A tekintete... Az a szempár... Szinte beleremegett az őszinte szomorúság és kétség vibrálásától, mely szemében fürdött. Fogalma sem volt, mi válthatta ki ezt nála, de önző módon nem volt szíve megtörni a varázst és csak mozdulatlanul, némán meredt a ragyogó íriszekre. Nem értette saját magát. Hogy tud a magány és szomorúság ilyen kellemesen és reménnyel telve hatni csapongó lelkére. Szégyellte magát és hirtelen fordult el tőle. De abban a pillanatban, mikor a lány szemei már az alattuk elterülő város fényeire révedt, kirázta a hideg. Olyan volt, mintha az ég a földre szállt volna, vagy mintha ő maga valahol messze a világon túlról tekint le ide. Elveszettnek hitte magát a csillagok között, melyek egyaránt ragyogtak fölöttük és csalfán alattuk is. Leon, mintha megérezte volna a lány riadalmát, óvatosan érintette meg Sora karját, aki a gesztustól szinte belevetette magát testőre karjaiba, elfeledve mindent, ami eddig történt, s nem törődve azzal sem, ami ezután fog. Csak arra vágyott, hogy érezze, nincs egyedül.

Leon nagyot rándult a lány erős ölelésétől, karjait megindította védence felé, hogy eltolja magától, de ahogy egyre közeledtek hozzá, átnyúltak az apró testen és gyengéden ölelte forró testéhez, hogy ha egy kicsit is, de megnyugtassa őt és így önmagát is.

- Sajnálom... - nyöszörgött Sora a férfi karjaiban, arcát mellkasának szorítva, nem eresztve.
- Mit mondott neked? - faggatta tovább, mire a lány ragaszkodása elenyhült, arcát megtörölte és nyugodtságot bírva magán tekintett fel a franciára.
- Semmi fontosat... - súgta egy mosollyal arcán, majd ellépett mellőle és várta a reakciót.

Az alakítása sikeresnek volt mondható, mert Leon minden terhe, minden feszültsége elszállt egyetlen pillanat alatt, és megkönnyebbült sóhaj ereszkedett ki torkán. Hát tényleg van valami, amiről nem tudhat? Nem mintha olyan barátok lennének, akiknek egymás előtt nincsenek titkaik, de egy kissé mégis fájdalmasan érintette ez a fajta könnyedség, ami eluralkodott a férfin.
A francia egy szó nélkül fogta meg Sora kezét és húzni kezdte vissza a kocsiba. A lány szíve hevesebben vert, mint eddig bármikor, ha megérintette őt a rideg testőre. Mert ez az érintés, ez a kézfogás sokkal finomabb, gyengédebb, már-már melengető volt a számára. Pirulva kapta el a tekintetét, mikor a férfira pillantva tekintetük egymáséba veszett, de sem idejük, sem kedvük nem volt a magyarázkodáshoz, ami persze újabb kínos beszélgetéshez vezethetne kettejük között.

A kocsiban hazafelé nem beszélgettek egymással, de a légkör szabadabb volt. Sora az anyósülésen szorosan tartotta magán a kabátot és hosszú frufruja alól olykor testőrére pillantott, akinek már nem voltak kemény és fagyos vonásai. Sokkal inkább jellemezhette nyugodtnak, elegánsnak. Egy ásítás küzdötte keresztül magát a lány testén, mire Leon csak észrevétlenül vonta fel egyik szemöldökét és lopott egy pillantást védence felé, aki lehunyt szemekkel, apró mosollyal arcán várta, hogy átvegye maga fölött az irányítást képzelete, álmai.


 

A viharnak másnapra semmi jele sem volt. A sötétítő függönyöket tegnap este nem húzta az ablakok elé, így együtt kelt a Nappal. Sora nyújtózott egyet és ásítva ült fel az ágyában. Szeméből igyekezett kiűzni álmosságát és ujjaival haját próbálta elviselhetővé varázsolni, kisebb-nagyobb sikerrel. Ahogy végignézett magán, kissé meglepődött a helyzetén. Addig persze minden rendben, hogy a saját szobájában, saját ágyában aludt... De hogy került egyáltalán oda? Attól a pillanattól – melynek gondolatára most is belepirul – hogy magához öleli és a kocsival hazaindulnak, semmi másra nem emlékszik. Ilyen mélyen aludt volna? Bár ez nem is lenne meglepő, hiszen jó kezekben volt. Lassan botorkált ki az ágyából és pillantott az órájára. Reggel hat... Nagyszerű. Kissé morcosan andalgott le a lépcsőn, melynek közepénél kissé megcsúszott és a fenekére huppant. Úgy érezte magát, mint egy átbulizott éjszaka után. Ilyen mámorító lenne a...?

