Az öreg olyan precizitással és magabiztossággal vezette bele Sora-t a részletekbe, hogy képtelen volt bevallani magának, tényleg Mr Kenneth a legjobb a szakmában. Eddig csak kora és feltételezett tapasztalatai miatt tisztelte, de ezek után, mint szakember is nagyot nőtt a szemében. A film legapróbb részleteit is kivesézték és a téma lezárása gyanánt forgatókönyvet és már az első forgatási nap időpontját is megkapta. Egy akcióval és szenvedéllyel teli, majdnem két órás történet, aminek ő lesz az egyik főszereplője. Szemei elkerekedtek és boldogságtól ragyogtak fel, amikor a szereplők között két ismerős nevet is felfedezett, mégpedig Layla-ét és Yuri-ét, akik nem kisebb szerepet kapnak, mint ő. Észre sem vette, hogy Mr Kenneth időközben egy hívást kapott és hogy valakit ideinvitált, ebbe a házba, Leon házába. Sóhajtva horgasztotta le a fejét és csak azon zakatolt az agya, hogy ha Leon rájön, tuti leszedi a fejét, amiért mindenféle, számára idegeneket enged be ide. Csak imádkozhatott, hogy mire a francia hazaér, addigra mind elmennek és nyomuk sem marad.

- Rendben, Robins mindjárt itt lesz... - csúsztatta zakója belsőzsebébe mobilját a rendező.
- Khm. Kicsoda? - puhatolózott a lány, miközben visszapillantott a sorok közé, mert biztos volt benne, hogy már hallott valahol erről a névről.
- Ken Robins, a másik főszereplő. - bökött ujjával a papírköteg legfelső lapjának közepére, ahol tényleg ott virított az említett név.
- Értem... - nyújtotta el és a karakterjellemzést böngészte. - A pipogya jegyes, aki Rambót játszik, hogy megmentsen engem, - aki mellesleg titkosügynököt játszom - mikor én egy másik férfit szeretek... - összegezte egy lemondó mosollyal arcán a lényeget.
- Valahogy úgy... - forgatta szemét az öreg, mikor megszólalt a csengő.
- Remek... Haladunk. Egy gyors bemutatkozás, egyeztetés, aztán puszi pá és mire Leon hazaér, semminek nem marad nyoma sem. - gondolta Sora és sietősen nyitotta gombnyomással a kaput és engedte beljebb a fiút a házba.

Maga előtt látott egy gyermekarcú, viszonylag magas, kissé kisportolt alkatú férfit, akinek olyan azúrkék szeme volt, hogy arra a pár másodpercre is képes volt magával ragadni. Sora csak akkor tért észhez, mikor a játékosan csillogó szemekben kíváncsiság és kis zavarodottság villant meg és őt szólongatták.

- Elnézést, kisasszony, valami baj van? - aggodalmaskodott a fiú.
- Óh! Bocsánat! - zavarodott össze kicsit. - Csak egy kicsit... nos hát... nem mintha... - dadogott össze-vissza.
- Ken Robins vagyok! - nyújtotta felé karját a férfi mosolyogva, ami gesztusnak és mentőövnek egyaránt megfelelt.
- Örvendek! Sora Naegino! - viszonozta a kedvességet és behívta őt is a nappaliba.

A fiú úgy tekergette a nyakát, mint egy kisgyerek, aki először jár az állatkertben. Szinte már zavaró volt, hogy minden egyes berendezési tárgyat szemügyre vett és szinte látni lehetett rajta, hogy amint megformálta magában a véleményét valamiről, a tekintete továbbsiklott valami másra. Sora az ajtóból kikerekedett szemekkel figyelte a jelenetet és lopva lenézett a kanapén fejét csóváló Kenneth-re is. Nem tehetett róla, de egészen szórakoztatónak találta a saját és vendégei helyzetét. Egy darabig még vissza tudta tartani magát, de alig három perc után előbb halk, majd hangos nevetésben tört ki, mire mindketten felfigyeltek.

