|
7. rész
2012.01.28. 11:44
- Tádááááám!
Leon, ahogy kinyitotta szobaajtaját, egy kissé koszos, csapzott lánnyal találta szembe magát, aki láthatóan nem sokat aludt tegnap este. Álmosságtól ködös tekintetét lassan vezette végig Sora-n, akinek szemében különös, ragyogó fény cikázott keresztül és tökéletesen láthatta rajta... boldog volt. Akaratlanul is eszébe jutottak azok a titkon elejtett szavak az előszobájában, amit Jerry és ő váltott egymással...
- Héj! - szólt még neki, de nem nézett rá, ahogy a lány sem fordult vissza.
- Igen?
- Nem vagy gyilkos...
Úgy látszik már jó ideje figyelhette őt szótlanul, mert védence szemébe most aggodalom és féltő kíváncsiság költözött és őt szólongatta. Ahogy feleszmélt kissé, megdörzsölte a szemeit és nyújtózott egyet, és igazán csak most láthatta Sora, hogy mit tart a kezében. Egy kibiztosított fegyvert szorongatott a markában és úgy hadonászott vele, mintha csak egy nyalóka lenne. Nyilván megijeszthette a hirtelen megjelenésével. A lány kissé összerezzent, ahogy a magasból leereszkedett a pisztoly és eltűnik a testőre háta mögött. Nem akart ilyen lenni. Nem akart minden egyes alkalommal a saját elméje, saját emlékei rabjává válni. Ujjait lassan gördítette köténye kantárjára és görcsösen tartotta, mintha attól tartana, elszakad. Leon ásított, majd mikor ki akart bújni a lány mellett az ajtón, tekintetük összetalálkozott és megmerevedett.
- M-Minden rendben? - pislogott értetlenül és tekingetett körbe magukon.
- Ön még alvás közben is tart magánál fegyvert? - próbált a lány minden félelmet kiűzni hangjából, több-kevesebb sikerrel.
- Ezért fizet, nemde bár? - szűkült össze a szeme, és Sora hiába erőltette magára azt a fanyar mosolyt és hiába húzta ki magát előtte, tökéletesen látszott rajta a félelem és a rettegés, amit már a fegyver puszta gondolata előidézett nála.
- Ha megbocsát, most visszavonulnék! - csapta össze tenyerét és a választ meg sem várva tűnt el kijelölt szobájába.
Leon furcsállotta a dolgot... Nem is kicsit. De most képtelen volt többet törődni ezzel. A múlt este egész sokáig maradt az eldugott kis gyakorlóteremben és minden elvesztett, kicsit megkopott tudását felelevenítette. Ásítozva és sokáig nyújtózkodva lépkedett le a lépcsőn és az előszobába érkezve, valamit furcsállott a házon, de nem tudta megfogalmazni, mit érzett vele kapcsolatban. Komótosan nyitott be a konyhába és automatikusan emelte magasra a lábát, hiszen a régi viszonyokat tekintve egy balerina mozgására volt szüksége, hogy ellavírozzon a szétszórt edények és maradékok között... De álmosságtól ködös tekintete egy pillanat alatt kipattant. A helységben ugyanis régen látott, pedáns rend uralkodott, sőt, az asztalon friss reggeli és gőzölgő kávé várta. A felismerést követően egy gyors mozdulattal visszafordult az előszobába és az a szokatlan érzés most felismerésre talált. Itt is minden rendben volt, sőt, a nappali is úszott a napfényben, pedig már nagyon régen sötétségre ítélte a falakat. Kissé rosszul érezte magát, hogy úgy viselkedett vele tegnap és most reggel, de elvei voltak, amiket nem adott fel az Istenért sem. Márpedig Leon Oswald nem fog megalázkodni és bocsánatért esedezni senki felé. Hűvösséget erőltetve magára indult vissza a konyhába és szívesen fogadta a kiporciózott reggelit. Ujjait végighúzta az asztallapon, mint egy házsártos úriasszony és elismerően dörzsölte össze ujjait... Ez bizony kristálytiszta. Apró mosoly gördült ajkaira falatozása közben a gondolatra, mely megfogalmazódott benne: „Ez az asztal mindig vörös márvány lapú volt?” Reggelije befejeztével épp összetakarítani készült, mikor jobban belegondolt helyzetébe... Hiszen már van egy