Szürke ködbe borult minden... A sűrű ködfelhő elnyelte a tájat. Egy apró fénnyaláb sem hatolt át a fojtogató párafelhőn. A táj szomorú volt. S nem sok hiányzott, hogy az ég könnyei is eleredjenek.

Blackheath kastélyának egyik szobájában egy fiatal nő ült. Az ablak előtt álló szófán pihent. Hosszú, fekete köntöse, mely máskor oly igéző, csábító látványt nyújtott, most komor gyásszá változott. Haját csak egyszerűen felcsatolta. Nem érdekelte a külseje. Szemeiben bánat csillogott. Időtlen fájdalom, s mintha egészen máshol járt volt. Valahol távol... távol a sűrű ködön, ott ahol a napfény aranylón világít, s nem létezik szomorúság. A tűzben égő csokoládé szempár elhalványult. Még egy gyenge láng sem pislákolt benne. Olyan ködbe borult, mint a kinti táj. Gyöngyként csillogó harmatcseppek ültek bennük, csak az alkalomra várva, mikor végre kitörhetnek a börtönükből, hacsak azért is, hogy halálukkal apró gyógyírként szolgáljanak. A lány máskor oly hamvas, barackszínű arca, most márvány fehérré vált. Apró kezeivel a köntöst szorította össze, de inkább csak tennie kellett valamit, hogy remegését csillapítsa. Rekedt sóhaj szakadt fel száraz ajkai mögül, s fájdalomhangként süvített végig a szobán. Kecses kezeit lecsúsztatta a hasára... De a méhe már üres volt. Már nem fejlődött benne tovább az az apró csoda, akit megteremtettek. És már soha többé nem hordhatott a szíve alatt egy életet. Már soha többé... Gyötrődve hunyta le a szemeit. Hercegnőként csődöt mondott... Nőként megbukott... Feleségként csalódást okozott... Nem volt már teljes értékű nő. És nem is lehetett soha többé. Így már a férjét sem tudta megtartani. Hisz milyen hercegnő az olyan, aki nem tud örököst szülni? Ráadásul egy olyan hatalommal és vagyonnal bíró családnak, mint az Oswaldok, szükségük van az örökösre. Ő pedig ezzel bebizonyította, hogy már nem alkalmas hercegnőnek. Már nem... Ezért talán jobb lett volna, ha ő is meghal abban a balesetben. Csakhogy most is - akárcsak akkor régen -, visszahúzta ide valami... valaki. Nem volt képes meghalni... nem akart. De talán jobb lett volna. Így a férjének nem kellene elviselnie a szégyent, hogy a nő, akit párjául választott nem adhatja meg a kívánt örököst. Csak őt akarta megkímélni... semmi más nem érdekelte. De kettéhasadt a szíve attól, ahogy látta a férfit szenvedni. A lelke ezer darabra hullott, amikor meglátta Blackheath veszedelmes Démonának könnyeit, melyeket érte ejtett. Nem kívánhatott tőle ilyen áldozatot. Ő, aki még a szüleit sem siratta el, hanem kemény bosszút esküdött, könnyezett egy nőért... érte. Könnycseppek ezrei távoztak lehunyt szemhéja alól. S már arra sem volt ereje, hogy visszatartsa őket. Ő már megtört. Fénye kihunyt, és soha többé nem fog úgy ragyogni, mint akkor rég...

* * *

A havas eső halk kopogással verte az ablakokat. A levegő nem mozdult. Még az ég enyhítő könnyei sem tudták eloszlatni a sűrű ködfelhőket. A fájdalom összesűrűsödött a levegőben, s nem akart távozni. Egy köpenyes alak sietve indult fel a kastély lépcsőin. Bár kívülálló volt, szinte fojtogatta az a fájdalom, amit észlelt. Miután beengedték ledobta magáról a csuklyát. Carlotta először megdöbbent, majd a sürgető arckifejezést látva azonnal az emeletre invitálta az érkezőt.

- A mylady teljesen maga alatt van. Nem beszél, nem eszik. Nem érdekli semmi. Csak fekszik azon a szófán, vagy az ágyon és mered maga elé. A könnyei még mindig nem fogytak el - törölgette a szemét az asszony. - Annyira fáj nekem így látni a hercegnőt.