Gondolatai szárnyalásában a telefon éles vijjogása zavarta meg, de jelen helyzetében meg sem tudott mozdulni. Gyors lépteket hallott a konyha felől és hamarosan átviharzott az előszobán Leon, egyenesen a nappaliba, ahol fogadta a hívást. Hogy miről beszélt, vagy egyáltalán, hogy kivel, az nem derült ki a számára. Nem volt jól. Gondja azonban a visszatérő Leon megjelenésével el is tűnt.

- Jó reggelt! - integetett neki a lépcsőről, mosolyt erőltetve magára.
- Jó reggelt! - állt meg a lány előtt, majd mutatóujjával egy pillanatot kért védencétől és ismét eltűnt a konyhában.

Látszott rajta, hogy forgat valamit a fejében és karikás, kialvatlan szemeiből, nyúzott arcából és kissé bozontos hajából ítélve bizony már egy jó ideje ezen dolgozott... ha nem egész éjjel. A francia hamarosan visszaérkezett egy egész vastag mappa társaságában és célirányosan haladt Sora-hoz, majd megállt előtte és odanyújtotta neki.

- Ez meg... micsoda? - tétovázott egy pillanatra, de átvette a papírokat.
- Egy testőr első dolga, hogy megismerje a védencét! - szegte oldalra a fejét, hogy még véletlenül se nézzen a lányra.

Sora hitetlenkedve kapkodta a fejét a dosszié és Leon között, majd bátortalanul pillantott a lapok közé. Minden egyes oldal tele volt kérdésekkel... Hát így értette. A legapróbb dolgoktól a legjelentősebbekig, minden kérdés előfordult köztük. És bár hivatalosnak tűnik, mégis meghatotta ez a fajta kedvesség és törődés mogorva testőre részéről. Mosolyogva, csillogó szemekkel pillantott testőrére, aki bár kerülte a szemkontaktust, tökéletesen látható volt rajta, hogy ez a gesztus túl megy a hivatali kötelességeken. Úgy látta... úgy akarta látni, hogy Leon nem csak, mint testőr, de mint ember is érdeklődik felőle.

- Ezt töltsd ki! Minden egyes kérdésre egyértelmű választ kérek! - hadarta, majd mikor véletlenül belepillantott a reménytől csillogó, fahéj szempárba, zavarodottan kapta el a tekintetét és indult vissza a konyhába.
- Értettem! - pattant fel játékosan a lány és szalutált a francia felé, aki csak akkor mosolyodott el, mikor már biztos volt benne, hogy magának őrzi a gesztust.

A kis színészpalánta visszaigyekezett a szobájába, lehuppant az ágyára egy tollal és izgatottan kezdte töltögetni a kérdőívet. Az első oldalon magáról a személyéről kérdezgette. Név, születési hely, - idő, családi helyzet, szülők neve és így tovább. A pontos eredmények érdekében, a lány fel-alá szaladgált a házban, Leon legnagyobb örömére, aki úgy látta, a lány komolyan veszi a kérését. Persze mikor egymás után, szinte félpercenként szaladt oda hozzá, hogy először centit kérjen a magasságához, aztán mérleget a súlyához, vagy engedélyt ahhoz, hogy felhívja az édesapját egy-egy adatért, kissé lefárasztotta.

Az az apró gesztus, ami tegnap történt köztük, mindkettejük emlékeiben élénken él... de egyikük sem érzi terhesnek jelenlétét. Leon a nappaliban olvasgatott egy könyvet, ami témájában – mi más is lehetne – krimi volt. Amikor hallotta, hogy Sora ismét dübörögve vágtat le a lépcsőn, sóhajtva csapta össze ujjai között olvasmányát és várta a lányt. Most azonban meglepődött. Nem szabadidőruhában jelent meg előtte, hanem egy csinos farmerban és egy lila, ejtett vállú felsőben, ami egyszerűségében volt elragadó. Szinte hadarva világosította fel az ezüsthajút, hogy Mr Kenneth telefonált neki, hogy azonnal elkezdik a forgatást, mert megtalálták a megfelelő helyet.

