- Nyitom!

Leon a nappaliban olvasott, Sora pedig az ebéddel bíbelődött, mikor megszólalt a kapucsengő. Lassan már úgy viselkedett, mint egy igazi bejárónő, vagy mint egy takaros feleség. A nyár egyre erőteljesebben törte át a reggeleket melegével, amit egyre nehezebben viselt el, pláne, ha egész délutánok és éjszakák telnek el forgatással. Kezét alaposan törölgette konyharuhájába és pillantott a kis kijelzőre, ami a kapuban kihelyezett kamera képét mutatta. Egy egyszerű, laza ruházatú fiú állt a villa előtt türelmesen és újra megnyomta a csengőt.

- Oswald villa! - tartotta ujját a gombon Sora, válaszolva a „hívásra”.
- Áh! Üdvözlöm! Leon itthon van? - fordult a fiú a kerítésre erősített kisebb hangszóróhoz.
- Persze!
- Megmondaná neki, hogy Roch Mazelin van itt!
- Egy pillanat! - kérte türelmét, majd áttipegett a nappaliba, ahol a könyvébe mélyedt férfi észre sem vette jelenlétét „hatalmas” elfoglaltságában. - Egy bizonyos Roch Mazelin keresi!
- Roch? - kapta fel a fejét ijedten a lapok közül. - Milyen nap van?
- Szombat... Miért? - pislogott értetlenül Leon hevességén.
- Úh a fenébe... Kiment a fejemből! - csapta össze a regény fedeleit és bár eleinte úgy tűnhetett, a vendég csak teher lenne a számára, mostanra mosolyogva lépett a képernyőhöz és mondhatni örömmel engedte be régi jó barátját, aki pár pillanat múlva már a bejárati ajtót ostromolta kopogásával.
- Megjöttem! - nyújtotta két kezét magasba Roch és egy erős, férfias ölelésben részesítette Leon-t.

Sora kissé meglepve, de magában kuncogva fogadta a jelenetet. Olyanok voltak, mint két kamasz, akiket elengedtek a szüleik focizni a ház mögé. Ahogy látta, a jelenléte szinte lényegtelennek tűnt a számukra, ezért csendben osont vissza a konyhába és folytatta az ebéd elkészítését azzal a változással, hogy plusz egy személyre számíthat.

A két régi cimbora bevetette magát a nappali bár részébe és egy-egy pohár erős szesz mellett folytatták azt, amit a sarki klubban abbahagytak. Hogy miről volt szó az – sajnos – nem hallatszott el sem a konyháig, sem az ebédlőig, de abban Sora biztos lehetett, hogy valami olyan témát is feszegettek, amiről neki nem lenne szerencsés tudnia. Hogy ez miben nyilvánult meg? Ahogy szépen megterített és tálalt, elindult feléjük, hogy asztalhoz szólítsa őket, de mikor – persze teljesen véletlenül – kopogás nélkül rájuk nyitott, úgy hallgattak el, mint két gyerek, aki rosszban sántikál.

- Az ebéd tálalva! - hajolt meg előttük egy mindent tudó mosollyal arcán és kecsesen, szinte már vérlázítóan csábítóan illegett el előttük.
- Öregem, te megfogtad az Isten lábát! - fütyült Roch.
- Miről beszélsz? Csak a munkám... Egyébként sem sokat találkozunk, csak így hétvégente.
- Csak nem belerondítottam valamibe? - emelgette szemöldökét barátja felé.
- Nyughass már, haver! - vágta hozzá a törlőrongyot nevetve Leon. - Na gyere! - vezette maga után a srácot és elfoglalták helyüket az asztalnál.

Persze Leon-é az asztalfő, jobbján Sora, vele szemben Roch, akinek láthatóan nagyon tetszett a helyzet. Az ebéd alatt a különböző vicces történetek mellett egy-két bók is elhangzott Sora felé, aki nem győzött köszönetet mondani és leplezni olykori apró zavarát. Egy nőnek igenis jól esik, ha bókolnak neki, kapja azt bárkitől. Szemeiben játékos szikra pattant, mikor egy ilyen finom megjegyzést követően Leon-ra pillantott, de a férfi tekintetéből hiányzott a megszokott közöny vagy ridegség. Hamuszürke szemeiben perzselő lángok lobbantak és minden haragját drága barátja felé küldte, aki csak legyintve falatozott tovább. Drága testőrünknél akkor telt be a pohár, mikor Roch egy könnyed mozdulattal nyúlt át az asztalon és érintette meg Sora kézfejét.