- És Leon? - kérdezte az idegen lágy hangon. - Ő hogy van?

- Ő pedig a mylady miatt roskadt össze teljesen - válaszolt Carlotta. - Soha nem láttam ilyen fájdalmat egy férfi szemében. Amikor azt hitte, hogy lady Sora meg fog halni, úgy ömlött a könnye, amilyet elképzelni sem lehet. Borzalmas volt ilyen állapotban látni Blackheath legnagyobb hercegét. Féltem, hogy valami kárt tesz magában - folytatta, miközben egy zsebkendővel törölgette a szemét. - Amikor a hercegnő felébredt, visszatért a remény a szemébe. De ahogy a mylady megtudta, hogy nem lehet többé gyereke, azonnal elzavarta Leont. Azóta be van zárkózva és iszik. Szüksége van a hercegnőre. De ő azt hiszi, hogy Leonnak már csak szánalomból kell.

- Súlyosabb a helyzet, mint hittem - suttogta maga elé. - De talán Leonnál sokkal inkább. Képes lenne kárt tenni magában. Csak Sora tud hatni rá. Ezért vele beszélek.

- Így megváltozott volna, kisasszony? - nézett rá meglepetten Carlotta.

- Hihetetlen, de rájöttem a hibáimra. Tisztelem Sorát azért, amilyen - Lehajtotta a fejét, majd elszántan nézett a nő szemébe. - Nagyon tudnám szeretni őt, elvégre rokonok vagyunk. Nekem nincs testvérem, de mindig szerettem volna egy húgot. Sora lehetne az. Neki pedig egy lánytestvére van, de ő... tudja milyen. Szeretnék segíteni neki... nekik.

- Helyesen teszi. Lady Sora olyan nő, akit nagyon lehet szeretni - bólogatott Carlotta. - Mentse meg őt! Hogy ő meg tudja menteni a férjét.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, ígérem - majd belépett a szoba ajtaján.

Ám ami odabent fogadta, szinte minden kedvét elvette a próbálkozástól. Csakhogy ennyivel tartozott Sorának... de főleg Leonnak. Keservesen emelte a tekintetét, az ablaknál ülő hercegnőre. A szoba, mely még nem is olyan rég forróságot, tüzet és szenvedélyt áraszthatott magából, mára komorrá vált. S bár a színek a régiek maradtak, eltűnt belőle az a báj, amit a magáénak tudhatott. Komorrá és fájdalmassá vált. Akárcsak Sora. Belőle is kiveszett a tűz. És ha nem lángol fel újra a parázs, akkor már nem lesz visszaút. A lány közelebb lépett. Halkan mozgott, mintha attól félt volna, hogy egy halottat zavar meg. De nem. Blackheath hercegnője nem volt halott. Isten kegyelméből, és a férje szerelmének erejétől. Ő élt. S az életét tovább kell folytatnia, Leon mellett. Bátrabban állt a szófa mellé. A kezét a hercegnő vállára tette. S a mozdulat bár leheletfinom és könnyed volt, határtalan erőt sugárzott. Sora lassan felemelte a fejét, s matt- barna szemeit az érkező óceánszín szemébe mélyesztette. A lány annyi fájdalmat látott ezekben a reményvesztett szemekben, hogy önkéntelenül is meghátrált. Majd erőt véve magán leült. A ködös csokoládé szempár nem eresztette el egy pillanatra sem a tekintetét.

- Miért jöttél? - szólalt meg Sora. - Gúnyolódni akarsz? Vagy elmondani, hogy most már nem vagyok teljes értékű nő? Tedd meg, de aztán hagyj magamra, Layla Hamilton!

- Szánalmas vagy, Sora - közölte a lány. - Itt ülsz és elvárod mindenkitől, hogy úgy említsen, mintha már nem is nő lennél csak azért, mert elvesztetted a gyermekedet. Hol van az a nő, aki képes volt akármikor lekeverni nekem vagy másnak egy pofont? Hol van az a nő, aki meghódította magának Blackheath hercegét? Elveszett belőled a tűz Sora Oswald - mondta Layla csalódottan. - Már nem jelentesz ellenfelet. Csak sajnálni tudlak, amiért hagyod, hogy ennyire eluralkodjon rajtad a bánat. Elvesztetted a gyermeked. De el akarod veszíteni Leont is? Lehet még gyereketek.