- Mi olyan mulatságos, Ms Naegino? - dörögte az öreg rekedtesen.
- Elnézést. - szedte össze magát. - Csak hát Mr Robins kicsit... hogy is mondjam... Furán viselkedik! - hadonászott a karjaival.
- Áh! Sajnálom! - vakarta meg zavarodottan Ken a tarkóját. - Rossz szokásom! Tudja, a nagyapám műkereskedő és hát, gyerekként mindig körülötte ugráltam, ha valami régi, szinte felbecsülhetetlen értéket hoztak hozzá és együtt elemezgettük ki. Azóta, akármikor meglátok egy stílusos vázát vagy faliórát, elragadtatom magam és ez lesz a vége.
- Nincs miért bocsánatot kérnie! - szelídült nevetése mosollyá. - Kérnek valamit inni az urak? - csapta össze tenyerét Sora és járatta fejét a két férfi között.
- Köszönöm, én egy kávéval beérem! - felelte Mr Kenneth.
- A részemről is megfelel! - tette hozzá a fiú.
- Akkor egy pillanat és hozom. - fordult sarkon és indult is a konyhába.

Robotszerű mozdulataival kereste elő a filtert és töltött vizet a gépbe, miközben gondoltai teljesen máshol jártak. Megkönnyebbült, hogy nem egy beképzelt, fellengzős pasassal kell eltölteni munkaideje jó részét. Ken teljesen átlagosnak és rendesnek tűnt, ezért már szinte előre várta a forgatást. Az idő odakint viszont nem tükrözte a lány békéjét és megnyugvását. A szél egyre erősebben vágtatott végig a kerten és fitogtatta erejét a fiatal fákkal szemben, akik eddig hősiesen állták az ostromot. A nap erőtlenül próbált utat törni sugaraival a gyülekező viharfelhőkön keresztül, de már látható volt az eredmény: vihar lesz. Gyűlölte a vihart. Rettegett, ha a villámok és a mennydörgés felváltva ostromolják az eget és hasítanak ketté mindent, beleértve a lány szívét is. De most nem gondolhat erre. Mire komolyabbra fordulna a dolog, a vendégei biztosan hazaigyekeznek majd. A két nagy adag kávé hamar elkészült, de Sora feltett még egyet, hogy mire Leon hazaér, addigra egy forró itallal várja majd és biztos jól esne neki egy forró fürdő is... Mielőtt még elkalandozhatott volna, a második adag is elkészült, amit hőtartó üvegbe öntött, a másik két adagot pedig felszolgálta a nappaliban.

Épp beért hozzájuk, mikor az előszobába felszerelt dobozka csipogni kezdett, jelezve, hogy valaki kinyitotta a kaput. Röviden: Leon hazaért. Sora egy pillanatra megremegett, amit egyszerre köszönhetett a távolban ropogó égnek, az eső hirtelen lezúdulásának és a Leon reakciójától való félelemnek.

- Mi történt? Mi ez a csipogás? - érdeklődött Ken, miközben kivette a lány kezéből a csészéket.
- Mr... Mr Oswald hazaérkezett... - sóhajtotta és mozdulatlanul várta, hogy felvágódjon a bejárati ajtó és dühös szitkokkal nyisson be rajta Leon.

A két férfi kissé zavarodottan, de annál kíváncsibb tekintettel meredt az előszobára a nyitva hagyott nappaliajtón keresztül. Már az udvarról kellemetlen káromkodás szűrődött be, és ahogy kinyílt az ajtó, úgy erősödött az indulat és a hév, ami egyszerre áradt a férfiból.

- Ki az a két barom, aki pont az én villám bejáratát használja parkolásra? Ráadásul eleredt az eső és már attól bőrig áztam, hogy a garázstól idáig jöttem. Az a hibbant tyúk meg az udvar közepén hagyja a fűnyírót és tönkreteszi nekem ezzel az esővel. Csak kerüljön a kezeim közé, mert olyat... - ahogy levarázsolta magáról a cipőt és a kabátot, végre felfedezte az ajtó mellett sorba rendezett két pár férficipőt.

Kíváncsian szemlélte egy darabig a darabokat, majd a nappali felé nézett, mintha érezte volna a vendégek kíváncsi tekinteteit magán. Az első, akivel a tekintete összeakadt, az Ken volt. Az ezüst szemekre lassan süllyedt rá a szemfedő és mire újra ráemelte tekintetét a fiúra, a hamuszínben tűz parázslott és lángolt fel egy pillanat alatt. Mély levegőt vett és magabiztos, erős léptekkel közeledett a szobába, ahol erősen csapta a falnak az ajtót. A látvány kissé megdöbbentette. Egy vén csont szorongatta görbebotját az ő kanapéján és egy vele egykorú szépfiú legeltette szemeit a kissé megszeppent és a kiabálásra felkészült Sora-n, aki pontosan háttal állt neki.