remek cselédje... Aki majd elpakol utána. Ravasz gondolatát tettek követték és egy újabb poharat vett elő, amibe vizet öntött, majd otthagyta az asztalon. Plusz egy mosatlan pohár. Gonoszan forgatta körbe tekintetét a konyhapulton, hogy mit tudna még okkal, magyarázkodás nélkül összekenni és ezzel egyre több gondot okozni Sora-nak, de ekkor a lány sietős léptekkel szaladt lefelé a lépcsőn. Leon azonnal kifordult a konyhából és előrántotta fegyverét... Ahogy azt veszélyhelyzetben tennie kell... Majd várta, hogy a lány megtalálja és berántsa maga mellé, hogy aztán elintézhessék a támadót. A lány épp benyitott a konyhába, mikor azonnal egy tenyeret érzett szájára tapadni és egy pillanat alatt feszült neki testőre mellkasának, érezve annak minden egyes veszett szívverését. Már épp felháborodott volna a férfi viselkedésén, mikor a másik kezében feszülő fegyver lassan közelített az arcához és suhant el előtte. Megremegett... És ezt már Leon is érezte. Egy pillanatra sem lankadva figyelmével lesett le a lányra, akinek keze már-már jeges érintéssel illeszkedett a száját tartó tenyerére. Ahogy felismerte a helyzetet, azonnal eltette fegyverét és lecsúszott a fal mentén, magával húzva a lányt is, aki úgy engedelmeskedett, mint egy rongybaba. Minden szabad akarat kiveszett belőle. A férfi érezte, hogy semmilyen veszély sem áll fent a házában, bár erre hamarabb is rájöhetett volna azokkal a hatalmas biztonsági felszerelésekkel, amiket felszereltetett. Ahogy ott ültek, karjai között védencével, szíve különös lüktetésbe kezdett és képtelen volt megálljt parancsolni neki. Mély levegőt vett és keményen tolta el magától a világát vesztett angyalt.
- Fogalmam sincs, mi a fene üt magába, akárhányszor fegyvert lát. De ez így nem megy!
- Nekem meg arról nincs fogalmam... - nyerte vissza lélekjelenlétét Sora. - Hogy minek kell a hálóruhája alatt is fegyvert tartania. - jött egy picit zavarba.
- Testőr vagyok az Istenért! - kelt ki magából az ezüsthajú.
- Aki a saját házában is retteg? - vágott vissza a lány most már keményen, de legbelül hálás volt ennek a jégcsapnak, hogy kirángatta abból a hívogató űrből, ami felé közeledett.
- Hiszen maga semmit sem tud arról, hogyan kell viselkedni egy ilyen szituációban! - tápászkodott fel a földről.
- Nem is akartak minden nap az életemre törni... - pattant fel utána, de abban a pillanatban, ahogy kicsúszott a száján ez a mondat érezte, hogy ezzel most jól elvágta magát Leon-nál és a kialakulóban lévő, barátinak mondható viszonnyal kapcsolatban.
A francia viszont ennél azért már képzettebb volt, minthogy most az előzményekről vagy az esetleges incidensről kérdezgesse. Látta a lányon, hogy ezt nagyon nem akarta elárulni neki, még ha nyilvánvaló is volt azok után, hogy idekerült. Mintha szégyellte volna, hogy ilyesmibe keveredett. Sóhajtott, majd visszarejtette a pisztolyt és úgy hagyta ott, mintha semmit sem hallott volna az előbb.
- Jut eszembe! Miért rohant le? - állt meg a lépcső aljánál, de nem fordult a lány felé.
- Mert csörgött a mobilja a szobájában! - vetette oda neki a konyhából.
- Értem. - felelte, majd folytatta útját szobája felé.
Sora már lehiggadni készült, mikor végignézett a nemrég kitakarított konyhán és szörnyülködve tapasztalta, hogy ez a felfuvalkodott hólyag direkt tesz neki keresztbe és termel munkát a számára. Kiáltott volna mérgében, de ahogy végiggondolta, szinte biztosra vette, hogy ez a pasas lélekszakadva rohanna felé, kibiztosított fegyverrel és szétverné a tányérokat és a poharakat. De nem volt szüksége egy újabb fejmosásra. Bár igaz, ami igaz, jót szórakozott volna a jeleneten és legalább a tányérokkal sem lett volna több gond.