- És gondolom Robinson is ott lesz... - nyitotta ki érdektelenséget mutatva ismét a könyvet, de legbelül forrt a dühtől.
- Robins... - javította ki nevetve, cipőjével küzdve. - De egyébként igen, ott lesz. Mégiscsak a partnerem.
- Hmm... - tört elő belőle és csak remélni tudta, hogy Sora nem hallotta meg, de sajnos nem így történt.
- Talán van valami probléma? - tette csípőre kezeit és úgy billegett elé, mint egy díva, akit Leon most jól szemügyre vett és gúnyosan mosolyogva felelt neki.
- Éppenséggel akad egy kicsi... úgy a lábfejed tájékán... - biccentett felé, mire a lány is végignézett magán és sikítva szaladt vissza a cipős szekrényéhez.

A nagy rohanásban ugyanis üdvöskénk két teljesen más cipőt húzott fel, és még fel sem tűnt neki. Az egész ház tőle zsongott, ahogy szitkait osztja és Leon-t egy kis segítségre kéri, de ő még csak nem is válaszolt a kérdésekre. A bejárati ajtó hangosan nyílt ki és egy „Majd jövök!” kíséretében a ház mentes volt Sora Naegino-tól és a vele járó zajoktól.

Még mielőtt Leon eltervezte volna csendes, nyugodt délutánját, az ő telefonja is megcsörrent. Nyögve nyúlt zsebéhez és halászta elő a készüléket, melynek fedőlapján egy régi ismerős száma villogott. Roch Mazelin, éden fekete hajat és smaragdosan csillogó szemeket tudhat magáénak, hivatásához mérten pedig alkatilag egyezett Leon-nal. A fiú átlagosnak számított, de valami mégis feltűnhetett valami a kívülállóknak... Egy fekete fejpánt, amit sosem vesz le... Hát ő Leon egy jó barátja, akivel együtt végezték el az akadémiát, és most, hogy újra munkába állt, felkereste, hogy találkozzanak és meséljenek egymásnak azokról az időkről, amiket külön kellett tölteniük. Jól esett az ezüsthajú számára a meghívás és egy pillanatra sem tétovázva fogadta el. Egy fél óra múlva már teljesen elkészült és egy üzenetet hagyott a telefon mellett Sora-nak, ha ő hamarabb hazaérne.

Ritkán érezte magát ilyen gondtalannak, mint a mai napon, köszönhető mind ez védencének és Roch-nak egyaránt. A megbeszélt hely a villájától alig húsz percre volt gyalog, így hamar odaérhetett. Meglepetésére barátja már a pultnál ült, aki régen késéseiről volt híres. Egy könnyed mosollyal fogadta messziről és egy férfias kézfogás és ölelés várta közelről.

