Blackheath kastélya ugyanilyen komor volt. Csupán halk suttogást lehetett hallani, mintha csak attól féltek volna, hogy akármilyen hangos szó a hercegnő életébe kerül. Az emeleten már többen várakoztak türelmetlenül, hogy megtudják, hogyan ítélkezett az orvos Sora állapotáról. Sophie, Brandonba kapaszkodva rágcsálta az ajkait, míg a férfi tekintetét az ajtón nyugtatta, s feszülten támaszkodott a falnak. Alexander a folyosón járkált fel, s alá, mint egy vad, aki nem találja a helyét. És alig néhány perce kísérte fel Carlotta, Julietét, aki amint megtudta, hogy mi történt, odasietett. Senki nem szólt egy szót sem. A csend pedig fojtogató volt. Hirtelen kinyílt a hercegnő szobájának ajtaja és az orvos lépett ki rajta. Mind egyszerre fordultak felé, s feszült figyelemmel hallgatták, amit az idős úr megállapított.

Eközben odabent a szobában Leon komoran meredt maga elé. Még mindig azok a fájdalmas mondatok visszhangoztak az elméjében, amiket az orvos mondott nem is olyan régen. Elnézte, ahogy a férfi ellátja a feleségét, ahogy letisztították róla a vért... Úr Isten, az a rengeteg vér! Egy idő után muszáj volt elfordulnia, s hagyta, hogy az orvos és egy fiatal szobalány tegyék a dolgukat. Nem bírta látni a felesége porcelánfehér arcát, lehunyt szemhéját, ami alatt eltűnt az forró, csokoládé tekintet, amiben mindig ott táncolt a tűz, a vágy, a szenvedély... Ajkait, amik kicserepesedtek, s élettelennek tetszettek. Nehezére esett volna látni a mozdulatlan teste, amely most összetört. Leont emésztette a bűntudat. Nem vigyázott rá eléggé! Hibázott. Már régen le kellett volna tudnia ezt az egész harcot Travissel. De nem, ő jól szórakozott ebben a játékban! Összeszorította a szemeit, hogy a könnyei ne csorduljanak ki, újabb sebeket szítva. Ő volt a hibás! Addig játszott, addig bízott a győzelmében, míg végül vesztessé nem vált. Soha nem érdekelte a tudat, hogy elveszítheti ezt a játszmát az unokatestvérével. Miért is érdekelte volna? Semmi olyat nem vehettek volna el tőle, ami maradandó sérülést okozott volna a szívének. Újra kezdte volna. Ahogy már oly sokszor. Hisz türelmes volt. Erős, és előbb utóbb úgyis győzött volna. De nem így történt... Győztesnek született. Soha nem ízlelte még a veszteség keserűségét. Ezért volt oly biztos magában. Azt hitte, képes a kezében tartani a szálakat, ahogy mindig is tette. Hogy képes megfélemlíteni az ellenségeit akármilyen távolságból. Biztos volt benne, hogy kemény, hideg tekintete visszakozásra készteti Dantét és Travist. Tévedett... Nem vette figyelembe azt a tényt, hogy már van, mit elveszítenie! Pedig tudta, hogy már létezik gyengepontja, mégis bízott benne, hogy ez a gyengeség az előnyére szolgál, és még erősebbé kovácsolja az akaratát. Így is lett! Ám azt nem vette figyelembe, hogy pont emiatt az erő miatt, már nem játszhat úgy az ellenfeleivel, mint ahogy eddig tette. Hogyan tehette volna, hiszen már nem csak a saját életére kellett vigyáznia! Két másik életet is a kezébe helyeztek, s biztos volt benne, hogy ugyan úgy meg tudja óvni őket, akár a sajátját és a húgáét. Tévedett... Elszámította magát, s ezért fizetnie kellett! De a felesége és a gyermeke élete túl nagy ár volt ehhez. Amikor az orvos elhagyta a szobát, oda sem nézett, csak gondolataiba merülve ült tovább a fotelban, ahová lerogyott, mikor az orvos elmondta a véleményét. A kezeibe temette az arcát. Túl nagy volt az ár, amit ez a hiba követelni akart tőle. Először a gyermek... És most a felesége élete is. Nem! Sora nem halhatott meg! Ha már másban nem is, de ebben igenis győznie kellett! Nem bírta volna ki, ha el kell engednie Sorát. Lassan elvette a kezeit a szemei elől. A feleségét már átöltöztették, s most betakarva feküdt a hatalmas ágyon... ezúttal egyedül. A vörös takaró kihangsúlyozta minden csábító domborulatát és vonalát. Testének minden érzéki pontját. Most azonban jobban emlékeztette egy csodaszép, de összetört babára. Bársonyos, orgonalila tincsei elterültek a háta mögött, varázslatos keretet adva az arcának, ami máskor barackszínt öltött, most azonban olyan fehér volt, mint kint a hó. Sűrű, buja szempillái ezúttal mozdulatlanok voltak, s elrejtették s gyönyörű csokoládé szempárt, amiben ott égett a tűz. Leon lassan felállt, ám nem volt benne biztos, hogy a lábai megtartják. Néhány lépéssel az ágy mellé ért, s csak nézte Sora alakját. Ő tette ezt vele? Igen, közvetve bár, de igen. Hisz, ha ő nem játssza el a makacs, büszke herceget, akitől mindenki tart, akkor most Sora nem lebegne élet és halál között, s a gyermek is életben lenne. A torka újra elszorult erre a gondolatra. Talán mindig hibázott volna, amióta Sorát megismerte? Nem... Soha nem volt még olyan jó döntése, mint amikor először hozta a lányt Blackheath kastélyába. Akkor még a vágy hajtotta, később azonban valami mélyebb, magasztosabb érzés is párosult a forró lángokhoz. Bár tudatában volt annak, hogy súlyos következményei lesznek még, hogy Sora Naeginot az élete részévé tette, de nem tudott parancsolni az eleven szenvedély lángjainak, amik oly erősen égették a bensőjét, mint addig soha. A magáénak akarta tudni a lány testét... ahogyan a szívét is. Erre azonban csak később jött rá.

