|
9. rész
2012.02.04. 15:27
Hosszú percekig bámult maga elé, mozdulatlanul. Csak a tekintete ingázott olykor a neki szegezett fegyver és a tartójának arca között, ami eddig még nem látott alakot öltött. Teljes valójában remegett és emlékeiben újra felrémlettek az akkor este pillanatai, melyeket néma önnyugtatással próbált elnyomni magában, de eddig hiába. Aztán tekintetével az övét kereste, de az, amit talált, már nem az volt, akire rábízta az életét. Kétségbeesett. Eddig a közelsége is elég volt ahhoz, hogy elűzzön belőle minden fájdalmas képet. Akkor most miért nem? Itt áll előtte, alig egy karnyújtásnyira, és a rettegése nem hogy csökkenne, egyre inkább terebélyesedik és feszíti. Mert ennek a karnyújtásnak az egyik végén egy pisztoly, a másikon egy ismeretlen férfi volt. A vihar egyre zabolátlanabbul tépte a fákat és ragadott el mindent, ami az útjába került. Az ablakokon úgy zörögtek az ólomsúlyú esőcseppek, mintha mind egyszerre akarnának betörni hozzájuk. A beállt csendet hirtelen fényáradat villantotta meg, mire Sora szemei elkerekedtek... Mert minden villámlás után jön egy...
Az ég olyan erővel ütközött meg odafent a magasban, hogy abba bárki beleremegne... Nem még Sora. Nem mondhatnám, hogy fóbiája van a vihartól, de sokkal érzékenyebb a mennydörgésre az átlagos embereknél. És ez az utóbbi feledtetett vele mindent, ami abban a pillanatban ostromolta a lelkét. Felpattant, elütötte Leon kinyújtott karját és úgy ahogy volt, vékony ruházatban, mezítláb, kirohant a házból, az udvarról az utcára. Leon megdöbbent. Undorodott magától, amiért így elvesztette az önuralmát és a hidegvérét, de egyszerűen elborult az agya. Most ott állt egyedül a nappali közepén a sötétben, kezében pisztolyával, megtörten. Fejét lassan döntötte hátra és bámulta a sötétségtől elérhetetlennek tűnő mennyezetet. Alakját gyakran fedte fel egy-egy villám, mely most csalogatóan hatott eltompult érzékeire. Odasétált az ablakhoz és kimeredt a világra. A villódzó fények emlékeket ébresztettek benne a sztáréletből. Egy finom, törékeny teremtés vonult végig egy rövid, vörös szőnyegen egy mozi felé, és ő folyton mellette volt, vigyázott rá, óvta a rajongóktól. Ezek a fények hasonlóak a paparazzók és fotóriporterek által gerjesztett fényekhez. A dörgés lassan vonult el felettük és hagyott maga után meleg, nyári záport. Bódult állapotából mobilja csörgése élesztette. Fegyverét visszatette helyére, kezét zsebébe süllyesztette és telefonja kijelzőjét megpillantva felvonta szemöldökét.
- Oswald.
- Itt Jerry. - felelte kissé izgatottan a férfi. - Sora?
Ajkait szólásra nyitotta volna, de a történtek egyszerre rohamozták meg emlékezetét. A beszélgetések, aztán ez az egész őrültség, a lány meg fogta magát és elrohant a háztól. Még az ajtót sem csukta be rendesen. Ismerte már annyira kiképzőjét, hogy tudja, ennek a beszélgetésnek bizony nem lesz rózsás a vége. Mély levegőt szívott magába és lassan, csendesen eresztette ki tüdejéből, hogy nyugodt hangon válaszolhasson.
- Nincs itthon.
- Értem... Akkor hol van?
- Nem tudom. - adta meg saját magának a kegyelemdöfést.
- Micsoda? A testőre létedre ezt sem tudod?
- Nem kell minden egyes lépéséről tudnom. - felelte higgadtan, bár érzelmeinek ellentmondva.
- Az előbb beszéltem a céggel és ők mondták, hogy vihar közeleg.
- Már... vége van... - válaszolt, de egyáltalán nem értette, hogy jön most ide az időjárás megvitatása. Hol marad a kioktatás?
- És Sora otthon volt közben?
- Egy ideig... Aztán elrohant...
- Elrohant? Ezt hogy érted? - köszörülte meg torkát Jerry.
- Volt egy kis összetűzésünk... - kezdte Leon, miközben szabad kezével homlokát dörzsölte egyre erőteljesebben. - Aztán egy szó nélkül elrohant.