- Még hogy fogalmam sincs, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni... - morgott halkan, miközben megeresztette a vizet és beleeresztette a poharakat. - Mégis hol van az leírva, hogy a népszerűség egyet jelent a biztonság elvesztésével? - csapkodott a vízben, majd kissé elkedvetlenedve állt meg, maga elé meredve. - Mégis mit hittem? Hogy minden csupa boldogság? Hogy az embereknek boldogságot adni egyedül az én célom? Ostoba liba vagyok. Hogy hihettem egy percig is, hogy ezzel a hatalommal, ami a kezembe került a hírnévvel, majd megváltoztatom a világot? - meredt habokban úszó tenyerére, melyet most görcsösen szorított össze.
Meredt kétségbeesésében és önmarcangolásában a lépcső dobogása törte meg. Nyilván Leon készül valahová. Hallotta, ahogy a francia a kabátokat elrejtő szekrényhez igyekszik és kivesz egyet az akasztóról. A hangokból ítélve az a hosszú, fekete bőrkabát kerül rá, amit tegnap este törölgetett át gondosan. Aztán a cipős szekrényt is kitárta. Nem lehetett nem meghallani, ugyanis olyan nyikorgással jár az ajtó mozgatása, amit talán még odakint is meghallanának. Egy kemény talpú férficipőt húzott a lábára és a kulcsával babrált. Tulajdonképp ekkor jutott el Sora tudatáig, hogy bizony készül valahová és egyedül óhajtja hagyni, ráadásul úgy, hogy egy szót sem szól neki róla. Dühösen vágta a szivacsot a habok közé, melyek kissé kicsaptak és beborítottak mindent maga körül.
- Már elnézést, de hová tart a méltóságos úr? - törölgette kezeit a konyha ajtófélfájának támasztva hátát, ahonnan tökéletesen láthatta a férfit.
- Mégis mi köze van hozzá? - fordult teljesen Sora felé, aki kissé zavarba jött a látványtól.
Nem az a Leon állt előtte, akit megismert. Nem volt ápolatlan, nem áradt róla a piaszag, nem gombolta be össze-vissza az ingét, nem lógott rendezetlenül utána az amúgy irigylésre méltó, ezüst haja és nem mutatkoztak meg fekete foltjai szemei alatt, amiket a kialvatlanság okozott. Egy elegáns, tiszta és figyelemreméltó férfi állt előtte. Egy fekete farmernadrágot, fekete, magas nyakú garbót viselt, amit a bőrkabát csak még inkább megvadított. Iszonyatosan jól nézett ki ezekben a ruhákban. A haja rendezett sorban volt, karóra, karkötő és egy ezüst nyaklánc került még rá egy apró medállal kiegészítőnek, egyik kezében egy napszemüveggel, másikban egy aktatáskával és a kulcsival. Mikor feleszmélt, mit is művel épp, pirulva fordította el a tekintetét és dühöt tettetve hunyta le szemeit. Leon-t azonban nem lehetett becsapni. Ő sem volt vak, pontosan látta, milyen szemekkel méri őt végig Sora hosszú, néma perceken keresztül és milyen zavarba jött a tudattól, hogy bizony lebukott.
- Szó-szóval akkor nem árulja el? - terelte vissza a témát.
- Miért tenném? Nincs magához semmi közöm! - döfte le a lányt szavaival, aki kicsit beleremegett a túlzott és erősen rideg valóságba, de volt annyi ereje, hogy visszavágjon kicsit.
- De a szobalánya vagyok! - fonta össze karjait melle előtt, ezzel is makacsul kihangsúlyozva természet adta domborulatait. - Mégis mit mondjak, ha keresi Önt valaki, amíg távol van?
- Ugyan ki keresne engem? - zörögte olyan keserűséggel a hangjában, amely egy pillanat alatt megfagyasztotta a levegőt, majd az ajtót kitárva hozzátette. - Az ügynökség keresett... És nem tudom, mikor érek vissza. Addig volna szíves nem tönkretenni az otthonomat? - nézett vissza rá csábító mosollyal és mielőtt Sora visszavághatott volna, gyorsan el is tűnt.
Sora a nappaliba sietett, amelynek egyik ablakából figyelte a férfit, ahogy az megjelenik a felhajtón méregdrága, de kissé elhanyagolt sportautójával és eltűnik a kapu mögött. Sora egy csalfa mosollyal az arcán tért vissza a konyhába és fejezte be teendőit, majd rendbe tette a fürdőt is, mely most már eredeti márványos fényében tündökölhetett. Az újdonsült szobalány már lassan a ház minden szobáját elintézte, csupán kettő jelentett számára akadályt. Emlékezett rá, hogy mikor tegnap este az emeleti folyosót tisztította meg a piszoktól, a vendégszobákat is sikeresen felfrissítette... kivéve egyet. Az egyik, fehérre mázolt ajtó kulcsra volt zárva és még csak zároldó trükkjei sem bizonyultak elégnek a bejutáshoz. Úgy érezte, egy titok lapul odabent, amiről Leon úgy gondolja, jobb, ha védence nem tud. Na de nem ismeri még Sora Naegino-t, akit az ilyen kihívások csak még inkább feltüzelnek és meg sem áll a célja eléréséig. A fürdőből kiérve megint elindult a ház egyetlen fehér ajtója felé és nem csalódott... ismét zárva volt. A kulcsot Leon szobájában sejtette, ezért gyors léptekkel indult oda és lendületesen próbált belépni, de nagyot csattant az ajtón. Ez is zárva.