Miután két varázslatos éjszakát töltöttek együtt megtörtént az a baleset... Erre a gondolatra a keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Nem, nem baleset. Gyilkossági kísérlet, amit az követetett el, aki a barátjának hitt! Azután a halálos éjszaka után vált világossá számára, hogy a lány veszélyben van mellette. Azonnal el kellett távolodnia tőle, különben félő volt, hogy valami baja esik. Elhintette azt a pletykát, hogy Londonba utazik, hogy kicsit szórakozhasson. De ez nem volt igaz... S itt követte el élete első hibáját; egyedül hagyta Sorát. Bár akkor azt mondogatta magának, hogy a lány érdekében teszi, így visszanézve nem teljesen volt igaz. Elmenekült, mert túlságosan az érzései rabjává lett. Nem tudott belenyugodni, hogy a szíve fölött átvette valami az irányítást. Méghozzá valami, ami sokkal erősebb volt hercegi akaratánál. A büszkesége semmiképp sem engedte, hogy valami rajta kívül álló dolog átvegye az irányítást. Azonban még Thornsagate falai között sem nyugodhatott meg teljesen. Az érzései oda is követték. Sora gyönyörű arca egy pillanatra sem hagyta nyugton az elméjét. A csokoládé szempár kísértette őt, s folyton felszította a vágyát. Azonban az a mélyebb érzés, ami a szívét marcangolta, nem hagyott nyugtot neki. Nem volt más választása, csak a beletörődés. Beletörődött, hogy ő, aki mindig kemény, acélos akarattal rendelkezett, ő aki semmi rajta kívül álló dolognak nem adta át lénye irányítást beleszeretett egy nőbe... De nem akármilyen nőbe. Valaki olyanba, aki minden téren méltó párjának bizonyult. Másfél évig élt gyötrő gondolatai között, mikor is újra elhagyta Thornsgatetet. Ám mire visszatért, az itt hagyott szépség helyett egy veszedelmes démont talált, aki sok tulajdonságban visszatetsző volt számára. Azonban, amit Sora szemeiben látott a visszatértekor valósággal megdöbbentette. Majdhogynem cserbenhagyta józan ítélőképessége is. A lány gyűlölte őt... Ám bízott benne, hogy ez csak azért volt, mert olyan hirtelen hagyta itt. Tévedett... Megvádolták a legalávalóbb dolgokkal, amivel embert lehet illetni, s Sora elhitte őket azért, mert ő nem volt itt, hogy megcáfolja. Ezzel bizonyságot adott mindenről. A lány azt hitte ráunt. Bolond! Ő volt az egyetlen nő, aki el tudta hallgattatni, s akit nem tudott elfelejteni. Elvette feleségül. Megtette azt, amit már akkor régen is meg kellett volna tennie, csak félt a következményektől. Most már tudta, hogy Sora volt az, aki még erősebbé tette. Jelleméből adódóan veszedelmes volt, de Sora volt az, aki legyőzhetetlenné tette...

* * *

Lassan dél felé járhatott az idő, azonban Leon egy pillanatra sem állt fel a felesége mellől. Ott ült, a kezét szorongatta, s pillantása szüntelenül kutatott valami jel után, ami végre megnyugtatná a szívét. De nem történt semmi... Az egyetlen életjel, amit Során látott azok a gyenge lélegzetvételei voltak. S a herceg csak imádkozni tudott, hogy ne az egyik legyen az utolsó. Imádkozott... Ő, aki még a szülei halálakor sem tört meg, ott ült, a felesége kezét fogta, és várta, hogy mikor öntik el újra a fájdalom könnyei. Nem szégyellte... Miért is kellett volna? Hiszen az életénél is jobban szerette Sorát, s szenvedett, amiért így kellett látnia. Már többen szóltak neki, hogy menjen, egyen pár falatot. Kérlelték, utasították, azonban egyik sem hatott. Csak feléjük fordította fájdalmas ezüst szemeit, amikben olyankor újra könnyek gyülekeztek, s az illető azonnal kiment a szobából. Leon pedig folytathatta szótlan virrasztását. Nem hagyhatta egyedül! Nem tehette meg, mert félt! Félt, hogyha ő feláll, s egy pillanatra is kimegy a szobából, akkor Sora feladja a küzdelmet, és elhagyja őt. Azt pedig nem bírta volna elviselni. Az életének már nem volt értelme a felesége nélkül. Ő jelentette számára az életet... Ő volt a felesége, a szerelmes, a szeretője, az álma... Egyetlen simogatása begyógyította a sebeit. Egyetlen mosolya elűzött minden gondot és bajt. A jelenléte egyszerre nyugtatta meg és izgatta fel. Egy Démon volt, egy kísértő, egy csoda... Biztos volt benne, hogy sehol nem létezhet még egy ilyen fantasztikus nő, és ő büszke volt, hogy az övé lett. Annyira szerette, hogy azt nem tudta volna szavakba önteni, s annyira fájt így látnia, hogy a szíve vérzett. Nem, nem csak egyszerűen szerette... Ő volt minden számára ebben az életben, minden szépség, minden öröm... A megáradt patak zsongása. Az erdők, a rétek virágzása. A lemenő nap bíbor ragyogása. Fény a sötétben. Erő a félelemben. Tavaszi virágok bódító illata. A nyár forrósága. A gyümölcsök dús aromája. Az életét jelentette... Az övé volt minden gondolata, a szíve... Nem akarta elveszíteni! Nem veszíthette el! Ő volt Blackheath hercege, s ismerte az akarata hatalmát! Igenis meg kell mentenie! Az élete múlott rajta... A boldogsága... Hm... csupa önző érdek. Tudta, hogy önzőség, amiért maga mellett akarja tartani őt, de... szerette. Annyira szerette. Lassan újra elborították a könnyek a szemét. Felemelte Sora kezét, s forró csókot lehelt rá, közben lehunyta a szemeit, mik alól újabb könnycseppek szabadultak ki. Ahogy az arcához szorította felesége kicsi kezét, hagyta, hogy lassan végigsimogassák márványarcát, ahogy a hajnal első harmatcseppjei csorognak le a virágok szirmain. Értékes gyöngyei bár a szemeiből folytak, mégis a szívéig értek el. Bárcsak tudott volna mondani valamit! Bárcsak tudott volna könyörögni a feleségének, hogy ne hagyja el! Azonban a szavak nem tudták elhagyni a száját, torkában gombóc volt. A fájdalom és a kín kötötte meg a nyelvét, ez tette keserűvé a szájízét, s emiatt vérzett a szíve is.

