És honnan tudjam, hogy az vagy-e akinek mondod magad? - kérdezte incselkedve.
- Onnan ha megtudom, hogy feleslegesen zaklatott még azelőtt elvágom a torkát mielőtt még pisloghatna. Oké? - Meg különben is… miért küldte volna ide Martines ha nem tudta volna, hogy itt vagyok?
- Jól van… csak teszteltelek. Itt a levél - mondta, míg felemelt egy borítékot.
Egy kéz villámgyors sebességgel kikapta az övéből majd a tulajdonosa átsétált a szoba egyik sötétkés zugába, és néhány percig néma csend telepedett közéjük. A férfi nem látott sokat a lányból, de abban biztos volt, hogy magas és karcsú továbbá hosszú, majd derékig érő haja van. Egyszer csak halk káromkodás volt halható.
- Szóval így állunk… - kezdett bele majd a levelet visszatolta a borítékba. - Várjon meg odakint. Pár perc és elkészülök.
- Rendben - mondta majd felállt s kiment az ajtón, és úgy becsapta szerencsétlen fadarabot, hogy az majdnem tokostól veszett. - „Hmm… semmi kétség ő az. Még ha az arcát nem is láttam rendesen, de a modoráról mindenféleképp rá lehet ismerni. Jól mondta Sasuke.” - gondolta magában, majd odasétált a kerítéshez, nekidőlt és úgy várt.
Pár perc múlva valóban kinyílt az ajtó. A szőke szeme először döbbenten kerekedett ki majd száját egy apró vigyorra húzta s le nem vette róla tekintetét. Az állig felfegyverzett fiatal lány ránézésre nem lehetett több húsz évesnél, de ő tudta, hogy valójában jóval több ennél.
- „Első benyomásra egy idegesítő, egoista barom. Remélem nem lesz az utamban.” - gondolta a lány, míg felsóhajtott a rá meredő bamba tekintet miatt majd odasétált hozzá.
- „Sokkal jobban néz ki, mint azokon a fekete-fehér fényképeken. És a rólam alkotott első benyomása kifejezetten… tetszik.” - mosolyodott el a férfi, míg végigmérte a lányt tetőtől talpig.
Fekete bőr csizmát, laza térdig érő szoknyát, és hasonló stílusúra varrt topszerű felsőt, rajta pedig egy háromnegyedes ujjú szintén fekete dzsekit viselt, ami jóval a dereka fölött ért. A szoknyájára kívül dobókések voltak felszerelve, továbbá hátrébb két automata géppisztoly jó pár tárral. A szőke arról is meg volt győződve, hogy az alkarvédőket sem dísznek viseli, és hogy minden egyes ruhadarab alatt valamiféle fegyvert rejteget. Táskájáról nem is beszélve…
- Héé… ne meressze így a szemét különben kikaparom, érti? - A hideg futkos tőle a hátamon - mondta erős hangon a lány, aki kissé felkapta a vizet.
- „Nem lesz egy sétagalopp… de mindennek megvan a maga ára…”
- Mehetnénk végre?
- Öhmm… persze. Irány észak.

Jó pár percig csendben sétáltak majd egyszer csak a férfi megszólalt.
- Egyébként nem akartalak megbámulni… csak kissé szokatlanul nézel ki.
- Ezt meg hogy érti? - Meg különben is mióta tegeződünk? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
- Hát… nem mindennap találkozik az ember egy rózsaszín hajú lánnyal.
- Mi baja van a hajammal?
- Semmi. Csak kicsit szokatlan. Tökéletes ellentétben áll a fekete bőrszerkóval.
- „Nyugi… ne is figyelj rá. Ezt a pár napot csak kibírod vele, azután úgysem látod többet a pofáját.” - nyugtatta magát Sakura. - Azért magáról is lehetne sok mindent mondani, ha már mindenféleképpen kötözködni akar.
- Én nem akarok.
