|
9. rész
2012.02.02. 22:26
Kagome jól érzed magad? Olyan sápadtnak tűnsz- aggodalmaskodott a férfi. Alighogy visszatért a vásárlásból észrevette a kocsma előtti lányt. Aki természetellenesen sápadt volt.
- Az igazat megvallva nem érzem magam jól. Suttogta Kagome, nem akart gyengének látszani pedig tényleg nem érezte jól magát.
- Fel kellene keresnünk a falugyógyítóját, nem? – ajánlotta fel Kanone s már fordult is a mellette elhalandó férfitól.
- Elnézést –Kanone nem szükséges – kezdet bele Kagome, de egyszerűen leintették.
- Meg tudná mondani, hogy merre található a falu javasasszonya?
A paraszt készségesen válaszolt, miközben kézjelekkel segítette az idegeneknek a tájékozódást.- Forduljanak jobbra és a negyedik ház lesz onnan számítva. Látja?
- Igen, köszönjük uram. Kagome kérlek, ne ellenkezz, rossz látni, hogy mennyire szenvedsz. Ha most valami betegséget is összeszedsz, nem tudom, hogy mi lesz.
- Rendben, menjünk. Egyezett bele morcosan a lány.
Pár perc alatt megtalálták a keresett házat. Bekopogtak mire egy – Kerülj beljebb- választ kapva végre beléptek a viskóba. Egy világos szobába találták magukat, mely közepén egy idősebb asszony tevékenykedett. Érkezésükre felnézett és kissé megdöbbenve nézett a párosra, majd közelebb intette őket. – Miben segíthetek kedveskéim? Barátságos hangja megnyugtatta Kagomét.
- A barátnőm kissé rosszul érzi magát és…
- Kérem uram, fáradjon ki –vágott a szavába.
- De…
- Kanone kérlek. Szólt rá Kagome.
- Rendben. Kint várok – s már ki is ment.
- Te egy miko vagy. Érzem az energiádon.
- Igen.
- Miért van rám akkor szükséged? –kérdezte miközben egy csomagot rakott a helyére. De szemét egy pillanatra se vette le a fiatalabbikról. Valahonnan ismerős volt számára.
- A barátom akarta, hogy eljöjjünk. Különben is én nem vagyok jó az ilyesmiben. Én sebeket szoktam ellátni, még csak tanulok Kaede anyótól.
- Kaede? Ő tanít téged?
- Igen, miért kérdi?
- Akkor te biztos Kagome vagy, a jövőből jött miko.
- Honnan tudja?
- Hogy honnan tudom? Mosolygott el az asszony, megvárva a lány fejbólintását.
- Kaede az unokanővérem, a nevem Viara.
- Örülök, hogy megismerhettem.
- Akkor, ha megkérdezhetem, milyen tünetek jelentkeztek nálad?
- Fáradékonyság, erős hangulatingadozás és pár napja reggelente rosszul vagyok… Sorolta fel az elmúlt napok furcsaságait. Lelki megpróbáltatásait részletekbe menően ecsetelte, végre kiöntve lelkét valakinek. Persze megkérte a javasasszonyt, hogy a köztük elhangzottak maradjon köztük. Az idős hölgy megdöbbenve hallgatta végig az elkeseredett lány búját-baját.
- Jaj, szegény gyermekem. Miken kellett keresztülmenned, de ha nem tévedek… nem biztosan tévedek. Várj itt! – hagyta magára a felzaklatott nő Kagomét.
Alig telt el pár perc, Viara már egy csésze teával kínálta a szomorkás lányt.
- Köszönöm, de nem vagyok szomjas.
- Nem is inni hoztam, kérlek, szagolj bele.
Kagome a csésze felé fordult, majd beleszippantott. Pillanatok alatt az arca először a zöld, majd sárgás végül szürke árnyalatot vett fel, s már rohant is az ajtó felé. A hányinger felülmúlhatatlan erővel tört rá, felülkerekedve szervezetén. Mikor könnyített magán, visszatért a kunyhóba.
- Mi a fene volt ez, mégis…
- Kagome, te állapotos vagy!
- Nem, az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen! Hanyatlott a talajra, miközben összefüggéstelen szavakat motyogott maga elé.
- Várj, segítek.
Állította fel a magába roskadt lányt. Csak nézte annak semmibe meredő üres tekintetét. Most jött rá, hogy nem így kellett volna közölnie vele, az előzményeket figyelembe véve. Végül elkezdte szólongatni, - Kagome, gyermekem figyelj rám. Hallod?