- Mi folyik itt? - dörögte mély, erős hangján.
- Hát őőő... izé... az urak csak... nos...
- Szedje már össze magát! - pirított rá, mire mind Mr Kenneth, mind Ken felmordult kissé.
- Én vagyok a kisasszony producere! - állt fel ráérősen az öreg és odatipegett a kétméteres férfihoz, aki mellett egész viccesen nézett ki. - Mr. Kenneth. - nyújtott neki kezet, amit Leon bár elfogadott, de a fejében még mindig csak az zakatolt, „producer?”.
- Én pedig Ken Robins, a film másik főszereplője! - sietett a férfihez ő is, de ez a kézfogás már cseppet sem volt olyan baráti, mint az előző.

A két fiú úgy szorongatta a másikat, mintha ezzel mérnék fel egymás veszélyességét. Sora megsemmisülve figyelte a lassan elfehéredő kézfejeket és gyors cselekedésre ösztönözte magát, amiben nagy szerencséjére Mr Kenneth is nagy segítségére volt.

- Ms Naegino, nekem most mennem kell! - itta ki csészéje tartalmát. - Kikísérne?
- P-Persze... - igyekezett oda hozzá és odasúgta. - De nem lesz ebből baj? Biztos magukra lehet őket hagyni? - bökött a fejével óvatosan a fiúkra.
- Ne aggódjon, ez csak egyfajta férfiúi rivalizálás. - intette le halkan és indult is tovább.

Sora úgy követte őt, mint egy hűséges kiskutya, és igyekezett minden kívánságát és óhaját teljesíteni. Egy hatalmas ernyőt nyitott maguk fölé és így sétáltak az autóhoz. Minden figyelmét az öregnek szentelte, de képtelen volt megfeledkezni arról a kettőről is odabent, akik épp most akarják szétszaggatni egymást, még ha csak képletesen is. A két fiú még mindig egymás kezét szorongatta, de a legnagyobb döbbenet Leon-on mutatkozott meg, mikor Sora kilépett a házból. A kicsit ügyetlen és erőlködő srác egyetlen pillantás alatt változott át valami teljesen mássá. A szemeiben düh és olyan mértékű fenyegetés ötvöződött, mintha egy teljesen más ember lenne. Az ezüstszemű egy pillanatra összehúzta szemeit és szigorú, fagyos tekintettel égette fel ennek a ficsúrnak azt a magabiztos, gőgös képét.

- Férj? Szerető? Barát? A rokona biztosan nem... - eresztette el a kezét a barna hajú és körbefordult a szobában.
- Testőr... - szúrta neki a lehető legérzelemmentesebben, amit csak meg tudott formálni.
- Kitűnő! Akkor semmi köze sincs a magánéletéhez... - csúsztatta zsebre kezeit.
- Az a munkám, hogy megvédjem a rá leselkedő bajtól és a csótányoktól... - formálta ökölbe kézfejét.
- Áh! Szóval testőr és rovarirtó egyben? - mutatott tettetett érdeklődést, aminek következtében Leon lendületesen kapott utána, megragadta ingnyakát és erősen szorítani kezdte, kissé felfelé húzva, hogy Ken szorult helyzetét még kilátástalanabbá tegye.
- Megüsselek, vagy összeesel magadtól is? - sziszegte az arcába.
- Te csak egy nyomorult senki vagy, aki arra sem volt képes, hogy a hozzá legközelebb állót megvédje... - felelte lassan, nyugodtan, hogy biztosan eljusson Leon tudatáig, hogy többet tud róla, mint azt hinné.
- Takarodj a házamból! - lökte el erősen, minek következtében Ken a padlóra terült.
- Rendben. - állt fel és igazgatta meg ruháját. - De biztosíthatlak felőle, hogy visszajövök. - mondta mindezt olyan elvetemült mosollyal az arcán, amely már-már újabb cselekedetre késztette Leon-t.