- Kíváncsi lennék én arra a 'kis' összetűzésre, ha a vihar ellenére kimerészkedett.
- Ezt nem értem. - húzta össze szemeit.
- Sora... fél a vihartól. - adta meg a választ a hegyomlásnyi testőr, amitől Leon először megrémült, aztán leplezve sajnálatát és mérgét magával szemben, kikelt magából.
- Mégis milyen fóbiamániás őrültet szabadítottatok rám?
- Fogd vissza magad, fiam! - pirított rá.
- A pokolba is! Mégis hogy védjem meg, ha semmit sem tudok róla? - csapott dühösen a falra, az ablak mellé.
- Talán elfelejtetted az első szabályt? - heccelte gúnyosan Jerry.
- Most megyek, megkeresem azt a hibbant tyúkot, felültetem az első Miami-ba tartó gépre és ajánlom, hogy soha többé ne halljak se róla, se rólad, se erről az egész képtelen helyzetről többé!
Telefonját olyan erővel kapcsolta ki, hogy megmaradt mérgével a készüléket a falnak vágta, ő maga pedig megsemmisülve omlott a kanapéjára. Hogy történhetett ez vele? Pont vele? Az egésznek Sora az oka! Semmi gond nem volt az életével, amíg az a némber be nem tette a lábát a házába... még hogy betette a lábát... szó szerint betört hozzá. Fogalma sem volt, kinek jutott eszébe az az Istenverte ötlet, hogy pont őhozzá irányítsák, de abban a pillanatban sok jelzőt aggasztott az ismeretlen neve elé. Dühe kirobbanásaként erőset csapott maga mellé a kanapéra és lendületesen indult a lány után. Tettében csak vezetékes telefonjának monoton csörgése akadályozta meg. Kelletlenül ragadta meg a kagylót és emelte a füléhez.
- Oswald.
- Ezt jól elszúrtad, Rambo.
A vonal másik végén egy arrogáns férfi, győzelemittas hangvétellel szólt hozzá és érezhető volt, hamarosan hangos hahotázásba kezd. Több sem kellett ahhoz, hogy felismerje hívóját. Csak egyetlen férfi kezelte így őt, akivel nemrég találkozott...
- Mit akarsz, Robins? - sziszegte, miközben a kagylót olyan erővel szorította, hogy ujjai szinte belefájdultak.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te magad lököd a drága Sora-t a karjaimba. - forgatta ujjai között whisky-s poharát.
- Miről beszélsz, te féreg? - meredtek ki szemei és szűkültek össze egy pillanat alatt.
- Az ember gondtalanul indul haza a munkahelyéről és meglát egy kóbor kiscicaként az utcán sétáló lányt. Egy szárnyait elrejtő angyalt. Felismertem és felajánlottam, hogy maradjon nálam estére. - sóhajtott elégedetten.
- Mit válaszolt? - csúszott ki száján félelmét tükröző kérdése.
- Természetesen elfogadta! - felelte nyájas hangon, arcán egy elégedett mosollyal. - És mindketten tudjuk, mi következik ezek után.
- Ha egy ujjal is... - fenyegetőzött, de Ken félbeszakította.
- Ember! Térj már észhez! Neked semmi közöd a nő magánéletéhez! Csak a testőre vagy! - kacagott.
- És pont az a feladatom, hogy megvédjem őt az olyan alakoktól, mint te. - súgta olyan hangon, melyből még a telefonon keresztül is érezhető volt a düh és a mérhetetlen féltékenység, ami magát a színészfiút is meglepte először.
- Csak azt ne mond, hogy te...
- Érte megyek! - szakította félbe és hagyta figyelmen kívül a férfit.
-... beleszerettél.