Az ajtó csendesen nyílt ki, s Sophie halk léptekkel ment kicsit beljebb. Azonban a látvány megállásra késztette. Elnézte a sógornőjét, aki mindig erős volt, büszke és dacos. A szemeiben mindig a szenvedély lángjai égtek elevenen. Ám most, megtörték. S nagyon közel állt ahhoz, hogy örökre elhagyja az élőket... hogy elhagyja a férjét. Pillantása Leonra esett. A herceg szorosan tartotta a felesége élettelen kezét, miközben az arcát hozzászorítva a könnyei ezernyi kristálycseppként törtek fel lehunyt szemhéja alól. Sophie reszketegen felsóhajtott; soha nem látta még sírni a bátyját. Számára Leon volt az, aki megtestesítette magát az erőt és az acélos fegyelmet. A fájdalmát mindig elrejtette, ám most... most nem volt rá képes. A veszedelmes herceg könnyezett azért, mert szeretett. A kislány a szívére szorította a kezét. Ha Sora elhagyná Leont, akkor ő meghalna, ebben biztos volt. Halkan lépett fivére mellé, s leguggolt. Azonban a herceg nem nézett rá. Szüntelenül folyó könnyei függönyén át úgysem látott volna semmit, így meg sem kísérelte, de tudta, hogy ott van. A zokogás némán, hangtalanul rázta a testét, de ami a leginkább beleremegett, az a szíve volt. Hamarosan azonban kinyitotta a tekintetét. A csodaszép szempár, most nem kemény acélként pillantott rá, nem is viharosan, de nem is a nyugodt Hold színével... Leon szemei olyan gyöngyházfénnyel ragyogtak, mint a selymes ködfüggönyön átszikrázó Esthajnalcsillag. Sophie könnyes szemei elkerekedtek. Hát ezt tette vele a hercegnő! Ellágyította, s megadásra késztette. Azonban a párduc csak Blackheath veszedelmes hercegnőjének a kezei alatt feküdt el szelíden. Ezért kellett életben maradnia! A férjéért! Sophie megfogta Leon másik kezét, s könnyei függönyén át rámosolygott.

- Leon, ne add fel! - suttogta fivérének. - Ki kell tartanod! Szüksége van rád. Csakis a te erőd hozhatja vissza onnan, ahol most van. Emeld ki! Gyerünk, Leon, küzdj meg érte!

- Az én hibám volt, Sophie... - súgta Leon rekedten, miközben hagyta, hogy a bánat elöntse. - Az én hibám, hogy ez történt. Ha nem húzom ilyen soká, hogy leszámoljak Travissel, most Sora nem lenne élet és halál között, és a baba... a baba sem lenne halott. Én tettem ezt velük.

- Nem, Leon - rázta meg a fejét Sophie, miközben felzokogott. - Kérlek szépen, ne mond ezt! Sora szeret téged. És a te kedvedért visszajön... tudom, hogy visszajön. Fontos vagy neki, Leon. Ne hibáztasd magad! Bízz benne, hogy visszajön. Segíts neki!

- Tudom, hogy az én hibám. De annyira fáj - hunyta le a szemeit a herceg. - Soha nem éreztem ilyen fájdalmat. Annyira szeretem őt, Sophie... Ő jelent nekem a világon mindent. Ha meghal, akkor nekem sincs már, miért élnem. Nem bírnám elviselni, hogy elhagyjon. Bármit, de ezt nem - majd letörölte az újra kibuggyanó könnyeket. - Ő az életem. Ha visszajön hozzám, ígérem, hogy soha többé nem hagyom, hogy baja essen. Meg fogom védeni mindentől. És olyan boldoggá teszem, amilyen én vagyok mellette. Ha visszajön hozzám, mindent jóváteszek. Bármit megadok neki, csak... csak újra velem legyen.

- Szeret téged, Leon - mondta Sophie, miközben átölelte a bátyját. - Szeret téged. És érted vissza fog jönni...

- Menj, Sophie! - tolta el gyengéden magától a herceg. - Szeretnék egyedül maradni... egyedül, vele - fordult újra szerelme felé.

Sophie könnyezve állt fel, majd még egyszer a bátyjára pillantott, s elhagyta a szobát. Leon pedig újra magához szorította a felesége kezét. Ám ezúttal a szívére. Vissza fogja hozni, ígérte magának. Bármibe is kerüljön, de újra itt lesz, újra vele lesz! Nem fogja engedni meghalni! Lassan lehunyta a szemét, hogy újra erőt gyűjtsön a beszédhez. Ha kell könyörögni fog, de akkor is visszahozza a feleségét az életbe! Mikor újra kinyitotta a tekintetét, az úgy ragyogott, mint a legfényesebb csillag, a remény és a szerelem méltóságteljes fényével. Sora élettelen kezét a mellkasára simította, hogy érezze a szívét, amely csak érte dobogott, az ő nevét lüktetve...

