Sora úgy dőlt be az ágyába, hogy még átöltözni sem volt ereje. Már éjfél is elmúlt. A drága rendezőúr a forgatás után hazafelé menet felfedezett egy tökéletes partszakaszt, ahol a történet főhőse és főhősnője újra találkozhatnak a folyamatos és ezer sebből vérző harcok után. A csaták utáni, úgymond kimerülést nem igen kellett a szereplők arcára erőltetni, mert már mindenki igencsak a határain táncolt... De elkészült végre, és ha Ken nem ajánlja fel, hogy hazahozza, akkor bizony az első köztéri padon hajtja álomra a fejét, mert képtelenségnek tartotta, hogy ilyen állapotban hazajusson. Már épp elaludt volna, mikor a folyosóról könnyű léptek hangját hallhatta felé közeledni. A fenébe, úgy tűnik, felébresztette Leon-t... A szobaajtó egy kopogást követően nyílt ki és szinte látta maga előtt, ahogy drága testőre egy mindent tudó mosollyal fűzi össze maga előtt karjait és azon töri az eszét, mit is szólhatna a lány hanyagságához...

- Már végeztek is? - indult meg az ágy felé.
- Mi az, hogy már? - nyújtotta álmosan kérdését Sora a párnájába.
- Hisz még csak... hajnali fél kettő! - próbálta elfojtani nevetését, de Sora még kiütve is jól hallotta.
- Hagyjon már... - próbálta mozgásra bírni testét, nem sok sikerrel. - Had aludjak...
- Azt már nem! Ruhában? Legalább a kabátot és a sapkát levehetné. - nézett végig rajta. - Viszont hálás vagyok, hogy nem cipőben baktatott végig a házon...
- Nem csinálok magamnak felesleges plusz munkát... - fordult a hátára és lassan kezdte kigombolni kabátja drága gombjait, amik most valamiért úgy tűnik, sehogy sem férnek át a lyukon, ezért feladva fordult az oldalára, hogy aludjon végre.
- Héj-héj! - sietett mellé és visszafordította a hátára. - Ezt akkor is levesszük! - sóhajtott Leon és segített neki megszabadulnia a nehéz darabtól.

Sora csak annyira nyitotta ki szemeit, hogy láthassa testőrét, akit láthatóan nem hozott zavarba a helyzet. Tényleg ennyire rideg lenne? Sora jól néz ki, ezt eddig senki sem vitatta, és most ezt a bálványt vetkőzteti, az Istenért! Komolyan nincsenek érzelmei? Tézise azonban megdőlni látszott, amikor lekerült róla a kabát. A mi kis színésznőnk ugyanis annyira fáradt lett a forgatás végére, hogy ingét hanyagul félregombolta, és így jobb mellét szinte semmi más nem fedte, csak fehérneműje. És a jégcsapon megcsillant egy fénysugár. A nagy Leon Oswald, a Halálisten vagy rossz nyelvek szerint Halálosztó arcát finom pír borította a lámpa fényénél, ajkai elváltak egymástól és pár évnek tűnő pillanatig csak a lány domborulatait bámulta. Még ha ez Sora-nak nem lett volna elég, megemelte felsőtestét, hogy ki tudja maga alól húzni a kabátot, de a férfi csak mozdulatlanul bámulta tovább, míg egy visszafojtott nyögéssel vissza nem nyerte hidegvérét, felakasztotta a kabátot és jó éjszakát kívánva hagyta el a szobát.

- Ez az, kislány, csak nem jöttél még ki a gyakorlatból... - nyúlt el ágyában Sora, magára húzta a takarót és pillanatok múlva már el is aludt, nem úgy, mint a szomszéd szobában Leon, aki még sokáig forgolódott álmatlanul és fékezhetetlen gondolataival ágyában.


 

Másnapra szabadnapot kaptak a színészek, így nem is volt csoda Sora részéről a déli kelés. Ahogy észlelte, mennyi is az idő, kipattant az ágyból és köntösben rohant a konyha felé, ami felől furcsa mód finom illatok terjengtek a földszinten. A válasz? Amíg ő aludt, bizony maga Leon készített ebédet kettejüknek. Kicsit szégyenkezve köszörülte meg a torkát és foglalt helyet a megterített helynél.