Bár Leon azonnal megszakította a beszélgetést és a vonalat, pontosan és tisztán értette Ken utolsó mondatát és utolsó szavának jelentőségét. Nem... Az képtelenség. A Halálosztó nem szerethet... És senki sem szeretheti a Halálistent sem. Senki sincs olyan erős, hogy kitartson mellette és senkit sem volt képes annyira szeretni, hogy feladjon érte mindent... talán csak egy valaki állt ennyire közel hozzá. Igen, őmiatta még az alkohol néma csábításának sem tudott ellenállni. Ez az! Egy apró ötlettől vezérelten indult el a konyhába és rutinos mozdulatokkal nyúlt be az egyik szekrénybe, de meglepetésére egyetlen palack nedűt sem talált. Sebes léptekkel indult meg a nappali bárszekrényéhez, de döbbenetére itt sem volt eltéve egyetlen palack sem. Szitkozódva csapott tenyerével az asztallapra és törölte meg kiszáradt ajkait, melyek már előre érezték a szesz keserű, gyógyító ízét. Na ugyan ki lehet ezért a felelős? Persze, hogy ő. Lassan kiegyenesedett, mély levegőt vett és kicsit higgadtabban keresett elő egy kabátot és cipőt magának. Indulása előtt ejtett egy gyors hívást és a garázs felé szaladt. A vihar már az esőt is elvonzotta magával, csupán a friss illatú kert és tócsáktól díszes utcák utaltak a nemrégiben lezúduló áldásra. Leon bevágódott a sötétített üvegű, terepjárószerű furgonjába, indított és egyenesen Ken lakása felé hajtott. Pontosan tudta, hol lakik, hiszen kapcsolatainak köszönhetően egyetlen telefon elég volt hozzá, hogy kinyomozza. Naná, hogy a legelőkelőbb negyed legelőkelőbb, már-már túlzsúfoltan díszes villájához kellett igyekeznie.
Száguldása közben a villa falai között békés hangulat uralkodott. Ken egy előkelőség mozdulataival helyezkedett bőrfoteljában és várta vissza a szobába az épp zuhanyzó lányt. Gondolataiban már messze járt a valóságtól, de élt benne a remény és persze hitt magában annyira, hogy ezeket az álmokat hamarosan tettek kövessék és valósággá formálja őket. Természetesen vágyainak kelléke minden esetben Sora volt, akit gondolataiban már rengetegszer vetkőztetett csupaszra és szerezte meg magának, hogy olyan kéjbe űzze, amiből többé nem tud, nem akar majd szabadulni. Távoli képzeletéből a szoba ajtajának lassú felnyílása rántotta vissza a valóságba. A látvány? Túl jó egy ilyenfajta ember számára, mint Ken Robins. Sora haja vizesen omlott utána és a sampon különleges illata bódítóan hatna minden férfira. Egy szál fehér köntös volt rajta csupán, amit a férfitól kölcsönzött. Az arcát a megszeppentség apró pírba borította, ami olyan bájt kölcsönzött az angyalnak, ami fennakasztott minden szót Ken-ben is.
- Kész vagyok. - szólalt meg először Sora, hogy oldja a pár perce beállt csendet.
- Őh... Persze! Hozok neked valami ruhát. - állt fel a fotelból és a szekrényében kezdett kutakodni.
- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért így rád akaszkodtam... - hajolt meg a férfi előtt, nem is sejtve, hogy a köntöse kissé szétnyílva egész figyelemreméltó látványt nyújtott neki.
- Ugyan már! - nyújtott neki egy pólót és egy pamutnadrágot. - Mégsem hagyhattalak ott olyan időben.
- Hálát adok az égnek, hogy még korábban összehozott minket a Sors. - mosolygott felé és elvette a ruhákat. - Akkor ezeket...
- Menj csak nyugodtan. - nyújtotta karját a fürdő felé Ken, majd visszasüllyedt a foteljába. - A fiókos szekrényben vannak női fehérneműk is... Még mielőtt bármi is megfogalmazódna benned, az unokanővérem gyakran meglátogat engem és azt mondta, így kényelmesebb... Szerintem pont a te méreted...
- Nem lesz belőle gond? Mármint, hogy felveszek az övéiből valamit...
- Azok a darabok szinte egytől-egyig újak... Mert amit onnan felvesz, azt persze nem hozza vissza, hogy kimossam, ugye megérted. - a fürdőből kihallatszott a lány kacaja.
- Azért ezt sem gondoltam volna. - nevetett tovább.
- Mire gondolsz? - csatlakozott Ken.
- Hogy a leendő filmpartneremmel, a saját házában, női fehérneműkről fogunk trécselni.
- Hát valóban nem szokványos... - helyeselt, majd kisebb szünet után megköszörülte torkát és folytatta. - Nemrég beszéltem a testőröddel... - válasz híján hozzátette. - Szerintem érted fog jönni...
- Úgy gondolod? - bújt elő a fürdőből Sora abban a rá hatalmas pólóban, nadrágban, vizes haját kissé összefogva.
- Szinte biztos... Amilyen hangon beszélt...
- Ideges volt? - pillázott a fiú felé.