- Sora - s mérgesen hallotta, ahogy a hangja megremeg. - Kérlek, szerelmem, ne hagyj el engem! Ne hagyj itt engem egyedül! Nélküled már semmi értelme az életemnek. Te jelented számomra a fényt, amely nélkül örökre elnyelne a sötétség. Kérlek, kicsim, maradj velem! Engedd, hogy boldoggá tegyelek. Hogy megmutassam, én milyen boldog vagyok melletted - majd reszketegen felsóhajtott. - Szeretlek. Úr Isten, annyira szeretlek, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Maradj velem, szükségem van rád! Szeretlek... szeretlek...

Azonban nem tudta tovább folytatni, mert a hangja újra elcsuklott, s szemeiből újra megindultak a könnyek ezen a napon már ki tudja hanyaggyára. Dühös volt magára a tehetetlensége miatt, és nem bírta leküzdeni a fájdalmát. Úgy kínozta... Szinte széttépte a szívét. Milyen élete lehetett volna Sora nélkül? Semmilyen. Üres, keserű... fájdalmas. A szívébe éles pengeként hatolt szerelmének hiánya.

Ő miatta élte túl. Egyedül Sora miatt élte túl. De a lány vajon túl fogja- e élni miatta? Tudta, hogy szerette, hiszen amikor kiszállt a hintóból azon a végzetes órán, látta a szemében. Ám hogy ez elég- e ahhoz, hogy visszajöjjön a halál kapujából, nem tudta. Csak reménykedhetett benne. Mentőkötelet dobott neki, s úgy szorongatta a kezét, mintha bármelyik pillanatban képes lenne kiragadni a halál karmaiból. És megtette volna! Blackheath hercegének még a Halál sem mondhatott ellent! Akaratának erejével bármire képes lett volna, s eladta volna a lelkét, ha ezzel megmenthette volna a feleségét. Leon hirtelen megremegett, azonban a könnyei elapadtak. Lehunyta gyöngyházfényű szemeit, majd egy rekedt sóhaj kíséretében óvatosan visszafektette az ágyra szerelmes kezét. Előre hajolt, és lágy csókot lehelt a száraz ajkakra, amit olyan sokszor ízlelt már. Most azonban nem volt édes, sem forró. A halál hidegét érezte rajta, s ez megrémítette. Úgy csókolta, mint soha azelőtt. Csak éppen érintve, vigyázva, óvva őt, mintha egy törékeny baba lett volna. S az is volt... de az ő babája... az ő szerelme, az ő élete. A csók olyan fájdalmas sebet tépett a szívén, amit szinte nem is volt képes elviselni. Azonnal elkapta a fejét a hercegnőtől, tehetetlenül ült fel. Semmi jelét nem látta, hogy Sora érezte volna a csókját, vagy hogy jobban lenne. De biztos volt benne, érezte, hogy igenis küzd az életéért. Felállt, s az ablakhoz sétált. Elnézett a messzeségbe. A kristályos hópelyhek kecses tánccal hullottak alá a fagyos mennyből. Leon felemelte a tekintetét, egészen a szürke égboltig. Még az Angyalok is Blackheath hercegnőjét siratták. Azonban még az ő fájdalmuk sem vetekedhetett a hercegével, aki tehetetlenül vergődött a kínok labirintusában és tehetetlen volt... ezegyszer valóban tehetetlen.

Nekiszorította a homlokát a hideg üvegnek, érezte, ahogy a könnyek újra égetni kezdik meggyötört tekintetét. Valahol a távolban, ott a szikár fenyők mögött, melyek az ég felé törtek, a tenger vadul ostromolta a parti sziklákat. Tajtékozva követelte, hogy hajoljanak meg előtte. Azonban lehetett a tenger bármilyen erős, a sziklák nem hódoltak be neki. Ilyen volt Blackheath hercege is. Senki előtt nem hajtott fejet. Ő a tengerhez tartozott... Maga volt a tajtékzó hullám, s büszke szikla... egy könnyező Démon...

Fájdalmas pillantása a kastély elé érkező hintóra esett. Nem érdekelte, ki érkezett. Egyszerűen csak azt akarta, hogy mindenki hagyja békén... egyedül a fájdalmával, a bánatával, a szívével... Sorával... Egyedül csak arra vágyott, hogy a felesége újra kinyissa a szemeit, hogy rámosolyogjon, magához ölelje. Egyetlen simogatásával képes lenne elűzni minden fájdalmát. De ő nem mozdult, nem nyitotta ki a szemeit. Csak feküdt élettelenül, egyre inkább megölve a férjében a reményt. Mikor újra a hintóra nézett, magára vonta a figyelmét egy mézszőkén megcsillanó hajzuhatag, amit utána rögtön a köpeny csuklyája alá rejtettek. Nem is foglalkozott vele tovább, ahogy az érkező eltűnt a kastély ajtaja mögött. Csak hagyta, hogy a hideg üveg elvonja mindenről a figyelmét. S lehunyt szemhéja alatt újra gyülekezni kezdtek a könnyek. Nem volt benne biztos, hogy bőszen égő szemei meddig tudják még ontani magukból fájdalmának ékes bizonyítékát, de már ereje sem volt letörölni őket. Azt mondják, a könnyek elmossák a fájdalmat! Hát ez nem volt igaz! Az ő könnyei csak még mélyebb sebeket szakítottak amúgy is meggyötört szívén. Egy pillanatra hagyta, hogy elborítsa a teljes fájdalom, hagyta, hogy a kín teljes súlyával nehezedjen rá. És egy pillanatra megszűnt létezni számára ez a világ. Nem látta a hópelyhek táncát, nem érezte a szoba melegét, nem érezte a könnyei nedvességét az arcán, s nem hallotta a felesége halk, fájdalmasan halk lélegzetét. Ébren volt, mégis álmodott, de már nem ebben a világban. Elmerült a fájdalomban...