- Befejezted? - nézett rá a hercegnő üres szemekkel. - Rendben, most én mondanék valamit. Soha többé nem lehet gyerekem. Ezt az orvosok is megmondták. Nem lehet gyerekem! - kiáltott fel hevesen. - Most pedig, hagyj békén! Hagyj végre békén! - temette a kezébe az arcát.

- Sora, te erős vagy. Képes vagy túl élni, és Leon segíteni akar - mondta Layla lágyabb hangon, miközben felemelte a lány fejét. - Ne taszítsd el magadtól őt! Szeret téged - majd szomorúan elmosolyodott. - Te nem láttad, amikor élet és halál között voltál. Soha nem hittem volna, hogy ő, akit senki nem látott még fájdalommal küszködni, így meg fog törni. Annyira szeret téged. És úgy könnyezett, ahogy férfit még nem láttam.

- Miattam sírt... - suttogta maga elé Sora. - Miattam szenvedett...

- Nem! - kiáltotta Layla. - Nem miattad, hanem érted. Ha meghaltál volna akármire képes lett volna. Még öngyilkos is lett volna. Istenem Sora, meg kell őt mentened! - majd felállt és megszorította a hercegnő karját. - Kérlek, Sora, térj végre észhez. Ha nem engeded közel magadhoz, Leon belepusztul!

- Találni fog egy olyan nőt, aki képes minden tekintetben kielégíteni. Ő boldog lehet. Ezért kell elengednem - suttogta megtörtem. - Nem lehetek olyan önző, hogy magam mellett tartsam és kitegyem a szégyennek.

- Miért nem hagyod, hogy ezt ő maga döntse el? - kérdezte a szőke lány már a könnyeit nyelve. - Miért nem engeded, hogy tegye, amit ő akar. Leon Oswald lenne az utolsó ember, aki szánalomból tart maga mellett valakit. Hisz ismered őt. Akar téged, kellesz neki. Annyira szeret, hogy majd' beleőrül. Miért nem adod meg neki az esélyt? - majd visszaereszkedett a szófára. - Tudom, hogy nehéz. Hisz az a gyermek a kettőtök heves vágyából született. De nem a te hibád volt, hogy meghalt. És nem is Leoné. Tudom, hogy azért szeretted volna azt a babát, mert tőle volt. Imádtad a gondolatot is, tudom. De ne taszítsd el magadtól az apját! - majd a kezébe fogta Sora kezét. - Leon hisz benne, hogy még lehet esélyetek. De nem bírná ki, ha elvesztene téged. Birkózz meg a gondolattal. Hagyd, hogy segítsen! Segítsetek egymásnak. Ne érezd magad kevesebbnek a többi nőnél! Mert neked van valamid, ami nekik nincs, és amiért mindig is irigyelni fognak; a tiéd Leon Oswald teste, minden gondolata és a szíve. Használd, amit tőle kaptál ajándékba, és légy olyan veszedelmes, mint ő! Ne hagyd cserben!

- És ha később rájön, hogy máshogy kellett volna döntenie?

- Sora, ne gondolj a holnapra! Csak a ma számít. És Leon csak téged akar. Veled akar lenni - mondta Layla dühösen. - Szeresd őt te is! És hagyd, hogy ő is tegye. Nyerd vissza a régi fényed. Legyél olyan veszedelmes, mint a férjed, hogy méltó légy hozzá - majd mikor a hercegnő még mindig nem mozdult, elhatározta, hogy beveti az utolsó fegyverét. - Vagy azt akarod, hogy ő is meghaljon, de ő már a te hibádból?

Sora olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy Layla fel is pattant. Olyan dühöt látott a hercegnő szemében, amit eddig még soha nem tapasztalt. Egy részről örült, hogy végre képes volt feltüzelni a lányt, másrészt megijedt; a csokoládé szempárban táncoló tűz csak kezdetleges volt. Amint eléri a holtpontot halálosan veszélyessé válhat. Ez a baleset, ez a szenvedés csak egy lökés volt a végső zuhanás előtt. Akarva, akaratlanul Sora Oswald tökéletes mása lett, Blackheath veszedelmes hercegnének...