- Nem is kicsit... Figyelj, én nem akarok beleszólni, de egy erőszakos vadállat vigyáz rád? Ha egyszer nem figyelsz oda, lehet, hogy még a végén ő okozza a veszted...
- Nem. Lehet, hogy kissé hirtelen haragú, de remek testőr. Biztosan nem tenne ilyet velem... - mosolygott felé tiltakozva, de látta Ken-en, hogy a mondandójának még nincs vége, amitől kicsit megrémült legbelül.
- Hmm... Ő is így hitte... - állt fel a fotelből és már épp közeledett volna a lányhoz, mikor kopogtak a szoba ajtaján.
Magában ezerszer átkozta az időzítést és persze szolgálóját, aki engedelmet kérve nyitott be hozzájuk. Az idős férfi azért jött, hogy bejelentse, egy egészen udvariatlan modorú fiatalember várakozik az előcsarnokban egy bizonyos Sora Naegino kisasszonyt keresve. Egyikőjüknek sem kellett megkérdezni a jellemzett férfi nevét, hisz mindketten biztosak voltak a dolgukban. Sora egyszerre érezte kényelmetlenül magát és furcsa mód boldog is volt, hogy eljött érte, de Ken ki nem mondott célozgatásai sokáig visszhangoztak a fejében. Magára erőltette minden gondot elsöprő mosolyát és segítője után sétálva indultak Leon-hoz. A lépcső tetején Sora kicsit hezitált, de ebből talán csak testőre vett észre valamit is, aki – amióta Sora megjelent – egy pillanatra sem vesztette szem elől védencét és annak minden mozdulatát kielemezte magában.
- Haza viszlek. - nyögte eléjük az ezüsthajú, mire Sora csak bólintott.
Kedvesen ölelte magához Ken-t, aki két puszit is kiharcolt magának, melyből az egyik, Sora ajkainak sarkára sikerült, de persze nem véletlenül. Ahogy rásandított a méregtől egyre feszültebb Leon-ra, az rögtön tudta, hogy csak próbára teszik a türelmét. Hát eddig tartott. Odalépett a turbékoló pároshoz, megragadta Sora kezét és húzni kezdte magával. Nem érdekelte, hogy szegény lány ismét mezítláb lohol utána, vagy arra kéri, legalább köszönjön el rendesen. Csak gyorsan vissza akart érni a kocsihoz és eltűnni innen. Kivágta az anyósülés ajtaját, szinte betuszkolta rajta a lányt, ő maga pedig a vezetőülésbe pattant és villámgyorsan eltűntek Ken szeme elől. Az úton hazafelé nem igazán beszéltek egymáshoz. Sora felhúzta a lábait és karjaival ölelte térdeit... Fázott... Leon óvatosan a hátsóülésre nyúlt és egy kabátot nyújtott a lánynak, aki kissé vonakodva, de elfogadta az anyagot, ami maga volt Leon illatának tégelye. Gondosan maga köré csavarta és úgy, hogy testőre ne lássa, finoman szívott mélyen magába az illatból. A csend, ami azóta övezte őket, hogy elindultak, egyre nehezebb és elviselhetetlenebb lett mindkettejük számára. Leon hirtelen irányt változtatott és a tengerhez vezető úton haladtak tovább, de a lány még mindig nem szólt, nem jegyezte meg magának. Leon egy olyan helyre vitte, amit kevesen ismernek errefelé. Az útról egy bokroktól eltakart mellékút vezetett el egyenesen a tenger fölé, egy kinyúló sziklarészhez. A látvány káprázatos volt. A város már sötétbe gubózott és messzi fényei apró, földi csillagokkal voltak egyenlők. Sora azonnal kipattant a kocsiból és a sziklához rohant, ahol szinte elvarázsolta a látvány. Leon is követte és szinte biztos volt benne, hogy nem véletlenül vannak itt.
- Miért hoztál ide? - súgta maga elé, összehúzva alkatán a meleg kabátot.
- Mit mondott neked az a suhanc? - állt mögé olyan távolságban, hogy csak éppen hogy nem ért össze vágyakozástól lüktető testük, de egymás ilyen közelsége szinte megfeszített minden izomszálukat.
- Semmit... - rebegte.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Mert nem ismerlek annyira, hogy tudjam, mit várhatok cserébe... - fordult meg Sora és egészen magasra kellett szegnie a fejét, hogy a holdezüstösen csillogó szempárba nézzen.
De az, amit látott, több volt, mint amit valaha is remélt ettől a rideg, magának való és láthatóan mélyen sebzett ragadozótól...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