- Elnézést, amiért elaludtam... - hajtotta le a fejét, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetük.
- Kénytelen voltam főzni valamit magamnak, ha nem akarok éhen veszni a saját házamban a szobalány mellett...
- De én...
- Tessék! - fordult oda hozzá és egy keveset neki is adagolt a tányérjára. - Nehogy összeessen itt nekem.
- Köszönöm! - csillant fel a szeme és azonnal hozzá is látott. - Ez nagyon finom! - dicsérte. - Nem is tudtam, hogy ilyen jól főz!
- Egyedül élek, ha ki akarom bírni, meg kellett tanulnom! De igazság szerint a főzés inkább hagytam, hogy ő csinálja...

A hamuszürke tekintet ezüstösen csillogott, ahogy eszébe jutott ez a valaki, ami Sora-t egyszerre döbbentette meg és szomorította el. Egyértelművé vált a számára, hogy van vagy volt valaki, akit tiszta szívből szeret és szenved a tudattól, hogy nincs vele többé. A légkör elnehezedett, kényelmetlenné vált. Leon révetegen pislogott a helyén, Sora pedig magában vívódott, hogy rákérdezzen-e erre a titokzatos, eddig nem említett „ő”-re. De van egyáltalán joga ahhoz, hogy ilyen személyeset kérdezzen? Hiszen csupán munkaviszonyban állnak... Elszégyellte magát, ha ilyen körülmények között a tegnapi, pontosabban ma hajnali csínytevésére gondolt. Egy elkötelezett férfit próbált elcsábítani, aki minden bizonnyal egész éjszaka ostorozta magát a pillanatnyi gyengeségéért... erre a szem alatti halvány karikák is tökéletesen utaltak. Összeszedte magát, és mintha semmit sem hallott volna furcsának, elkezdett a munkáról beszélni, ami köztudottan hangulatgyilkos téma...

- Szóval ha minden jól megy, fél év és kész leszünk! - csapta össze a tenyereit.
- És utána? - kortyolt teájába Leon és érdeklődve hallgatta a lányt.
- Hát azt még nem tudom... Attól függ, hogy milyen lesz az új film fogadtatása... Ha siker, akkor úgyis bemutatókörútra kell mennem, ha bukás, akkor is tovább kell állnom, hogy a média ne zaklassa azokat, akikkel kapcsolatban álltam ez idő alatt...
- Szép kis tervek! - nevetett fel kelletlenül, hisz bárhonnan nézzük, a lány közel hat hónap múlva így is úgy is elmegy majd innen... Véget ér a szerepe...
- Az apám mindent eltervez helyettem.
- Szóval Ön egy amolyan apuci kicsi lánya típus, aki mindig azt teszi, amit ő mond? - emelgette szemöldökét.
- Dehogy is! - húzódott oldalra egy kicsit mosolyogva. - De ő a menedzserem is... Az anyám halála óta...
- Sajnálom, ha rossz emlékeket hoztam fel... - vágta át Leon a pillanatnyi csendet, látva Sora egyre eluralkodó szomorúságát.
- Igazából... Nem hozott fel semmit...
- Ezt nem értem... - szűkítette szemeit, amiben a részvét mellett kíváncsiság tükröződött.
- Igazság szerint semmire sem emlékszem az előttről, mielőtt bekövetkezett... Apám azt mondja, túlhajszolta magát. Tudja, ő is színésznő volt, korának legjobbja! - csillogott fel szeme. - Volt egy komornyikunk is, aki a legnagyobb támaszom volt, mikor az apám összeroppant. Képzelje csak el! Az arcát is csak fényképről és a mozivászonról ismerem. - felállt, hogy eltakarítsa maga után a mosatlanokat és Leon-nak háttal a szemetet a kukába ürítse, ott azonban érdekes felfedezésre tett szert.
- És az apja? - vágott közbe tapintatlanul.
- Mi van vele? - kérdezte egy hangon, miközben sebesen vágtatott végig szemeivel egy újság címlapján és annak cikkén.
- Mivel foglalkozott addig a napig?
- Miért érdekli? - kérdezte kis cinizmussal és lemondással hangjában, majd visszaült az asztalhoz, egyenlőre csak az ölébe hajtva a lapot.
- Gondolom... Ott hagyta a munkáját, hogy magát nevelje, nem? Csak kíváncsi vagyok! - heveskedett és ahogy a karjaival hadonászott és terelte a beszélgetést, elűzte a kettejük között kialakulni készülő meghittséget.
- Ennyire érdekli a magánéletem?
- Nem... én csak...
- Áh, szóval valamelyik újságnak gyűjtöget rólam információkat... - kortyolt teájába a lány nyugodtan.
- Ez felháborító! Hogy képzelhet rólam ilyet?
- Akkor ezt hogy magyarázza? - vágta elé a pletykalapot, aminek címlapján ő intett vissza, mellette egy villámmal keresztezve pedig Leon arca.