Tompa érzékei közé hirtelen egy illat kúszott be, ami egyszerre volt elegáns és érzéki. Egy gyémántfénnyel ragyogó nőnek, aki meghódította a Démonja szívét... az ő szívét. Rózsa és jázmin... Milyen csodálatos volt újra érezni, s azonnal életre kelt tőle. Halk hangot hallott, ami egyre csak erősödött. Nevetést... Érzéki nevetést, melyhez hasonlót csak a csobogó patak kristályos csilingelése kiváltani. Hallotta a feleségét kacagását, ami mintha a háta mögül zendült volna fel. Mégsem mert megfordulni. Félt, ha megteszi az egész eltűnik, akárcsak egy délibáb, amikor a forró napsugarakat eloszlatják az esőfelhők. Most, itt ebben a valós - képzeletvilágban kicsit megnyugodhatott a lelke az után a fájdalom után, ami a vállára nehezedett. Lelki szemei elé hirtelen bekúszott egy gyönyörű csokoládé szempár, amiben a tűz felemésztő lángjai égtek, szinte perzseltek. Majd felrémlett előtte szépséges arcának bársonypuha, barackszín vonásai. Kívánatos, cseresznyepiros ajkai, amik elmosolyodtak... csak neki. Hamarosan már nem csak a lágy kacagás visszhangzott az elméjében, de az érzéki dallamú hang meg is szólalt, neki suttogott. „- Leon, mi ez a meggyötört ábrázat? Ez nem te vagy. - majd újra felkacagott. - Gyerünk, Démon, mosolyogj! Mosolyogj rám... és csak nekem." Csak neki... Leon ajkaira alig észrevehető mosoly húzódott fel erre a gondolatra. Nyugodtabbnak érezte magát. Ám hamarosan a nyugodtságot újra felváltotta a feszültség érzése, s újra nyitott volt a külvilág hatásai felé. Ahogy elhagyta a képzeletbeli világát, melybe egy pillanatra belekerült a nagy teher miatt, máris élénkebb lett mindenre. És már arra is rájött, mi zavarta meg álmodott - nyugodtságát. Valaki hevesen kilökte az ajtót. Leon lassan nyitotta ki a szemeit, hogy minél tovább tartson, míg visszatér a fájdalmas valóságba. Azonban, ahogy tekintete újra a kinti tájra esett, már nem lehettek kétségei. Rekedten felsóhajtott. A könnyei legalább már elfogytak. Legalábbis látszólag... Tudta, hogy van valaki a szobában még rajta kívül, majd meghallotta Alexander dühödt hangját is a folyosóról. Megfordult és szinte azonnal szembe találta magát unokafivére dühödt tekintetével, majd ahogy pillantása arrébb siklott meglátta a mézszőke haj tulajdonosát is. Erre azonban már ő sem tudott közömbös maradni. Szemei, amiket eddig szinte áttetsző fátyol takart, most viharszürkévé sötétedtek a haragtól. Lépett egyet az ajtó felé, azonban a vele szemben álló figyelemre sem méltatta, ő csak az ágyban fekvő mozdulatlan hercegnőt figyelte. Leon dühösen indult meg felé.

- Mégis, hogy képzeled, hogy idejössz, Layla Hamilton? - vágta hozzá keményen.

- Én csak tudni akartam, hogy valóban igaz- e, amit a városban beszélnek - válaszolta a lány, de nem rémisztette meg a herceg hangja. - Azt hittem, csak hazugság. De ezek szerint nem az. Dante Wexford és az unokatestvéred volt, ugye?

- Ahhoz neked semmi közöd - sziszegte ingerülten a herceg. - Azonnal menj ki a szobából! Az egész miattad van. Minek kellett neked visszajönnöd? Ha nem jössz ide, akkor Sora soha nem tudja meg, hogy unokatestvérek vagytok és nem kellett volna, hogy kivigyem. Az egész a te hibád. Bárcsak soha ne ismertelek volna meg! Undorodom tőled.

- Leon! - figyelmeztette Alexander finoman. - Kérlek, csillapodj! Most nem tudsz józanul gondolkodni.

- Nagyon is tudok józanul gondolkodni, Alexander. És megkérlek, hogy ne szól ebbe bele! - pillantott az unokatestvérére haragosan. - Gyűlöllek téged, Layla! Mond csak, miért jöttél? Hogy lásd, mennyire szeretem a feleségemet? Hát azt ajánlom jól nézd meg! Mert abban biztos lehetsz, hogyha Sora meghal, te még a világ végén sem leszel biztonságban tőlem.

- De... Leon... - kezdte Layla döbbenten, majd egy pillanatra elhallgatott. Mélyen belenézett a férfi szemeibe, amik olyan kemények és sötétek voltak, mint a viharfelhők nyáron. Hát ennyire szereti? A herceg arcán még nem száradt fel minden könnycsepp, s a lány meglepetten vette tudomásul ezt. Sírt? Leon sírt a felesége miatt? Ez a férfi soha nem siratott meg senkit. Soha nem szenvedett senki miatt. Játszott az élettel. Ám most talált valaki olyat, aki fontossá vált a számára... olyan fontossá, hogy még könnyeket is ejtett miatta. Layla felsóhajtott, majd újra unokahúgára emelte a pillantását. - Nem fog meghalni.

- Mi? - lepődött meg Leon, s gyanakodva figyelte a vele szemben állót. - Miről beszélsz?

- Sora nem fog meghalni - jelentette ki olyan magabiztosan, hogy akárki elhitte volna neki. Óceánszín pillantását végighordozta a mozdulatlan hercegnőn, majd halványan elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy nem fog meghalni... legalábbis nem mostanában. Ahhoz túlságosan szerette a férjét. És nem akarta, hogy szenvedjen. Blackheath hercegnője erősebb volt, mint azt bárki is sejteni merte volna. És Layla valamiért megkönnyebbült. Csak az járt a fejében, amit az unokatestvére mondott neki; nem gyűlölte. Ahogyan ő sem. Csak... egyszerűen féltékeny volt. Egy olyan családban, amilyenben ő felnőtt... Tizenöt éves kora óta nem volt soha senkije. Most azonban... lehetett egy húga. De ezért fel kellett adnia a büszkeségét. Leonra emelte a tekintetét, majd könnyedén elmosolyodott. - Sora Oswald bár a halál szélén áll, de van benne annyi erő, hogy eldöntse hova akar tartozni. Nem fog elhagyni téged, mert szeret. Ezt ne felejtsd el! Szeret... Bízz benne, Leon! - majd elfordult és kilépett a szobából. Mögötte Alexander halkan becsukta az ajtót, de előbb még vetett egy pillantást az ágyban fekvőre, s a megrökönyödött rokonára.

