célpont, ugye? - magasodott fölé.
- Mi-Mire gondol? - nevetett zavartan.
- Higgye el, nem akarja tudni... - fonta össze maga előtt izmoktól dúsult karját, mire Sora kislisszolt mellette és felszaladt az emeletre, ahonnan még visszakiáltott egy bocsánatkérést nevetése közben, majd bevetette magát a fürdőbe, ami szintén nem dicsekedhetett higiéniájával.
- Talán mégis inkább itt kellett volna kezdenem... - mondta lemondóan, de már képtelen volt többet takarítani ezen a napon.

Levetkőzte ruháit és a mocsokkal kapcsolatos undorát és vett egy forró fürdőt. Leon eközben elégedetten tekintett körbe a konyhában, ahol már egészen biztató jeleket látott a rendre. Elégedetten süllyesztette karját nadrágzsebébe és indult késéért, melynek élén még ott volt a kegyetlenül elintézett rovar is. Ahogy jobban szemügyre vette dobását, kicsit elkomorodott. A kés nem találta el tökéletesen az áldozatot, csupán az egyik oldalán fúródott belé és a halálos ütést a rovarirtó mérte rá. Haraggal a szemében kaparta zsákmányát a szemetesbe és képtelen volt bevallani magának, hogy bizony kijött a gyakorlatból. Márpedig jelen helyzetben ideje lenne visszaszerezni régi fényét és felvenni a ritmust. Megtörölte kése élét és visszacsatolta lábszárára. Úti céljának most a hátsó kerti garázst választotta, mely többet rejtett, mint azt kívülről látni lehetett. A méregdrága sportautó és egy golyóálló furgon mögött egy vasajtó húzódott. Már rég nem nyitották ki a zárat, ezért kissé recsegve adta meg magát az érkezőnek. Leon kitapogatott egy kapcsolót és a helység három lámpája közül csak egyetlen egy maradt égve a hirtelen jött voltoktól, de ez a fény is bőven elég volt ahhoz, hogy egy kicsit gyakoroljon. Hogy mit? A lövészetet. Ez a bázis ugyanis egy hangszigetelt lövészterem volt, ahol egy asztalon mindenféle kaliberű fegyverek sorakoztak egy fülvédő mellett, melyből egy szintén elhagyottan hevert... a földön. Kicsit összezavarodott a termet látva, de aztán minden eszébe jutott... Az utolsó nap, mikor itt járt... Ő okozta ezt a rendetlenséget. Az üvegszekrény ajtaja leszakadva hevert a fal mellett, az üres töltények szinte belepték a padlót, ahogy a pisztolyok is. Tekintetét a terem végébe vezette, ahol egy célrajz függött a műszeren. Egy gombot lenyomva közelített a rajz, mely tökéletesen tükrözte akkori lelkiállapotát és kétségbeesett próbálkozását... a bosszúra...