AJÁNLOM AZ OLDALT
44. Fejezet
Elizabeth úgy ébredt, mint amikor egy úszó éppen a felszínre ér. Kilesett szempillái között, de rögtön meg is bánta, a vakító fénytől majd’ megvakult. Nyögve egyet, arcát a puha párnába fúrta s miközben megmozgatta elgémberedett végtagjait, a hasára fordult. Először fogalma sem volt hogyan is került a selyem és szatén ágyneműk közé, de lassacskán visszatért minden emléke.
A partra szállás… Calico Jack… az apja, te jó ég!
Még mindig alig hitte el, hogy ezzel a találkozással megtalált önmagából egy darabot. Hogy kiderült: mégiscsak van családja.
Lassan, óvatosan egyre fentebb nyitotta szemét, hogy legyen ideje megszokni a fényt. A szobában a domináns szín a fehér volt. De a fehér mellett itt-ott látható volt arany, és bordó is. A bejárati ajtóval szemben az erkély nyílt, mely félszárnya most nyitva állt. Előtte, földig érő, hófehér függöny lebbent meg néha a beáramló levegőtől. A baldachinos ágy az ajtótól balra helyezkedett el. A tartóoszlopai díszesen faragott fenyőfából volt, a fenti díszítő, sötétbordó bársony anyag végéről aranyszínű rojtok csüngtek lefelé. A párnái, takarók, lepedők, mind hófehérben pompáztak, szatén, selyem vegyesen. Az ágy és az ajtó között, a sarokban egy krémszínű szekrény állt, egyik ajtajában tükör állt. A szekrény mellett volt egy pipere asztal is.
Az ággyal szemben fehér márványból kandalló volt. Párkányán egy arany, háromágú gyertyatartó, szélén egy-egy vázában hófehér, és vérvörös rózsacsokor. A falakat sötétvanília színre festették, derékmagasságban viszont vízszintesen, legalább tíz centi vastagságban arannyal, kacskaringós vonalakat festettek. A csíktól lefelé pedig bordó volt.
Összességében nagyon tetszett neki. Első látásra beleszeretett, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Emlékezett Jack arcára mikor megköszönte neki. Csak annyit suttogott válaszul, hogy Katherine-nek is ez volt a kedvenc szobája.
Erőt vett magán, s kicsúszott az ágy szélére. A szatén és a selyem sziszegve csúszkált egymáson. Fehér hálóingét megemelte egy kicsit, hogy ne tekeredjen a lábai köré. Belenézett a tükörbe, a fény felé fordította arcát. A zúzódás még nem tűnt el teljesen, de már alig látszott. Mindenesetre az asztalhoz lépett, ahol Valerie ott hagyott neki egy tégely púdert és alapozót. Mindössze egy leheletnyi réteg kellett ahhoz, hogy eltakarja a lilás foltokat.
Felkanyarította magára a köntösét és az ajtóhoz sétált. Először felfedező utat akart tenni, majd aztán foglalkozik olyan emberi és hétköznapi dolgokkal, mint a felöltözés vagy a reggeli…
Ha jól emlékezett a tegnapi estére, akkor az északi toronyba vezető lépcsősor mellett volt a szobája. Tehát ellenkező irányba kellett indulnia, ha a földszintre akart menni. De esze ágában sem volt.
Így hát balra fordult, s elindult felfelé a lépcsőn. Ha jól tudta, akkor a toronyban három szoba volt. Arra még nem világított rá senki, hogy kié, de ha így állt a helyzet, majd ő megtudja.
A reggeli órák miatt, hűvös volt a szűk lépcsőházban. A szürke kövek tompán verték vissza a keskeny ablakokon beszűrődő fényt. Egyik kezét a falon simította végig, egyfajta támaszt keresve, a másikkal pedig hálóingének alját markolta fel magához.
Néhány perc múlva felért a toronyba. Egy apró helyiségbe érkezett meg, ahol három zárt ajtóval találta szembe magát. Végigsétált az előszobának tűnő helyiségen és az ablakhoz lépett. A kilátás egyszerűen lenyűgöző volt. Az öbölre láthatott le, és a sziklákra, amik között behajóztak.
- Akkor még találkozunk… - búgta egy vágytól fűtött női hang a háta mögött. Beth ijedten fordult meg és ugyanabban a pillanatban legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Pillantása egy fűzöld tekintettel találkozott. A nő szemei egy pillanatra meglepődve felcsillantak. De az első megrökönyödések olyan gyorsan eltűntek, ahogy jöttek. Úgy mérte végig, mintha vetélytársat keresne benne… Telt, buja ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. Bizonyára nem találta elég „veszélyesnek” ahhoz, hogy komolyan vegye.