Layla elmosolyodott, de a mosoly azonnal az arcára fagyott, amint megérezte Sora kezét az arcán csattanni. Először meglepődött, majd értő szemekkel nézett unokatestvérére. Bólintott, és halvány, bíztató mosolyt küldött felé. A hercegnő mély levegőt vett. Nem tudott még mosolyogni. De már elindult az úton. És hajlandó volt a változás befogadására.

- Miért változtál meg ennyire? - kérdezte Laylát. - Miért segítesz?

- Ha azt mondanám, hogy végre szeretnék jóban lenni veled, nem hinnéd el. Pedig ez az igazság. Az unokahúgom vagy, Sora. És én úgy akarlak szeretni, mint az igazi testvéremet - válaszolta nyíltan. - És remélem, képes vagy ennek az elfogadására.

- Talán.

- Ráérsz még ezen gondolkodni. Most menj, és nyújts vigaszt a férjednek!

Sora csak bólintott. Mély levegőt vett és kisétált az ajtón. Odakint még nekitámaszkodott a falnak és segélykérően tekintett a plafonra. Mintha az Úrhoz fohászkodna, vagy az ő Angyalaihoz. Most szüksége volt minden erejére. Ha Leon még elfogadja, akkor vele marad, de ha elutasítja, azt is meg fogja érteni. Hisz ő taszította el. De talán egy kis vigaszt tudnak egymásnak nyújtani, kölcsönösen. Szorosan összefogta magán a köntöst és halkan nyitott be férje szobájába, az ajtó engedelmesen nyílt meg előtte. Nem hitte volna, hogy valaha is ilyen látvány fogadja majd, amikor ránéz a férjére. Az egykor vad szenvedélyt és zabolátlan erőt sugárzó szoba, most hideg volt. Nagyon hideg, komor és fájdalmas. Nem gyújtottak tüzet odabent. Ki tudja, mióta ülhetett ilyen hidegben Leon. Hisz ő is majdnem meghalt vele együtt. Most mégis képes kockáztatni. És akkor megpillantotta a herceget. Egy kényelmes, kékbársony fotelben ült a nagy ablak előtt és a tengert figyelte. Közben az erkélyajtó nyitva volt, és a kinti szél behordta a tél csípős hidegét. Leon egy félig kigombolt fehér ingben ült és egy fekete nadrágban. Kezében egy brandys üveget tartott a másikban pedig egy poharat. Az ital még mindig a forróságot árasztotta. Sora tudta, hogy neki kell cselekednie, mert a herceg nem mutatott hajlandóságot az érkező felé fordulni. A hercegnő torkát összeszorította a bánat. Mennyi fájdalmat okozott ennek a férfinak akaratlanul is. Amiről azt hitte, hogy jó, az olyannyira fájt a férjének-, ha nem jobban-, mint neki. Bezárta maga mögött az ajtót, és halkan elindult felé. Leon megmozdult, de nem fordult arra.

- Megmondtam, hogy hagyjon mindenki békén - szólalt meg a herceg nyers hangon. - Nincs szükségem rátok. Csak azt akarom, hogy hagyjatok magamra, ne nyaggassatok. Csak mindenki hagyjon békén! - kiáltotta az utolsó mondatot.

- Leon - suttogta Sora.

Ám a herceg még ezt is meghallotta. A fejét csak félig fordította abba az irányba. Ismerte felesége lágy, gyógyító balzsamként ható hangját. Nem állt fel. Nem rohant elé és zárta szorosan a karjaiba. Nem akarta félre érteni Sora tettét. Azt akarta, hogy ő mondja el, vagy mutassa meg, hogy miért kereste fel. És a hercegnő tökéletesen tisztában volt ezzel. Kezei, amik a köntöst szorították, remegtek. Majd mély, erősítő levegőt vett és összeszedte a maradék méltóságát. Leonhoz sétált. Odaállt elé. A férfi pedig felemelte gyönyörű ezüst szemeit. Így álltak pár pillanatig. Mélyen egymás szemébe nézve. Az ezüst szempár és a csokoládészínű tekintet egymásba fúródott. És felismerték ugyanazokat az érzéseket; fájdalmat, keserűséget, veszteséget, összetartozást, de mindennél inkább erősebb volt... a szerelem.