- Nem?
- Miért, mi bennem olyan szokatlan? - sóhajtott fel végül.
- Hát most kezdjem el sorolni? - Elég fura fazon, mit ne mondjak. A ruhája pedig… farmer? - Ki hord ma már ilyesmit?
- Na és?
- Plusz, mi a helyzet azokkal a jelekkel az arcának a bal oldalán?
- Ne kérdezz már ennyit! - Még hogy téged zavar, ha megbámulnak…
- De most komolyan kérdezem. Mit szimbolizálnak?
- Hogy ezek… izé… csak úgy megtetszettek, és megcsináltattam.
- Mi?
- Beugrottam az egyik tetováló szalonba, és megcsináltattam magamnak.
- Tetováló szalonba?
- Most komolyan azt akarod, hogy magyarázzam el mi az?
- Először is. Az kérdeztem, hogy mit szimbolizál és nem azt, hogy hol csináltatta.
- Témát válthatnánk?
- Zavarja?
- Eltaláltad! - vágta rá öblösebb hangon a férfi.
Ismét hosszabb szinte már zavaró csend telepedett kettőjük közé, ami jó pár kilométerig elkísérte őket.
- És… honnan jött? - Bár ha tetováló szalont emlegetett akkor gondolom csakis valami nagyvárosból.
- New York. Mármint, ami maradt belőle…
- A rejtély már csak az, hogy mit keres a világnak ezen az eldugott, Isten háta mögötti részén. Itt csak erdők vannak és hegyek. Semmi országút, autók, számítógép… semmi modern cucc, ami akárkit is mozgatna.
Próbálta faggatni, de a férfi mintha meg sem hallotta volna nem válaszolt neki, sőt hozzá sem szólt hosszú órákig. Hamarosan beértek egy erdőbe ahol mindenféleképpen át kellett kelniük az útjuk folyamán. A lány megszomjazott így elővette vizet tartalmazó bőrből készült kulacsát s enyhített szomjúságán.
- Kér inni?
- Nem iszom…
- Nem iszik?
- Nem vagyok szomjas! - válaszolta ingerülten majd megrázta fejét s ment tovább előre.
- Még mindig ideges az előbbi miatt? - kérdezte, de a férfi nem válaszolt semmit, csak mereven nézett maga elé. - Akkor csak duzzogjon tovább.
- Én nem duzzogok! - vágott vissza érces hangon, majd hirtelen megállt.
- Látom. Na figyeljen… nem akarom feleslegesen húzni, de ha már összevagyunk zárva jó pár napig, legalább beszélgethetnénk, hogy gyorsabban teljen az idő.
- Beszélgetni?
- Tudja, kommunikáció - mondta, míg bólintott majd összeráncolta homlokát mikor látta a férfi értetlen arckifejezését. - Istenem, ugye nem kell elmagyaráznom, hogy mi az?
- Persze hogy nem!
- De ha az a baja, akkor nem kérdezek magáról.
- Rendben - vágta rá a férfi, majd ismét elindult előre.
A sűrű erdőben semmi mást nem lehetett hallani csak a madarak csicsergését s a fák lombjainak rezgését amit a szél keltett rajtuk.
- Egyébként valamit nem értek - kezdett bele a férfi, amin a lány enyhén elmosolyodott.
- Mi az?
- Martines azt mondta, hogy a viskóban nem lakik senki. A kert mégis szépen műveltnek tűnt, és a lakásban is tisztaság volt.
- Ezt… a maga szerinti viskót, még a családom ősei építették. Generációról generációra halászok voltak így nem kellett modernizálni. De mikor egy hete visszajöttem, és megláttam milyen rossz állapotban van muszáj voltam tenni ellene.
- Értem. Akkor ezek szerint Martines nem tudta, hogy visszajöttél, és nem is szólt rólam. Szóval ez volt az oka, hogy nem számítottál a látogatásomra. Azt a pókerarcot… csak blöffölt - mondta majd mosolyogva fejet csóvált.