- Áúh... - dörzsölgette fájdalmasan fejét a földön ülve Sora. - Miért kell bezárni ezeket az ajtókat?
Kíváncsisága sosem látott magasságokba emelkedett, de türtőztetnie kellett magát. Mégsem lehet ennyire faragatlan és érzéketlen, hogy betörjön oda, ha már ennyire el akarja titkolni a mögöttes értékeket. Kissé csalódottan tápászkodott fel a földről és határozta el, hogy amint lesz rá lehetősége, rákérdez a férfinál, de addig is...
- Fűnyírásra fel! - indította a gépet és nekilátott a hatalmas kert rendberakásához.
A fűvágás után, hogy ne kelljen kimozdulnia a házból, a telefonkönyv segítségével rendelt meg rengeteg virágot és apróbb bokrokat, amiket a kiérkező, meglehetősen jóképű, izmos és napbarnított bőrű kertészekkel ültettek a régi, kiszáradtak helyére. A munka kifizetése után már csak egy kiadós locsolásra volt szükség és mindent nyugodtan a természetre lehetett bízni utána. Sora csupa sár volt, ami nem csak ruhájára, de a cipőből kilépő, csupasz lábára, karjára és arcára is jellemző volt. A kovácsoltvas kerítés mellett egy fekete limuzin állt le és szállt ki belőle a sofőr, hogy ajtót nyisson utasának. A lány, slaggal a kezében figyelte őket és várta, ki érkezett. Akaratlanul is felcsengett előtte Leon hangja, mikor lemondóan köpte oda neki, hogy őt bizony senki sem látogatja szívesen. Mondjuk a fogadtatásmódján lenne mit csiszolni. Sora gyorsan elzárta a vizet és kissé megigazgatva magát szaladt a vendégekhez. Egy apró, kalapos úr érkezett hozzájuk, aki mindennemű engedély nélkül lépett be a kapun, kissé felháborítva a jelenleg egyedül itt tartózkodó pillanatnyi kertészt. Csapzott ruhájában és piszkosan hadonászott felé, mire észrevették őt.
- Moussiert Oswald-ot keresem! - dörögte a férfi, rekedtes hangján.
- Ő most jelenleg nem... - egyenesedett ki hajlongásából. - Mr. Kenneth?
- Hm? Csak nem? Sora? Sora Naegino? - hitetlenkedett a férfi és kissé megbotránkozva nézett végig rajta.
- Mégis mit keres itt? - húzta össze szemét a láthatóan mogorva gesztuson.
- A film részleteit jöttem megbeszélni Önnel. De nem hittem, hogy idáig süllyed. - törölgette meg kezeit.
- Süllyedek? Miről beszél? Csak mert nem ülök egész nap a fodrászomnál és a manikűrösömnél, mint a többi elszállt liba, már nem is érek annyit? - jött indulatba.
- Ezt majd a film után megmondom. - villant meg a férfi szeme olyan fényben, amiben kíváncsiság és kis pimaszság is helyet kapott. Mintha direkt provokálná.
- Akkor mondja gyorsan és kérem távozzon! - törölte meg a kezeit a lány és elvette a neki szánt, vastag borítékot, amiben a forgatókönyv és az egyéb mellékesek voltak.
- Ha nem haragszik, megnézném magamnak ezt a villát. - nézett el a lány mellett.
- Mégis minek?
- Csak látni szeretném, milyen körülmények között él a következő sztárpalántám.
- Ennek semmi köze a teljesítményemhez!
- Lehet... De azért mégis vetnék rá egy pillantást.
Sora látta, hogy az öregre bizony nem hatnak a szavak, ezért egy hosszú sóhaj mellett beinvitálta őt és miután kissé rendbe szedte magát, neki is láttak a részletek megbeszélésének az immár tiszta ház tiszta nappalijában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