- Öreganyó, lépett be a szobába Kanone, de mikor meglátta barátnőjét odaszaladt hozzájuk s kezébe, vette az ernyedt testet. – Mi történt?
- Előbb tedd le oda, kérlek Kagomét. Utasította a hölgy az ideges férfit, mialatt a közeli ágyra mutatott. Kanone odavitte, majd óvatosan lefektette a tehetetlen kis testet. Kisimított egy tincset annak arcából és kérdő tekintettel nézett fel az anyóra.
- Szóval?
- Sajnálom, nem mondhatom el. Megkért, hogy senkinek se szóljak a köztünk folytatott beszélgetésről.
- De ugye semmi komoly baja nincs?
További kérdésözönét egy halk sóhaj szakította félbe. Figyelmét egyből az ágyon fekvőre kapta. – Kagome?
- Viara, - fordult egyből az idős javasasszony felé, figyelmen kívül hagyva az előbbi megszólítást, - Igaz, tényleg biztos?
Az beleegyezően bólintott. Kagome tudta, minden elveszett. Soha nem szabadulhat a múlttól. A tudat megperzselte a lelkét, összetörte az álmait s darabokra szakította a gyógyulófélben lévő szívét.
Nem tarthatom meg. Se Sesshoumaru, se magam miatt. Morfondírozott, de ahogy a gondolat végére ért megszidta magát. Hogy gondolhatók ilyet, - húzta végig kezét hasán,- ez a csöppség életem legszebb óráinak gyümölcse. Sesshoumaru és az én vérem, sőt ez nem jelenti azt, hogy ő is olyan lesz, mint az apja. Igaz pici? Te nem hagysz magamra, te mindig velem maradsz… óh csak kérlek, ne hasonlíts édesapádra. Se külsőleg, se belsőleg.
Gondolataiból egy aggodalommal terhes hang rángatta vissza, ami már percek óta szólongatta a nevén. Kanone figyelmét nem kerülte el a védelmező kézmozdulat, melynek Kagome biztos nem volt tudatában. Az előtte lezajló beszélgetés se kerülte el figyelmét, egyszerűen biztos volt benne, hogy újdonsült barátnője állapotos. Az előző sokkos állapot viszont bizonyította, hogy eddigi teóriája jó, miszerint a lánnyal nem csak annyi történt, mint amennyit eddig elmondott útjaik során. Hiszen miért zaklatná fel, hogy egy gyermeket hord a szíve alatt, hacsak… Biztos vagyok benne, hogy nem egy közönséges férfi lehetett, aki ezt tette vele. Nem mondott el mindent, de biztosítanom kell, hogy mellette maradok jobban- rosszban. Lehet, hogy a gyermek apja egy közveszélyes őrült, vagy egy sorozatgyilkos, netalántán egy fosztogató bandavezér. Ezért szégyelli a lány a gyereket, de nem engedem. Hallod?! Kislány nem engedem, hogy felad a hited a férfiakban! Határozta el, mintegy fogadalmat is téve. Szólongatására végre kitisztult Kagome szeme és ráemelte tekintetét.
- Igen?
- Állapotos vagy, igaz? Hangjában nem érződött más, csak mérhetetlen törődés és kedvesség.
Kagome valamiért nem aggódott továbbra a jövő miatt, biztos volt benne, hogy lesz vele valaki, aki mellette marad. – Az vagyok… hajtotta le fejét először, de egy kéz megakadályozta benne.
- Ne szégyelld, egy gyermek a világon a legnagyobb kincs.
- Tudom, csak…
- Félsz, hogy egyedül kell felnevelned.
- Igen. Velem maradsz, segítesz?
Kanone elmosolyodott.
- Én mindig itt leszek neked. Mióta megismertelek valami megváltozott. De el kell valamit mondanod.
- Az igazságra érdekel, ugye?
- Örülnék neki, ha megbíznál bennem. Nem kérek többet.
Kagome szeme kikerekedett. De hát én bízok benned.
- Csak?
- Csak… ezt te nem értenéd meg. Nézett más felé, nem bírt a férfi szemébe nézni. - Végülis, a helyzetemen nem ronthatok jobban. Legvégső esetben hazamegyek és végleg magam mögött, hagyom a középkori Japánt.
- Hogy mi?
Kagome rájött, hogy nagyon kevés információt osztott meg új barátjával,- tényleg tartozok neki ennyivel. Elmondom neki a teljes igazságot, s majd ő dönt.