- Valahogy így történhetett.
- És hogy hogy elmentél?
- Miután a szüleim meghaltak úgy éreztem semmi sem köt már ide, ezért elindultam világot látni és új otthont keresni.
- Vannak rokonaid, vagy barátaid?
- Nem. Nincs senkim - válaszolta nagy sokára.
- Miben haltak meg a szüleid? - kérdezte a férfi, de a lány nem válaszolt.
- Sajnálom. Nem a…
- Anyám arcát már régen elfelejtettem. Rejtélyes körülmények között eltűnt még mikor kislány voltam. Az apámat pedig… démonok ölték meg.
- Démonok?
- Igen… Új esélyt kaptam az élettől, és úgy döntöttem arra használom, hogy minden erőmmel harcoljak ellenük. Az a sorsom, hogy megbosszuljam a halálukat… hogy megöljem azt, aki miatt ilyenné kellett válnom. Még ha a külsőm nem is mutatja, legbelül kőkemény vagyok. Semmi sem hat meg, nem sírok, nem nevetek és nem érzek semmit… a szüleim halála óta.
- Milyen démonokat szoktál gyilkolni?
- Mi? - Ja. Biztos hallott már a démonűzésről.
- Igen.
- Torz, undorító, szőrös… úgy minden. Megszállják az embereket, és szörnyű dolgokra kényszerítik őket. Ez a legrosszabb az egészben.
- Nem is tudtam, hogy még vannak ebből a fajtából…
- Ebből a fajtából? -vonta fel szemöldökét a lány.
- Szóval démonűző vagy.
- Nem éppen.
- Hát akkor?
- Ha valakit megszállt a gonosz azt gond nélkül kiűzöm, de mára már alig maradt belőlük. Mondjuk leginkább mutánsokra és vámpírokra vadásztam mostanában mert utóbbi időben nagyon megszaporodtak.
- Szóval fejvadász vagy?
- Igen. Legyenek azok mutánsok, démonok vagy útonállók… én elintézem.
A férfi ezen a kijelentésen elmosolyodott.
- Most meg mi a frász olyan vicces?
- Semmi… csak ki nem nézném egy ilyen ártatlan külsejű lányból, hogy ilyen veszélyes dolgokban utazik.
Ahogy haladtak előre a fejük fölötti magas fák lombaji közül már nem szűrődött át több fény, és már a nap is lenyugodni készült.
- Kezd esteledni. Jobb lesz ha letáborozunk.
- Micsoda? - Nem… szó sem lehet róla. Tovább megyünk!
- Azt mondtam itt megállunk!
- Mióta lett maga a főnök, he?
- Abbahagynád a magázást? - kérdezte, de nem kapott választ. - Egyébként azóta amióta én vagyok a kísérőd. Sokkal erősebb vagyok nálad, és sokkal tapasztaltabb akármilyen téren. Itt tábort verünk és kész! - förmedt rá erős hangon, ami már szinte morgásnak tűnt.
- Nem!
- Ide hallgass! - kezdett bele a férfi, míg összeszorította a fogait.
- Nem! Maga hallgasson ide! Nincs szükségem a kis díszkíséretére. Csak azért tűröm meg magam mellett mert levélben köteleznek arra, hogy magát kerülgessem egészen Blackwoodig. Semmi másért. Arról meg egyáltalán nem volt szó, hogy parancsokat osztogat vagy hasonlók. A magam ura vagyok, és ezen semmi sem fog változtatni, érti? - Semmi!
A szőke ökölbe szorította kezeit fejét pedig a földnek szegezte.
- Akkor had mondjak én is valamit... Ne ítélj meg senkit csak az alapján, hogy hogy néz ki. Fogalmad sincs róla milyen vagyok valójában, és arról hogy mekkora az a veszély, amely a nyomodban jár…