- Szóval te lennél az új lány…
Beth nem értette, honnan ismeri, vagy honnan hallott róla… Biztosan ő is kint volt, amikor partra szálltak…
- Azt hiszem… - fogta szorosabbra magán a köntöst. Istenem, teljességgel kisebbségi komplexusa volt a nő mellett! El szeretett volna bújni, és megvárni, amíg ez a tökély el nem megy innen. Vörös hajzuhataga beborította hátát, és előre is került néhány tincs. A fény játékával olyannak hatott, mintha lángolna. Egész lényéből sugárzott a kísértés, csábítás és a szexualitás… a közelébe sem érhetett.
A nő háta mögött szélesebbre tárult az ajtó, Beth pedig az eszméletvesztés határára került. Ne!
Rhys összevonta szemöldökeit, mikor megpillantotta a lányt. Beth küszködött a sírás ellen, egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy a férfi és a szeretője is lássa, mennyire érzékenyen érintette ez a találkozás.
- Te mit keresel itt? – szegezte neki a férfi a kérdést. Elizabeth megvonaglott belülről. Körmeit tenyerébe vájta. Akkor sem fogja kimutatni!
- Én…
- Hozzám jött, ne bízd el magad! – nyílt ki egy másik ajtó. Beth oldalra kapta fejét, tekintete Jane szemeibe ütközött. A lány, bátorítóan rámosolygott. - Igaz?
- Igen… - válaszolta elhaló sóhajjal.
Jane hűvösen bólintott a vörös hajú nőnek, majd kézen fogva Beth-t behúzta a szobába. Az ajtó becsukódott mögötte.
- Sajnálom, Amanda nem a legbarátságosabb személy a szigeten… - motyogta Jane és az ágy felé fordult, ahol egy fiatal, hét, esetleg nyolc éves kisfiú ugrált. Lenszőke haja, tincsenként lógott arcába, füstszürke szemei dacosan csillogtak. Az arca rendkívül hasonlított Jane-re.
- Jake, fejezd be az ugrálást! – szólt rá Jane kicsivel erélyesebb hangon, de a kisfiú tovább ugrált.
- Ki ez… ki ez az Amanda? – kérdezte rekedten, s megköszörülte a torkát.
Jane elkapta a kisfiút, aki nevetve próbált elszökni a fogságból. Gyakorlott mozdulatokkal begombolta az ingét és megigazította rajta. Mikor kész lett, Jake egy ugrással az ajtó mellett termett, és kisietett rajta.
- A bordélyban dolgozik… és nem felszolgálóként… - morogta a lány, s gyorsan megvetette az ágyat. – ebből szerintem rájöhettél, hogy milyen kapcsolatban áll Rhyssal.
Igen… túlságosan is tiszta volt előtte. A képzelete gonosz tréfát űzött vele, amikor különböző képeket hozott fel lelki szemei előtt… a gond viszont az volt, hogy most egyáltalán nem volt vicces kedvében. Nem, egyáltalán nem.
- Én már régóta ellenzem ezt, de Rhys nem hallgat rám… állandóan azt hozza fel, hogy „ő nem papucsférj!” – mélyítette el a hangját, utánozva egy kicsit a bátyját. Ismerős gondolatmenet…
- Amandával már majdnem egy évtizede kavar… - folytatta Jane, megigazítgatva az ágyneműt. – Ha jól értesültem a dolgokról, Amanda három évvel idősebb, mint Rhys… és a drága jó testvérem már tizennyolc éves korában, az ágyában volt…
Nem kellene, hogy fájjon! Egyáltalán nem kellene! A testvére!
- Ó Istenem… - nyögte Jane. Beth visszazökkent a valóságba és a nőre nézett. Jane aggódó arckifejezéssel, már-már ijedten vizslatta őt. „Szedd össze magad Beth!” – Beleszerettél?
- Dehogy! – tiltakozott rögtön, egy ideges mosollyal. Rögtön tudta, hogy nem volt hiteles, mert Jane odasietett hozzá. – Nem, ilyenről szó sincs!
- Sajnálom, nem kellett volna, így kitálalnom a…
- Jó reggelt! – hajolt be Valerie az ajtón. – Ó, Beth, hát itt vagy? Éppen azon gondolkodtam… valami gond van?
- Semmi!
- Igen! – vágták rá egyszerre.
Valerie kecsesen felvonta egyik szemöldökét és bentebb lépett. Halkan betette maga mögött az ajtót, s keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Mindenről tudni akarok! Egyetlen apró részletet sem hagyhattok ki!
- Nincs semmi, amit elmesélhetnénk… - jelentette ki Beth és átölelte saját magát. – Semmi említésre méltó…
- Semmi említésre méltó… - ismételte meg Val és lehuppant az ágyra, amit néhány perccel ezelőtt, Jane nagy gonddal igazított meg. – Akkor egészen biztosan Amandáról van szó…
- Honnan…
- Azért ne nézzetek már hülyének, légy szíves! – szakította félbe Jane-t egy laza kézmozdulattal. – Amanda velem jött szemben… nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit keres itt, és hol töltötte az éjszakát. Aztán megláttam Beth-t, aki úgy néz ki, mint aki szellemet látott…
- Rosszul éreztem magam a reggel, és… - kezdett bele Beth, de rögtön elhallgatott, mikor beleütközött Valerie megvillanó tekintetébe.