Leon szemeiben kérdés villant, Sora pedig egy apró bólintással megadta a választ. A herceg halványan elmosolyodott, majd megfogta a felesége kezét, mely még mindig reszketett. Ám amíg Leon keze a hideg ellenére meleg volt, Soráé szinte fagyos. A lány próbált erős maradni, ám a fájdalma újra erőt vett rajta. Ajkai elváltak egymástól, és remegtek. Szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni. De hogy elrejtse őket, felnézett a mennyezetre. Leont azonban nem tudta megtéveszteni. A férfi gyengéden húzni kezdte maga felé. Végül pedig a hercegnő az ölébe ült. Sora mozdulatai először tétovák voltak. De ahogy érezte a férje gyengéd törődését, megadta magát. Szorosan átölelte a herceg nyakát, s egész testével hozzá simult, ahogy kitört belőle a zokogás. Leon csak most érezte meg, hogy milyen hideg a teste. Erősen magához ölelte, mintha csak az élete függött volna tőle, és lehunyta a szemét. Gyötrődött látva a szenvedését, mely a sajátja is lehetett volna. Úgy, ahogy neki szüksége volt Sorára, a lánynak is szüksége volt rá, de ezt most nem tudta kimondani. Őt féltette maga helyett. Elküldte, mert azt hitte, már nem vágyik rá. Elküldte, hogy adjon neki egy új esélyt, hogy boldog legyen. De Sora nem tudhatta, hogy ő egyedül akkor volt boldog, ha vele volt. Ha nem látta szenvedni. Ha látta nevetni. Ha engedte, hogy szeresse. Saját testével próbálta melegíteni a feleségét, mikor annak csillapodni kezdett a zokogása. Csak most vette észre, ő is milyen csípős hideg van a szobában. Nem akarta, hogy Sora újra beteg legyen. Amikor azt hitte, hogy meg fog halni átélte a kínok kínját. Azt hitte, belehal a fájdalomba. Soha nem érzett még ilyet azelőtt. És ő, aki még a szülei halálakor sem sírt, szinte őrjöngött a zokogástól, a tehetetlenségtől, a fájdalomtól. Még visszaemlékezni is borzalmas volt számára. Olyan szorosan ölelte magához a lányt, ahogy csak tudta, majd lassan felállt vele. Sora arra számított, hogy az ágyba viszi, de tévedett. Leon az ajtó felé indult. A hercegnő megijedt. Hát mégis el akarja taszítani magától? Hisz olyan erősen ölelte. Érezte benne a féltést, a szerelmet, a gyengédséget. Gyenge tiltakozásszerű hangokat hallatott. Leon ezt nem tudta mire vélni, ezért nem zavartatta magát. Ahogy belépett a felesége szobájába azonnal megcsapta a kellemes meleg és a rózsaillat. Sora megreszketett a karjaiban. Nem lett volna szabad még felkelnie. A herceg azonnal az ágy felé lépett és letette. Amikor fel akart egyenesedni, Sora utána kapott. Kétségbeesve nézett a férfi szemeibe. Leon tekintete kérdőn megvillant:

- Mi a baj, kedves? - kérdezte tőle gyengéd hangon.

- Ne hagyj el! Ó, kérlek, ne hagyj el! - könyörgött Sora, miközben a könnyei fájdalmasan folytak végig az arcán. - Nem bírom ki egyedül. Kérlek, maradj velem!

- Itt vagyok, kicsim - suttogta a herceg, miközben leereszkedett mellé. - Itt vagyok, és mindig veled leszek. Ígérem - s lassan átkarolta a reszkető lányt, aki azonnal a nyakába fúrta a fejét. - Mindig veled leszek. Szeretlek. Szeretlek... - lehelte, miközben szívének erős dobogása álomba ringatta feleségét.

* * *

Lassan eltelt egy hét, majd kettő. A csípős tél nem enyhült. Viszont az ezüstfehér havon egyre többször csillant meg a nap mézszínű fénye...