Ahogy a lány után indult végig azon gondolkodott, amiket Layla mondott. Sora nem halhat meg, valóban. De azt nem értette, mi ez a változás Laylánál, hiszen gyűlölte a hercegnőt... legalábbis a legutóbb. A lányt az előcsarnokban érte utol. Már a köpenyét vette fel, ám Alexander megállította. Sok olyan dolog volt, ami felkeltette a kíváncsiságát, és válaszokat akart. Beinvitálta Laylát a szalonba, ahol nyugodtan tudtak beszélgetni. El kellett ismernie, hogy a pletykák nem hazudtak; Layla nagyon szép volt. Ő még csak egyszer látta a lányt régebben, s már akkor is elismerte az adottságait, azonban nem tetszett a hűvös óceánszín szemekben visszatükröződő rosszindulat. Azonban ennek most nyoma sem volt. Ahogy leült vele szemben, csak magával ragadó büszkeséget, és eleganciát látott. Ahogy Soráéban. S bár a hercegnő sötét szemeiben ennél nagyobb volt a büszkeség, mégis megdöbbentette, hogy ez az érzés hasonlóan megvan a két lányban.

- Valamiért megváltoztál, Layla - kezdett bele Alex. - Megtudhatom ennek az okát?

- Azt hiszem, Sorának mindig is igaza volt - mosolyodott el finoman a lány. - A szívnek nem lehet parancsolni. Erre azt hiszem, akkor jöttem rá, amikor megláttam Leont ilyen állapotban. Sok minden vált világossá számomra, azon az estén, amikor Sora meglátogatott. Nem lehetett értelme annak, hogy gyűlöljem. Egyszerűen csak féltékenységet éreztem.

- Leon miatt?

- Nem, nem Leon miatt. Hanem azért, mert ő megkapta, amit senki más nem. Egy veszedelmes férfit, aki bármitől megóvja, a vágyának minden heves, elsöprő erejű lángja rá irányul, s a szíve minden szeretetével szereti - majd felsóhajtott, s ujjait egy pillanatra mézszőke hajába temette. - Azt hiszem, ez az, amire valójában féltékeny voltam. Sorának igaza volt; soha nem szerettem Leont. Egyszerűen csak ragaszkodtam hozzá, és arra vágytam, hogy engem kényeztessen úgy, ahogy a feleségével tette.

- Sora csodálatos nő, s nem szabad meglepődni rajta, hogy az unokafivérem szerelmes lett belé. Hiszen ő volt az egyetlen nő, aki el tudta hallgattatni, s akit nem tudott elfelejteni - mosolyodott el finoman Alexander. - Hibáztál, Layla.

- Valóban. Nagyot hibáztam. Amikor megtudtam, hogy Sora az unokahúgom, csak még inkább hatalmába kerített a féltékenység - majd elfordította a tekintetét. - Nekem az életben nagyon kevés jutott. Az anyám és az apám állandóan csak veszekedtek. Apámnak pedig annyi szeretője volt, mint égen a csillag. Végül odáig jutott, hogy az összes pénzét feltette pókeren és mindent elveszített. Anyám ebbe halt bele. Nem sokkal később apám is. Én pedig magamra maradtam tizenöt évesen. Muszáj volt valahogyan eltartanom magam. De nem, soha nem voltam kurtizán - majd büszkén elmosolyodott. - Nem vitt rá a lélek. Különben is, undorodtam volna magamtól. A hozzám járó úriemberekkel nem tettem egyebet, mint megmasszíroztam őket. Ennyi és nem több. Tudom, kicsit hihetetlen, de valóban csak ennyi történt. Kivéve egyetlen férfit, aki nagyon gyengéd volt velem, és akkor valóban több pénz kellett. És Leon... Azonban Leonnal soha nem volt olyan kapcsolatom.

- De hisz, egyszer... - lepődött meg Alexander, azonban Layla elhallgattatta.

- Ezt csakis Blackheath hercegnőjének vagyok köteles elmondani - mosolygott a férfi, amit az viszonzott. Layla óceán szemei büszkén csillogtak, ahogy Alex olyan gyöngéd tekintette mérte végig, mint eddig soha senki. Talán mégiscsak jól döntött...

* * *

Leon, miután a hívatlan vendégek kimentek, az ajtónak vetette a hátát. Fejében ezernyi gondolat visszhangzott, s nem tudott mindegyikre odafigyelni. Csak az az egy értelmes mondat maradt meg, amit Layla mondott, amikor kimentek: Sora szeret téged, és nem fog meghalni... bízz benne! Talán valóban igaza volt. De... akkor miért nem mozdult? Miért nem nyitotta ki azokat az őrjítően szép szemeit? Miért nem mosolygott rá? Miért? Miért? Majd ironikusan felnevetett, amikor megérezte, hogy a könnyei újra kicsordulnak a szeméből. Nem azt hitte az előbb, hogy már nem tud sírni? Nézd csak meg, Sora Oswald, mit teszel velem! Amit eddig nem hittem magamról, melletted valóra váltom. Azonban a hercegnő nem mozdult meg. Leon lassan hátravetette a fejét, s lecsúszott az ajtó mentén. Nem bírta tovább látni a felesége mozdulatlan testét, merev arcát, s jéghideg tagjait. A tenyerébe hajtotta a fejét, s hangtalanul sírt, akárcsak egy kisgyermek. Minden fájdalom most ki belőle, s szinte összeroppant a súlya alatt. Ám nem adhatta fel... Sorának szüksége volt az erejére. Egy pillanatra sem hagyhatja magára, különben a lány elhagyja őt, örökre! A herceg szemei lassan lecsukódtak, s könnyein keresztül elragadta egy sötét álom, a fájdalom álma...