A cikk az érkezése napját dolgozta fel, persze egy kicsit eltúlozva, itt-ott szaftosabbá téve. Szó van benne a hatalmas kupiról és külön fejezet és fejléc szól arról, hogy az első találkozásukkor Leon rálőtt Sora-ra. Persze a különleges munkaviszony sem maradhatott el, miszerint rabszolgaként kezeli a tehetséges színésznőt, miközben a francia esténként hazahordja a macáit. Több hasáb szól arról, hogy Sora olykor késő este ér haza, mert biztosan egy másik helyen próbál menedéket keresni addig, míg Leon Oswald ki nem éli minden vágyát aktuális partnerén.

Sora-t viszont kicsit megdöbbentette, hogy Leon még csak meg sem lepődik a lap láttán. Nyilván már olvasta. De ennél azért jobb helyre is elrejthette volna, ha nem akar magának gondot. A komolyabb veszekedést megelőzve viszont megszólalt a kaputelefon. Egymásra sem néztek, csak Sora felpattant és fogadta a vendéget, aki megjelenésével apró mosolyt csalt az arcára. Roch jött el hozzájuk, és amint megérkezett, Sora karonfogta és felvonszolta őt a szobájába. Hogy Leon látta, vagy hallotta-e őket, nem igazán érdekelte. Dühös volt rá, és az utóbbi időkben csak Mazelin volt képes megnyugtatni és elterelni a gondolatait. Egy szó nélkül nyomta az ágyra, ő maga pedig egy kis időre visszavonult a szobából nyíló fürdőre.

A fiúnak kellett egy kis idő, mire felfogta, hogy ő most tulajdonképpen Sora Naegino hálószobájában van, akit a lány egy szál köntösben rángatott be magához. Arca vörösbe fordult, de ahogy meghallotta a szomszédos szobában mozgolódó lányt, megrázta fejét és igyekezett visszanyerni hidegvérét. Felállt az ágyból és lassan tekintett körbe az otthonos szobában. Az ággyal majdnem szemben volt egy kis asztal két fotellel övezve, ahol egy cipős doboz hevert hanyagul. Egy sóhaj mellett nézett a fürdő felé, majd elindult a dobozhoz, és amikor felemelte volna annak fedelét, hogy kielégítse kíváncsiságát, megjelent Sora...

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte megfagyva egy pillanatra, ahogy elnézte a fiút.
- Ja ez? - kapta el a kezeit, melyek közül egyet a háta mögé rejtett, a másikkal a tarkóját simogatta zavartan.
- Belenéztél? - puhatolózott.
- Esküszöm, hogy nem! - tette szívére a kezét, meglepő könnyedséget varázsolva a lány arcára, aki újra mosolyogva indult felé.

Csak most figyelte meg igazán a színésznőt. Egy ejtett vállú, hófehér, szoknyába végződő ruha, rövid, de annál bővebb ujjakkal. A darab nem volt túl hosszú, tökéletesen kihangsúlyozta elnyúlt, formás lábait. A ruhára egy széles, fekete övet fűzött, hullámos haját szabadon eresztette és francia parfümöt permetezett magára... Mindezt persze a megbabonázott Roch előtt.