Blackheath kastélyában még mindenki aludt, amikor a hercegnő halkan leosont a földszintre. Megreszketett a hidegtől, ami odalent honolt, így még szorosabbra fogta a köntöst maga körül. Felsóhajtott, ahogy a könnyek újra marni kezdték a torkát. De most nem akart gyenge lenni, most nem. Ebben a két hétben annyiszor látta már, hogy Leon szenved, amikor az éjszaka közepén eláztatta a forró könnyeivel, de az ő ereje mégsem tört meg. Itt volt az ideje, hogy végre ő is tegyen valamit a férje boldogságáért. A herceg nem szegte meg a fogadalmát. Szinte minden pillanatot mellette töltött, nem hagyta el. Együtt éltek, mint házastársak, mint bizalmas barátok, és mint szerelmesek is. De Leon máshogy nem ért hozzá. Szorosan ölelte, de ennél messzebbre nem ment. Csókjai inkább voltak gyengédek, törődőek, mint sem szenvedélyesek, tüzesek. Sora emiatt kezdett aggódni. Nem egyszer ébredt arra, hogy Leon nyugtalanul forgolódik az éjszaka közepén, majd magához szorítja, ő pedig mindannyiszor a testén érezte férje hatalmas erekcióját. Kívánta... még mindig kívánta őt, de tiszteletben tartotta a fájdalmát és egy ujjal sem nyúlt hozzá. Ez a helyzet pedig egyre aggasztóbb lehetett, ha a herceg nem kapja meg a feleségétől, akkor egy idő után másnál kell keresnie a testi örömöket. Sora felsóhajtott, ahogy átvágott a férfi dolgozószobáján. Nem volt még olyan nyugodt, hogy minden görcsösség nélkül átadja magát a szeretkezés mindent elsöprő örömeinek. Hirtelen meglátta a falon függő hatalmas festményt; Blackheath hercegnőjét, aki démoni csábítóként mosolygott a Holdezüst színű menyasszonyi ruhában. A csokoládészínű szemek égtek a tűztől. Hasonlított rá, de ez a tűz, ez a ragyogás kiveszett abból a komor hercegnőből, akivé vált. És biztos, hogy sokáig így nem tudja megtartani a férjét.

- Biztos, hogy neked itt kéne mászkálnod a hidegben? - csendült fel egy még álomtól nehéz, izgató hang.

- Csak nem tudtam aludni - fordult a herceg felé. - Emlékeztem - nézett újra a festményre.

- Látom téged is ugyanúgy elbűvöl, mint engem. - karolta át Leon a lány derekát. - Hihetetlenül szép vagy - csókolta meg a hercegnő halántékát.

- Nem akarlak elveszíteni - suttogta Sora megtörten.

- Elveszíteni? - fordította maga felé Leon. - Sora, engem nem fogsz elveszíteni, kis buta. Mondtam már, hogy mindig itt leszek veled.

- Az isten szerelmére, Leon! - kiáltott fel a hercegnő. - Tudjuk mind a ketten, hogy szükséged van testi kapcsolatra, és azt is tudjuk, milyen nagy az étvágyad ilyen téren. És én már nem olyan vagyok, mint ő - mutatott saját képmására. - Azt kívánom, bárcsak képes lennék még olyanná válni, de nem vagyok benne már biztos. Egy idő után te is megunod, hogy önmegtartóztatásban élj. Ezért mondtam, hogy jobb lenne, ha elválnánk. Csak akadályozlak, és visszahúzlak.

- Sora Oswald! - mennydörögte a herceg. - Ha még egyszer csak ki mered ejteni a válás szót a szádon, nagyon megbánod. Értsd meg már végre; téged kívánlak, csak téged. Úgy, hogy már elemészt, igen ez igaz, de várok. Várok, amíg te kész nem leszel rá. Mert szeretlek - mondta lágyan. - Annyira szeretlek, amennyire vágyom rád. Nem tudnék senki mással lefeküdni, mert csak téged látnálak. Érted?

- Igen - simult szorosan a férjéhez. - Bocsáss meg! Kérlek Leon, segíts, hogy újra olyanná váljak, mint amilyen voltam!

- Igen, kicsim, segítek - karolta át, miközben halványan elmosolyodott. - Segítek. Először is, elviszlek innen. Elutazunk.

- Mégis hová?

- Thornsgatebe megyünk - majd lehajolt, hogy megcsókolja Sorát. - Mire visszajövünk, újra olyan veszedelmes leszel, mint néhány hete.

- Igen - villant meg Sora szeme.

Igen... visszhangzott a távoli erdők büszke és hűvös fenyői között, mint egy ígéret...