- Köszönjük az ételt! - robbant ki székéből Leon és magával rángatta barátját is, aki így kénytelen volt elszakadni a drága Sora bársonyos bőrétől és inggallérjának tarkó részénél fellógatva hagyta el a helységet, saját akarata ellenére.

Sora meglepve vezette végig tekintetét a két aktuális bohócon és amint elég messzinek érezte őket, kitört belőle a nevetés. Az ebédet így – jobb híján – egyedül fejezte be, de örömmel nyugtázta magában, hogy a sietős távozás mellett is elég sok fogyott az ételből. Jókedvűen pakolt össze és vette birtokába a konyhát, mikor újra megszólalt a csengő, de meglepetésére most Leon ugrott először és ellenőrizte az érkezőt, aki jelen esetben egy postás volt. Arra azonban nem gondolt, hogy az újdonsült nőcsábász csak erre a pillanatra várt, hogy újabb bókokkal áraszthassa el Sora-t, ezért amint kitette a házból a lábát az ezüsthajú, ő azonnal a konyhában termett.

- Köszönöm, hogy maradhattam ebédre! - csúsztatta zsebbe kezeit és vállával támaszkodott a falnak a lány mellett.
- Nagyon szívesen! Jöjjön máskor is! - mosolygott felé.
- Jöjjön? Jézusom, hagyd ezt a magázódást! Csak két évvel vagyok idősebb nálad! De a szavadon foglak!
- Rendben! - bólintott. - Mond csak... - állt meg egy kicsit és mélázva meredt a mosogatóban úszó habok közé. - Te ugye már régebb óta ismered Oswald urat?
- Urat? - esett le ismét az álla. - Csak azt ne mond, hogy ez a gazember feljebb érzi magát nálad és magázódást kért?
- Ugyan! Dehogy! - ellenkezett hevesen. - Csak Leon úrfi is magáz engem... Kényelmetlen lenne a számomra, ha ennek ellenére én tegezném...
- Nők... - sóhajtott halkan Roch. - De hogy válaszoljak is... Hát egy jó ideje ismerem már, de még mindig vannak dolgok, amikről nem tudhatok, vagy jobb, ha nem tudom... - komorodott el egy kissé, ami meglepte Sora-t, hiszen alig ismeri egy órája, de életrevaló, vidám srácnak tartotta.
- Vajon köze lehet ennek a kulcsra zárt szobákhoz? - mártotta ujjait a kissé kihűlt vízbe.

Választ már nem kaphatott, mert a bejárati ajtó kinyílása Leon érkezésére engedett következtetni. A mélabús hangulat egy pillanat alatt oszlott szerte, Sora újra egy mosolygós szobalány lett, Roch pedig tovább hízelgett neki költői és olykor bizony lehetetlenül borzongató bókokkal. Épp a lány szépségéről áradozott, mikor a konyha ajtaja is kinyílt és mögötte egy ideges, már-már füstölgő francia férfi lépett hozzájuk, sőt, közéjük, így egész közel állt Sora-hoz, nem kicsit zavarba hozva őt.

- Számlák és megint egy levél a drága rajongódtól... - nyújtotta oda őket, de meglepetten húzta össze szemét egy pillanatra, amikor a lány kissé félénken nyúlt értük.
- Köszönöm! - dobta a csekkeket rejtő borítékokat az asztalra, azt a bizonyos levelet pedig a farmere hátsózsebébe gyűrte.

A két fiú értetlenül néztek össze, majd jobbnak látták, ha inkább nem szólnak bele és visszatérnek a bárpulthoz, feleleveníteni a közös dolgokat. Sora egyedül maradt. Amint ez tudatosult benne, a kezei és lábai remegni kezdtek, vállába pedig égető fájdalom nyilallt. Már egy jó ideje annak az estének, de úgy tűnik, az emléke örökre beleivódott a testébe... Szó szerint... Ahogy teste már nem bírta a remegést, összerogyott és a hideg csempére ült. Azt hitte vége van. Azt hitte, elmenekült és soha senki sem találja majd meg, aki ártani akar neki. Erre tessék... Úgy vette elő a levelet, hogy rá sem nézett. Görcsösen tartotta csukva a szemét és csak akkor nyitotta ki, mikor a borítékból kiügyeskedte a lapot. Sejtette...