Mikor újra kinyitotta a szemeit, csak azt érzékelte, hogy a feje szörnyen sajgott. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor úgy berúgott Sora miatt. S most ez a fájdalom is újra Sora miatt volt... Igazi boszorkány volt. És nagy fájdalmakkal járt őt szeretni... Mégsem adta volna semmiért. A hibáját pedig abban a pillanatban korrigálni fogja, ahogy a felesége kinyitja a szemeit! Addig azonban nem mozdul mellőle, ígérte magának. Megfizet Travis Carlennek és Dante Wexfordnak azért, amiért el akarták venni a feleségét tőle, s mert elvették tőle a... gyermekét. Ahogy felpillantott az éjsötét mennyboltra, csak akkor tudatosult benne, hogy már éjszaka lehetett. Az eget nem takarta most nehéz bársonyfelhők sokasága, s nem rejtették el a fényeket sem. A Hold diadalmasan ragyogta be a tájat, varázslatos ezüst - ködöt hintve a megcsillanó hótakaróra. Valahol a távolban pedig reményteljesen fénylett fel az Esthajnalcsillag.

Leon egy pillanatra lehunyta a szemeit, azonban egy furcsa hang azonnal visszahozta őt a valóságba. Mintha valaki a nevét mondta volna. Kintről jöhetett? Vagy megint csak képzelődött? Azonban újra hallotta, olyan tisztán; Leon... Azonnal felkapta a fejét, s olyan gyorsan állt fel, hogy még meg is szédült. Pillantását az ágyra kapta, s tett felé egy tétova lépést. Nem is volt biztos benne, hogy jól hallotta, amikor újra megszólalt a suttogás: Leon. Reszkető tagokkal, s hevesen dobogó szívvel lépett arra, s a félhomályban csendesen figyelte felesége alakját. A kezei hidegek és nyirkosak voltak, a torkában újra gombóc nőtte ki magát, s a mellkasa fojtogató börtön volt vadul kalapáló szívének. Hamarosan csak azt vette észre, hogy hevesen szedi a levegőt izgalmában, s most olyan lassan éri el az ágyat. Szemeit újra égetni kezdték a könnyek, azonban most nem hagyta, hogy akár egyetlen csepp is távozzon ezüstfolyóként kavargó tekintetéből. Ökölbe szorított kezekkel végre megállt az ágy mellett. Ziháló lélegzettel, idegesen figyelte az ágyban fekvő feleségét. A félhomályban azonban csak körvonalakat tudott kivenni. Összeszorította a fogát és koncentrálni próbált. Hamarosan azonban vissza is hőkölt attól, amit látott. Bár sötét volt, mégis olyan tisztán látta, ahogy az ismerős csokoládé szempár őt figyeli...

Hitetlenkedve pislantott, ám amikor kinyitotta a szemét, a felesége tekintete még mindig rászegeződött. S bár nem égett benne olyan heves tűz, mint egy nappal ezelőtt, mégis élt... Sora gyenge volt, s szinte semmit sem értett maga körül, azonban látva férje kétségbeesését, majd megkönnyebbülését, megengedett magának egy gyengéd pillantást. Meglepetten figyelte, ahogy Leon eddig ezüstös szemei gyöngyházfényűvé szelídülnek az áttetsző, remegő könnyfátyol mögött. Azonban a herceg hamarosan még megdöbbentőbb dolgot tett. Térdre esett előtte... Ahogy földet ért, azonnal a felesége kezéért nyúlt, és az arcához szorította. A hercegnő bőre langyos volt... Leon pedig hálát adott az Istennek ezért a csodáért. Lehunyt szemhéja alól újult erővel indultak meg a könnyek, ezek azonban már a megkönnyebbülés jelei voltak. Tudta, hogy most már semmi baj nem lehetett. Sora élt, és ez volt a legfontosabb. Bár még nagyon gyenge volt, de élt! Leon elfordította a fejét, s megcsókolta a felesége csuklóját. Igen, újra itt volt vele, és nem is engedi el soha többé, ígérte. Könnyei azonban csak nem akartak elapadni. Szíve olyan hevesen dübörgött a mellkasában, mintha egy csapat vadló vágtatott volna keresztül benne. Mindent jóvá fog tenni, most, hogy kapott még egy esélyt. S mindent meg fog tenni, hogy a felesége olyan boldog legyen, mint amilyen ő az mellette!

Sora bár alig érezhetően, de megsimogatta a férje arcát. Elnézte a nemes arcát, férfiasan szép vonásait. S bár a szemeit lehunyta, biztos lehetett benne, hogy a könnyező szempár ezúttal majdhogynem áttetsző, akár odakint az Esthajnalcsillag. Igen... Újra megjárta azt az ösvényt, amit már egyszer megtett. Egyszer nagyon régen. Akkor is Leon szólította vissza, s most újra. Ezúttal azonban érezte szívének fájdalmas lüktetését, ami az ő nevét dobolta. Hallotta, ahogy a máskor oly borzongató éjbársony hangja rekedtté válik a sírástól. S érezte, ahogy a kezén, mint megannyi értékes kristály folyt végig a kezén. Ezeket akkor, két éve nem érezte, most mégis nehezebb volt a visszatérés. Akárhogy küzdött, kevésnek bizonyult, de mentőkötelet biztosított neki férje vas akarata, s sziklaszilárd büszkesége. Csak miatta lehetett újra itt... csak érte jöhetett vissza... Ám most volt még egy döntő különbség, ami két évvel ezelőtt nem történt meg. Mikor az előző balesete után újra magához tért, a bátyja volt mellette, azonban most, amikor kinyitotta a szemeit, szinte azonnal meglátta Leont... Csak érte jött vissza. Mikor a férje újra felemelte a fejét, sikerült megajándékoznia őt egy halvány mosollyal, mire a herceg lehunyta a szemeit. Sora fel akart ülni, hogy átölelje a férfit, hogy megnyugtassa, hogy érezze. Azonban, amikor mozdított egy aprót a testén, tompa fájdalom vágott keresztül a medencéjén, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Azonban ez a pillanatnyi fájdalom elég volt, hogy újra a tudatában legyen, mibe is került az a baleset neki. A mosoly azonnal lehervadt az arcáról, szívét elszorította a bánat. Szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni. A baba... Már ott fent a szikláknál tudta, hogy a gyermek már nem élte túl... mégis reménykedett. Azonban hiába. Szemei sarkában apró könnyfolyam indult meg csendesen, fájó sebet hagyva maguk után. A baba... Bármennyire is próbálta védeni, a méhe most már üres volt... Bármennyire is akarta, nem tudta megszülni a gyermeket... Leon gyermekét...