Odakint már javában zuhogott az eső, és Ken kihasználva ezt indult el a lány felé, aki, amint észrevette, rohant is hozzá, hogy őt is megóvja az esőtől. Leon a nappali ablakából figyelte, ahogy Sora esetlenül rohangál ebben az ítéletidőben és mindent megtesz ezeknek csak azért, hogy jóban legyenek. Az egész testét felperzselte a düh és az az érthetetlen féltékenység, ami azóta tört rá, amióta először látta Ken szemeit Sora-n pásztázni. Mindezek mellett nyíltan kijelentette, hogy meg akarja szerezni magának a lányt, és felfedte előtte az igazi arcát is. Legszívesebben addig ütötte volna, amíg a föld megadóan be nem szakadt volna a mocsok alatt és maga alá nem temeti. Annyira meg akarta védeni a lányt mindentől, hogy már szinte megrémült saját magától, az érzéseitől. A tekintete most ismét találkozott Ken-ével a víztől torzult ablaküvegen keresztül, és ezt kihasználva a fiú magához vonta a lányt és így indultak a kocsihoz, ami még több mint húsz percig ott vesztegelt a ház előtt és ezek ketten meg az esőben beszélgettek. Az idő viszont a franciának kedvezett. Az ég monoton morajlásba kezdett, ami Sora-t nem csak megrémisztette, de elkezdődött benne az a folyamat, ami ilyenkor mindig. Sebesen búcsúzott el Ken-től és rohant be a biztonságot nyújtó házba, ahol szinte biztos volt benne, hogy egy újabb tomboló vihar várja majd, Leon személyében.

- Huh! - rázta meg magát. - Iszonyat hideg van odakint! - terelte volna a témát, de ahogy tekintete találkozott őrzőjéével, megadóan ballagott be a nappaliba és zuhant a kanapéra.
- Várok... - fonta keresztbe karjait maga előtt a férfi és hátát a falnak vette.
- Csak két fazon, akik a munkatársaim lesznek. - remegett a hangja, de nem Leon-tól félt igazán...
- Munkatársak? És miért az én házamban? Jobb helyet nem talált magának és a szerelmi afférjainak? - nézett oldalt ki az ablakon, de hangjában nem lehetett leplezni a sértettséget.
- Először is... Mr Kenneth a kérdezésem nélkül állított be ide. Nem küldhettem el! Maga sem tenné a főnökével!
- És az a másik? Az a Robinson?
- Robins... - javította ki kicsit nevetve, könnyebb lélekkel.
- Bánom is én. Ő hogy keveredett ide?
- Nyilván az öreg hívta, mert azt sem tudtam, hogy ő is itt lesz.
- Szóval... Maga színésznő? - nézett végre a lányra.
- I-Igen. - felelte meglepve, mikor némi érdeklődést érzett ki az ezüsthajú szavai mögül.
- Nem lehetett valami nagy kasszasiker, ha még csak nem is hallottam magáról! - zökkentette a komoly témát egy kicsit piszkálós, megszokott vonalba.
- Csak hogy tudja, a kontinensen már elismertek! Itt is el fognak! - válaszolt határozott elszántsággal.
- Persze... És milyen stílusú filmekben szerepelt? Valami csöpögős romantika?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik! - emelte magasba mutatóujját, mintha csak okítaná őt.
- Az én világomban inkább, aki kíváncsi, nem biztos, hogy megöregszik... - ropogtatta meg ujjait kissé.
- Miért akar mindent erőszakkal megoldani? - nézett fel rá nevetve a lány és észre sem vette, hogy a riadalma kezd enyhülni azáltal, hogy Leon is itt van mellette és még ha nem is tudja, de most is óvja őt és vigyáz rá. - Egyébként főként akció...
- Tessék?
- Arra volt kíváncsi, milyen filmben játszom. A legutolsó filmem, ami eddig a legnagyobb sikert hozta, akció volt.
- Ez valami vicc?
- Most miért mondja ezt?
- Mert maga fél a fegyverektől! - tárta szét karjait és ellökte magát a faltól. - Már a gondolattól is megremeg, hogy mindig fegyvert tartok magamnál. Vagy csak játékpisztolyokkal hadonászik a vásznon? Mert azért ugye valami fegyver csak van magánál egy ilyen kaliberű előadásban. - jött elő belőle megint az öntörvényű és saját magát magányosságra ítéltetett férfi. - Ne is mondjon semmit! - nyúlt a háta mögé és elővett egy fegyvert. - Tessék, itt van! - nyújtotta oda neki, mire a lány szíve nagyot dobbant egyszerre az odakint tomboló mennydörgéssel és villámlással együtt, ami megvilágította Leon egy olyan arcát, amiben már nem csak a tartás, de a remény is kiveszni látszott.