Zokogni kívánt, de nem tehette, nem akarta magára vonni a fiúk figyelmét odakint. Tenyerét erősen tartotta száján és minden erejével azon volt, hogy könnyeinek némán engedjen utat arcán a földre. Lassan, mélyeket sóhajtott és próbálta visszaszerezni minden önuralmát és tartalmát, amit nem vetett ki belőle a levél tudata... Olvasni kezdte... Már a borítékon kurtán szereplő neve is tudatta, kivel van dolga... Felismerte az írást... Mert nem ez volt az első és egyetlen ilyen levél... A küldője egyre biztosabban az a fickó, aki akkor este Miami-ban járt és vörösre festette az éjszaka színeit megannyi ember vérével... Honnan tudta? Miért nem merült fel benne a kétely, hogy csak egy ostoba rosszakarója szedett össze miden információt az internetről, sajtókból, interjúkból? Mert ezekben a levelekben olyan dolgok is megfogalmazódtak, amiket csak ők ketten, Sora és a támadója tudhatnak. Mert csak ők látták egymás szemeit... Csak ők tudják, hogy fagyott meg körülöttük minden, amikor golyózáport mért a tömegre.

A levelet apró darabra hajtogatta, elrejtette zsebében és feláztatta könnyeit. Erősnek kell lennie. Kitartónak és szilárdnak. Befejezte a mosogatást és hűsítő italokat készített Leon-nak és a vendégüknek, amit azonnal fel is tálalt. Egy új arc, ami gondok nélkül, vidáman libegett közéjük, nem is sejtve, mekkora teher nehezedik a szívén.

- Áh, megmentettél! - húzta le egy helyben az italát Roch. - Tényleg! Nem adnál meg pár filmcímet, amiben játszottál? Szeretném megnézni őket!
- Tessék? - jött kissé zavarba a lány. - Mégis minek? - fordult el kipirultan.
- Az én családomban is van színész! Hidd el, olykor azt is meglátom, amit más nem! - kacsintott rá.
- Vissza a kispadra, Don Quijote! - köszörülte torkát Leon. - A nők bonyolultak. A hozzájuk járó használati utasítás 800 oldal, amiből legalább négy fejezet hiányzik, rosszul van fordítva, és alig érthető.
- Már megbocsásson, Moussiert Oswald, de nem mi nézünk végig három focimeccset egyhuzamban, egyik kezünkben egy sörrel, másikkal pedig a gatyánkban matatunk, hátha megtaláljuk a...
- Héj! - vágott gyorsan közbe Roch. - Ez azt jelentené, hogy még nem volt kapcsolatod? - kérdezte pimaszul.
- A férfiakban mindig is csak a hibákat szerettem... Ami azt illeti, volt mit szeretni rajtuk.
- Királylány, a szívembe döftél! - pattant fel Roch és úgy tartotta karjaiban a lányt, mintha most lépett volna elő egy mesekönyv egyik oldaláról, mint valami herceg.
- Bocsi, kicsi herceg, de ez a királylány bizony magas toronyban van! - lökte el magától játékosan a fiút. - Látod, ez a különbség kettőnk, a két nem között. Egy nő még akkor is emlékszik az első csókra, amikor a férfi már az utolsót is elfelejtette...

Hogy minden, ami a lány arcára volt írva, színészkedés vagy őszinteség, sosem derült ki se Leon, se Roch számára. Mindketten csendben és talán kis bűntudattal magukban kutakodtak előző barátnőik első csókjának emléke után. Tényleg volt benne valami... De minden hibájukat feledtette az előttük álló – szerepéből kiesett - lány tekintete, amiben megannyi érzelem zsúfolódott össze. Sora zavartan nevetett fel és hessegette el nyomasztó emlékeit és sérelmeit, amiket úgy hitt, már mélyen magában eltemetett úgy, hogy azok többé nem lesznek hatással rá... De úgy tűnik, tévedett.