- Szép. – jelentette ki. – Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot? – kérdezte durcásan, és tettetett sértődöttséggel elfordította fejét az ablak irányába.
- Nyugi… - hajolt le Jane, hogy felvegyen egy eldobott zoknit. – Beth mindent el fog mondani! – nézett egyenesen az említett személy szemeibe. Olyan átható volt, és annyira hasonlított a Rhyséra, hogy tiltakozni sem tudott. A szó szoros értelmében benne akadt a szó.
- Amúgy is nekem kell megszervezni az esti ünnepséget. Valerie, te az mondtad, segítesz nekem. Beth, velünk tartasz?
Elizabeth engedelmesen bólintott.
- Helyes! Rengeteg időnk lesz a történetekre!
- Szívem!?
Beth ellépett az ajtó elől, és felsandított Colinra, aki félszeg mosollyal nézett Jane-re.
- Nem akartam zavarni, de Jack beszélni szeretne veled!
- Rendben, mindjárt megyek!
- Én addig visszamegyek a szobámba és elkészülök! – ragadta meg a lehetőséget Beth, s a választ meg sem várva kisurrant az ajtón.
Nem kiáltottak utána, de nem is állt volna meg. Úgy szaladt el Rhys ajtaja előtt, mintha maga az Ördög rejtőzködött volna mögötte. Nem akarta újra átélni azt a szégyent és megaláztatást… főleg, hogy fogalma sem volt arról, miért viselkedett vele így a férfi?
Leért a lépcső aljához és befordult a sarkon. Pont akkor pillantotta meg vele szemben Rio-t. Idegesen meggyorsította lépteit. Nem akart most beszélgetésbe bonyolódni vele… főleg, hogy Rio legtöbbször mindig átlát rajta.
Már csak néhány méter…
Rio is észrevette, arcán feltűnt egy titokzatos félmosoly. Elizabeth elgondolkodott azon, hogy nem-e kellene bűntudatot éreznie amiatt, hogy nem hat rá ez a mosoly…
A férfi is elindult felé, pedig Elizabeth-et már csak néhány lépés választotta el a szobájától. Nem tehetett mást, lelassított és visszamosolygott a férfira.
- Jó reggelt! – köszönt rá Rio és mikor a lány elé ért, leplezetlenül végigmérte. Beth a füle tövéig elpirult. Nem az örömtől, hogy egy férfi kívánatosnak találta… sokkal inkább az volt a helyzet, hogy… zavarta… nem érezte helyesnek a férfi közeledését.
- Jó reggelt! – köszönt vissza s kezét az ajtó kilincsére helyezte.
- Hogy érzed magad?
Elizabeth elnézett mellette. – Jól. – bólintott egyet, hátha úgy meggyőzőbb az alakítása… - Igen, jól. Remekül.
Rio közelebb hajolt hozzá. Beth ösztönösen hátrált, amire a férfi szemei egy pillanatra dühösen megvillantak. Sötétbarna szemei most semmi melegséget nem sugároztak… rideg volt és kemény… De ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt. Beth-nek megfordult a fejében, hogy talán képzelte az egészet… ugyan már! Rio nem bántaná… Mégsem tudta elűzni magából azt a furcsa, félelemhez hasonló érzést, ami eluralkodott rajta. Nem volt rá ésszerű magyarázata…
- Nem mondták még neked, hogy nem tudsz hazudni?
„És neked, hogy ne üsd bele mindenbe az orrod?”
- Nem hazudok! – jelentette ki komor hangon.
Elege volt mindenből. Ebből a beszélgetésből, az udvarias viselkedésből, a férfiből…
- Hát persze… - dőlt az ajtónak. – Mindenesetre nagyon remélem, hogy nem Rhys áll a háttérben…
- Neked Kapitány, vagy tévedek? – csattant fel indulatosan és újra megragadta a kilincset.
- Még azok után is véded, ahogy bánt veled? – kérdezett vissza Rio összeszűkült szemekkel. Ellökte magát az ajtótól, és megállt előtte. Kicsit olyan tartást vett fel, mintha támadni készülne… Beth önkéntelenül is megremegett.
- Nem tudsz te semmiről! Semmi közöd hozzá!
- Talán mégis van!
- Ó, ugyan! – horkantott fel Beth és belépett a szobájába. Már éppen csukta volna be az ajtót, mikor Rio nekinyomta a vállát.
- Miért baj az, ha törődöm veled?
A lány nem volt képes arra, hogy a szemeibe nézzen. Makacsul az ajtófélfára szegezte tekintetét és nem mozdult.
- Mert nem kellene…
- Miért nem?
Beth csak megrázta a fejét.
- Nem veled van a baj, ne aggódj… egyszerűen csak… nem tudnék beléd szeretni…
Várt egy picit.
Aztán ismét megpróbálta bezárni az ajtót.
Rio minden ellenállás nélkül hagyta.