- Leon! Öregem! Te aztán jól eltűntél! És még csak nem is szóltál!
- Bocs, haver, de kellett a magány. - ült le barátja mellé és kért magának egy brandy-t.
- Jah. Hallottam róla. Sajnálom, hogy nem voltam itt.
- Eszedbe ne jusson! - legyintett felé. - Még szerencsésnek is érezheted magad, mert bárki, aki abban az időszakban próbált a közelembe férkőzni, vagy megbánta, vagy már nem is él... - kortyolt italába.
- Mi?
- Csak vicceltem! - veregette hátba halálsápadt társát.
- Ez nem volt szép! Így elbánni velem, annyi idő után! - borult színpadiasan a pultra és nem létező könnyeit törölgette.
- Te semmit sem változtál. - sóhajtott Leon és újabbat kortyolt italából.
- De te igen. - nézett rá őszintén. - A mindig precíz és „sohasem hibázhatok” Leon feloldódni látszik. És még mielőtt bármit is mondanál, ez egy jó irányban történő változás.
- Nem gondolod, ha megint felengedek valaki felé és egyszer el kell mennie, az megint csak ugyanoda vezet?
- Nem menekülhetsz el folyton a gondok elől. Igazából, fogalmam sincs, mi rántott ki a sötétségből, de piszok hálás lehetsz érte.
- Igazából egy idegesítő, makacs, akaratos, pattogó Duracell elemmel működő amcsi az oka. - sorolta sziszegve, de szája sarkában mosollyal.
- Szóval egy nő van a dologban. - összegezte könnyedén cimborája aggályait.
- Hát igen. Ő a védencem.
- Ez most komoly? - pislogott hitetlenkedve Roch.
- Igen. Egyik nap csak úgy betört a házamba és rám erőszakolta magát, mindezt a mi drága Jerry-nkkel az oldalán.
- Hát még él az öreg? - ujjongott kissé hangosabban a kelleténél.
- Hát már sosem nősz fel? - tapogatta homlokát Leon.
- Nem hát! Az nem nekem való!
- És te? - terelte a témát. - Van most védeni valód? - nevetett az ezüsthajú.
- Áh... - legyintett. - Most kényszerpihenőn vagyok! - felelte, de az eddigi gondtalan férfi tekintete és hangja egy pillanat alatt szomorodott el és tűnt egyre távolibbnak.
- Ha gondolod, beugorhatsz hozzám valamikor! - váltott témát ügyesen a kínos csend beállta előtt. - A villa ajtaja mindig nyitva áll előtted!
- Szavadon foglak! - tért vissza Roch a már jól ismert énjéhez. - Talán már a hétvégén meglátogatlak! Már csak a kislány miatt is! - emelgette szemöldökét Leon felé és pohara maradék tartalmát is kiürítette, akit bajtársa is követett.
- Jól esett, hogy összefutottunk egy kicsit. - vette magára kabátját Leon.
- Akkor a hétvégén! - fogtak kezet és a klub előtt teljesen ellentétes irányba indultak dolgukra.

Délkörül járhatott az idő, ezért nyakába vette a várost, beült egy étterembe és ráérősen megebédelt. Volt már dolga színésznőkkel, ilyenkor talán késő este esnek be a házba és olyan fáradtak, hogy egy kozmikus támadást is le lehetne vezetni mellettük, akkor sem ébrednének fel. Különösnek érezte, hogy a város kellemessége hogy mehetett ki a fejéből, és hogy maradhatott önmagát saját börtönébe zárva három teljes hónapig otthon. De ha a történtekre gondol, valahogy megértőbb lesz magával szemben. Ebédjét majdnem két és fél óra alatt fogyasztotta, aminek koronájaként most bort kortyolt az üvegfal melletti asztalánál. Az utolsó korty után felállt és visszaindult házába, de útja közben egy kis virágárus bódéból finom virágillat terjengett, ami szép emlékeket idézett fel benne. Sóhajtva tekintett fel a felhőkkel díszített égboltra és érezte, torkát észrevétlenül szárította ki a keserűség és visszafojtott könny. Az árustól vett egy szál fehér rózsát, és mielőtt hazament volna, tett egy nagyobb kitérőt, megnyugtatva ezzel saját lelkét.


 

Hihetetlenül gyorsan elszaladt az idő. Már sötétedett, mikor visszaért villájába, ahol Sora szobájából lámpafény szűrődött ki. Tehát hazaért, szögezte le magában. Óvatosan nyitotta fel és zárta be a bejárati ajtót, hogy esetlegesen úgy tegyen, mintha már régen itthon lenne. Levette cipőjét, kabátját és a konyhába tartott, ahol egy kis meglepetés várta. Letakart, meleg étel fogadta, mellette egy cetlivel, amin Sora elnézést kér, hogy nélküle vacsorázott, és arra kéri, hogy hagyjon mindent az asztalon, majd holnap reggel elpakol. Apró bűntudat szorult a mellkasára és elindult a lány szobája felé. Bocsánatot persze nem fog kérni, ahhoz azért túlságosan is büszke, de legalább beköszön neki, hogy megérkezett. A lány szobaajtaja résnyire nyitva maradt, ezért kopogás után óvatosan belökte az ajtót, ami mögött szívet melengető látvány fogadta. Sora ugyanis összekuporodva feküdt az ágyán és elaludt a kérdőív töltögetése közben.

Óvatosan, macskaléptekkel ment az ágyához, nehogy neszt csapjon. A dossziét elvette az ágyról és az asztalra tette. A lendülettől a fedél alól kicsúszott a legfelső lap, amit igyekezett visszatenni a helyére, de a szeme egy pillanatra megakadt az egyik válaszon.

- Ez... Ez... Biztos csak véletlen... Az nem lehet, hogy ő...