- Miket is beszélek! - hadonászott karjaival. - A lényeg akkor is lényeg marad! - hadakozott volna tovább, de megszólalt a mobilja, amin Mr Kenneth azonnali munkára fogta őt.

Sikítva rohant fel a szobájába, hogy átöltözzön és még legalább egy párszor átfussa a forgatókönyvet és a szövegét. Áldotta az Istent, hogy ilyen jó memóriával született, de biztosra vette, hogy édesanyjának köszönhette, mert az apja részéről ezt bizony elképzelhetetlennek tartotta. Hadjáratát megdöbbenve hallgatta a földszinten faképnél hagyott két francia, akik megsemmisülve omlottak le a kanapéra.

- Ugye most már megérted, miért tekintem csak a munkámnak. - dőlt hátra elégedetten Leon.
- Te egy idióta vagy... - felelte egyszerűen, szinte komolyan a másik fiú. - Ha neked tényleg nem kell, ugye nem gond, ha olykor elhívom?
- Ezt te sem gondolod komolyan? - pattant ki szeme és szíve érthetetlen hevesen lüktetett mellkasában. - Hisz te híresen nagy nőcsábász vagy!
- És akkor mit mondanál, ha azt mondom... Érte megkomolyodnék...
- Őrültségeket beszélsz! Két randi és a volt csajaid úgy jelennek meg egymás után, mint a hullámok a parton. Sora Naegino nem az a fajta nő, aki eltűrné, hogy rajta kívül más is legyen a szeretője szívében.
- Virginie óta nincs senki... - hajtotta le fejét, így eltakarva előre omló, hosszabb fekete tincseivel emlékektől reszkető smaragd tekintetét.

A légkör nehézségét Sora sebes léptei tépték fel és töltötték meg élettel. Mosolyt csalt mindkettejük arcára, ahogy mappájával a fogai között igyekezett lábára húzni cipőjét, aztán egy női táskával és egy hajgumival bíbelődött egyszerre, amikor – mára már harmadszor – megszólalt az a jól ismert hang, a kapucsengő. Mielőtt Leon bármit is mondhatott volna, Sora megnyomta a kapunyitó gombot és pár percen belül a bejáratban megjelent Ken Robins egy visszataszító vigyorral az arcán.

- Mit keresel itt, Crusoe? - indult fenyegetően felé Leon, mögötte kissé elmaradva Roch, aki érdeklődve figyelte a fejleményeket.
- De humorosak vagyunk ma, bádogemberkém! - igazgatta ruháját Ken.
- Erre most nincs időnk! - tolta maga előtt partnerét Sora. - Ha nem érnék haza vacsorára, akkor nyugodtan melegítsd meg az ételt, amit előkészítettem! - osztotta az utasításokat Leon-nak. - Roch! - fordult felé. - Remélem még találkozunk és gyakran meglátogatsz minket! - hadarta, majd a választ meg sem várva rohant Ken-nel a kocsihoz és el is tűntek szem elől.
- Ezt minek nevezed, ha nem szimpátiának? - pózolt Roch. - Egyébként ki volt ez a ficsúr?
- Sora-t akarod? Akkor had mutassam be neked Ken Robins-t, az első számú vetélytársadat! - húzta gúnyos mosolyra ajkait és győzelemittasan kuncogott, amikor elfehéredni látta barátját.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy...?
- De-de! - indult vissza a nappaliba, levágta magát a kanapéra és lábait egymás után vetette a kis dohányzóasztalra.
- Egyébként... Mit tudsz róla?
- Ken-ről, vagy Sora-ról?
- Naná majd a bájgúnárra hajazok! Persze, hogy Sora-ról!
- Most, hogy mondod, valamelyik este érdekes felfedezést tettem.
- Felfedezést? - futott keresztül Roch arcán egy perverz mosoly.
- Javíthatatlan vagy, ugye?
- Nincs mit tenni!
- Nem vagyok benne biztos, hogy van összefüggés, de... Kiderült, hogy az apját Kalos Eido-nak hívják.
- Mármint... Az a Kalos?
- Hát ez az, amit nem tudok biztosra... De most, hogy itt vagy, talán segíthetnél nekem egy kicsit nyomozni...
- Mégis hogy? - tette fel kérdését kicsit félve a választól.
- Kezdetnek megteszi egy randi...