A Szent Kúton való átesésétől, a Shikon no Tama szilánkokra töréséig befolyólag mindent elmesélt a barlang előtti találkozásukig. Kanone egyik döbbenetből a másikba esett. Mikor a lány eljutott Sesshoumaruig mérhetetlen düh lobbant fel benne.
- Egy szellem? Emelte fel hangját, mire a miko ijedtében összehúzta magát.
- Azt hittem, már magam se értem igazán… szomorodott el Kagome, saját hiszékenységét.
Kanone rájött, hogy elkapkodta az ítéletet s megkérte, hogy folytassa a mesélést. – Bocsáss meg Kagome, nem úgy értettem… csak nem néztem ki belőled, hogy egy szellemmel…
- Mert én nem érdemlem meg a szerelmet? Csattant fel, majd elhalkult hanggal, megtörten folytatta,- bár igazad van. Látszik, hogy nekem nem jár a boldogság.
- Ez egyáltalán nem igaz. Mindenkinél jobban megérdemled, főleg azok után, ami veled történt. Csak sajnálom, hogy most szenvednek, kell egy alávaló szellem miatt. De esküszöm, igen esküszöm neked, hogy megbosszulóm a sérelmeid. Nem hagylak magadra!
Kagome meghatódva ölelte meg a magas férfit. Fejét vállára hajtotta s onnan tette fel neki következő kérdését.
- Miért?
Kanone értetlenkedve nézett le rá. – Mit miért?
- Miért vagy velem ilyen kedves, amikor alig ismersz?
- Mert mióta ismerlek,- mosolyodott el,- azóta végre érzem, hogy élek. Emlékképek ugranak elő egy boldog családról, amit elfelejtettem. S ezt csak neked köszönhetem. Igen most már biztos vagyok benne,- nézett elismerően a mikora, mikor az felfogta mondandója jelentését. A férfi miatt emlékezett dolgokra. – hogy van családom. Fejezte be, a mondatott Kanone.
- Valahol van egy gyönyörű feleségem és egy csodálatos kislányom. Biztos vagyok benne, hogy várnak rám.
- Jaj, Kanone-sama ez olyan jó. Végre emlékszel, nekem eddig miért nem szóltál róla?
- Mindig közbejött valami.
Kagome felnézett a még mindig ölelő karokból.
- Akkor megyünk megkeresni őket?
A férfi döbbenten nézett vissza rá. Nem értette, hogy miért nem megy haza a családjához, vagy a barátaihoz. Miért akar egy magányos embernek segíteni. Ezt a kételyét el is mondta lánynak, aki félénken válaszolt.
- Tudod, Inuyasha egyből rájönne, hogy állapotos vagyok… mindemellett nem hiszem, hogy azok után, hogy a fivérét választottam még szívesen látna a csapatában.
- Jó, ezt megértem. De édesanyáddal mi a helyzet?
Kagome szomorúan felelt.
- Tudod a mi világunkban nem elfogadott egy ilyen dolog. Mármint, hogy ilyen fiatalon állapotos vagyok még nem akkora nagy baj. Az viszont, hogy nincs apja a gyermeknek az.
- De hiszen van apja… kötekedett a férfi, de rájött, hogy ennek most nincs itt az ideje.
- Tudod, hogy értettem. Hisz a gyermekem most „törvénytelen” lesz. Egy kolonc… Sírta el magát a lány, miközben erősen kapaszkodott az őt ölelőbe. Az utolsó mentsvárába.
- Ne sírj Kagome, megoldjuk! Tudod mit? Ha nem találjuk meg a családom, én magam veszlek el. Ahogy e mondat elhangzott mindketten zavartan néztek egymásra. Kanone most eszmélt föl, hogy mit is mondott az előbb.
- Mármint nem úgy értem,- próbálta menteni a menthetőt. – Ha nem akarod, nem kell. Csak arra gondoltam, hogy édesanyád is szeretné tudni, hogy nagymama lesz. És így nem kell elmondanod neki az igazat, ha nem akarod. Meg hát mégse nevelheted egyedül fel a picit…
Kagome a szavába vágott.
- Te képes lennél értem feladni a boldogságod? A reményt, hogy megtaláld a családod?
- Nem adnám fel a boldogságom. A családommal meg nem tudom, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy már nem is élnek…
- Ne mondj ilyet!
- De megeshet! Nem lehet tudni, lehet, hogy emiatt nem emlékszem semmire. Mert a trauma, amit az elvesztésük okozott kitörölte a nem kívánt gondolatokat, emlékeket, érzéseket.
- Ez most olyan tudományosan hangzott. Mosolygott a lány. - Hogy jött?
- Nem tudom, de jól hangzott nem?
- De, de.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