A férfi, amikor újra ránézett, látta csendes gyötrődését. S ez neki is ugyanígy fájt. Kettejük szerelmének bizonyítéka volt az a gyermek... s meg kellett halnia három alávaló ember miatt, akik még azt sem érdemelték meg, hogy valaki megölje őket. Leon felemelkedett, majd leült az ágyra. Most neki kellett az erősebbnek lenni! Sora már megküzdött az életéért, és visszajött, csakis miatta. Most neki kellett segítenie rajta! Kitárta a felesége felé a karjait, néma kéréssel hívva magához. Sora még egy pillanatig csendesen könnyezve feküdt, majd erőt véve magán, felemelkedett, s férje karjaiban keresett menedéket. Leon pedig olyan gyengéden ölelte át, mintha csak egy porcelánbaba lett volna. Gyengéd volt, mégis határozott, s erőt biztosított számára. A hercegnő torkában pedig végre feloldódott a gombóc.

- Leon, a baba... - zokogott fel. - A baba...

- Tudom, kicsim, tudom - suttogta a herceg, miközben lehunyta a szemeit, s felesége fejére fektette az arcát. - Nem vagy egyedül, szerelmem... Itt vagyok... - majd még jobban magához ölelte a karcsú testet. - Itt vagyok, és soha nem leszel egyedül.

* * *

Leon idegesen várakozott a folyosón. A hátát a falnak vetette, s karjait összefonta maga előtt, s az ajtóra meredt, amely előtt állt. Az orvos, ahogy megtudta, hogy a felesége magához tért, szinte berontott hozzájuk, ezzel megzavarva a szép pillanatot, amikor olyan szorosan tarthatta. Azokban a gyötrő pillanatokban, amikor egyedül volt, csak a sötét gondolatok árasztották el az elméjét, s rettentő erőpróbát kívánt meg tőle, hogy tudja tartani magában a lelket. De megtette. S ennek meg is lett az eredménye. Sora élt. Gyenge volt, igaz, és olyan megtört a gyermek elvesztése miatt, de... A gyermek... Hirtelen lökte el magát a faltól, de úgy, hogy mindenki rákapta a pillantását. Ha az orvos megmondja Sorának, amit vele közölt, hogy nem lehet többé gyermeke... Bele sem mert gondolni, hogy mit tesz a felesége... Idegesen a hajába túrt, majd azonnal az orvos elé lépett, amint az becsukta maga mögött az ajtót.

- Hogy van a feleségem? - tért rögtön a lényegre.

- Gyenge - válaszolta a férfi, majd halványan elmosolyodott. - Nagyon gyenge, de rendbe fog jönni. Ilyen erős nővel még soha nem volt dolgom. Úgy küzdött, mint egy oroszlán az életéért. De azt hiszem, ezt valaki más érdekében tette - mosolygott cinkosan Leonra, aki megkönnyebbült egy pillanatra, majd újra elkomorodott.

- Megmondta neki, hogy nem lehet többé...

- Igen, méltóságos uram, a felesége rákérdezett és én nem hazudhattam neki - bólintott szomorúan az orvos, majd utat engedett a hercegnek.

Leon mély levegőt vett, mielőtt belépett volna a szobába. Odabent már égett néhány gyertya, azonban a helyiség nagy részét még mindig homály fedte. Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, rögtön a felesége sötét szemeivel találta szemben magát. Az a fájdalom azonban, ami sütött belőle, szinte rémisztő volt. Azonban a fájdalom mellett még ott volt egy másik érzés is, ami meglepte a herceget; a bocsánatkérés. Bocsánatkérés? De miért? Leonnak nagyon rossz érzése támadt ettől. Közelebb lépett, ám amikor leült a felesége mellé az ágyba, az elfordította a fejét tőle. A férfi kétségbeesetten nyúlt Sora kezei után, azonban ő elhúzta. Leon nem értette, mi történt. Mégis... A baba... Hát persze. Most, hogy azt mondták, nem lehet gyermeke, Sora értéktelennek érzi magát, s azt hiszi, hogy sajnálatból van vele! Bolond! Leon gyengéd erőszakkal maga felé fordította a felesége arcát, s mélyen a szemeibe nézett. Azok a csodaszép csokoládé szemek azonban most olyan üresek voltak, hogy a férfi szinte hátrahőkölt tőle.

- Sora, kérlek, ne tedd ezt... én...

- Menj ki! - szólalt meg érzelemmentes hangon a hercegnő.

- Na de, Sora! - lepődött meg Leon, és meg akarta fogni a felesége kezét.

- Azt akarom, hogy menj ki! - vágta oda keményen. - Nem akarom, hogy itt légy! Nincs szükségem rád! Nincs szükségem sem a szánalmadra, sem egyébre. Menj ki! - kiáltott fel a végén, miközben a szemeiből újra fájdalmas könnycseppek kezdtek folyni. Ahogy a férje dühösen, csalódottan elhagyta a szobát, újra visszahanyatlott a párnákra, s zokogva súgta: - Sajnálom, Leon. Bocsáss meg, kérlek... Bocsáss meg...