- Indulhatunk? - vágta csípőre kezeit a lány, kirántva a rózsaszín ködből a fiút.
- Mégis hova? - pillázott értetlenül.
- Mindegy, csak el innen... - tekintett oldalra a lány, pajkosan csillogó tekintete most a csalódottságtól és szomorúságtól ragyogott fel.
- Végül is... úgysincs dolgom! - nyújtotta karját felé, Sora pedig gyerekesen kapaszkodott belé és így sétáltak le a földszintre is.

Amíg a színészpalántánk a szandáljával bíbelődött, Roch kiszaladt a konyhába egy pohár vízért, de inkább Leon-nal akart egy-két szót váltani, aki reményei szerint ott lesz valahol... Nem tévedett. A reggeli lapot böngészte át újra és újra, már majdnem ezredjére, de mindig ugyanoda lyukadt ki. Ezt a szemetet rajta kívül csak egy valaki volt képes összehozni, akinek nem számít mások hírneve vagy érzései, csupán az információkért kapott pénz. Na ki lehet az a jelentéktelen pondró, aki amilyen gyorsan megjelent az életében, úgy névtelenül el is tűnt onnan?

- Leon! - zökkentette ki gondolatmenetéből barátja. - Hála az égnek! Mégis mi folyik köztetek?
- Mire gondolsz? - szedte össze magát.
- Sora-ra! Teljesen ki van bukva és szinte ő hívott el, hogy együtt legyünk... távol ettől a háztól... Tőled.
- Értem. Nyilván azt hiszi, az én művem. - bökött az újságra.
- Én is olvastam. Igazság szerint azért jöttem, hogy kibeszéljük ezt az egészet, de egy kicsit máshogy alakultak a dolgok.
- A legjobban! Itt a lehetőség, hogy faggasd egy kicsit! Én is megtudtam egy két dolgot a múltjáról, de ha ezek igazak, akkor...
- Nem tudnád a kisfiús imádatodat és kíváncsiságodat egy kicsit félretenni és úgy gondolni rá, mint egy érző nőre?
- Ki? Sora? Majd kiheveri...
- Barom. - csapott az asztalra, majd több szó nélkül kifordult a konyhából, karon ragadta a lányt és szinte kivonszolta magával a kocsijához, beültette és éles gumicsikorgással hajtottak el onnan.

A kezdeti csendet egyenlőre egyikük sem akarta megtörni. Mindkettejükben volt valami, amit minél előbb le akartak tisztázni és végre elrendezni magukban. Kérdéseikre kutatták a válaszaikat, de gondolataik csak körbe-körbe jártak és a végeredmény mindig ugyanaz lett: Leon Oswald.

- Téged mivel akasztott ki? - kuncogott fel Sora az anyósülésen, mire Roch is elmosolyodott.
- Hogy nem képes felnőni... - sóhajtotta. - Veled mi a helyzet?
- Hogy érzéketlen, túlontúl kíváncsi, tolakodó, lekezelő, arrogáns...
- Héj-héj-héj! - nevetett fel, félbeszakítva őt. - Elég lesz! Azt hiszem, én mindenkinél jobban ismerem Leon-t, és... valóban igazad van!
- Köszönöm! - bólintott felé kicsit és peckesen, királykisasszonyosan ült fel az ülésben.
- Lazíts már! Most nem dolgozol! - legyintett felé, majd beparkolt egy csendes környék hűs leállójába. - Megjöttünk!
- Hová is? - tekergette fejét a lány, mivel Párizs ezen részén még sosem járt.
- Ms Naegino! Had mutassam be Önnek Párizs ékszerét, a Jardin des Plantes-t. - segítette ki a kocsiból és úriember módjára hajolt meg előtte.
- Ez... Ez... Meseszép! - engedte el a fiú kezét és sebes léptekkel vetette be magát a hatalmas park hűs fái, virágai, egzotikus állatai közé.

Egy hosszú út vezetett a park végébe, ahol egy finom, művészi épület húzódott. Tőlük jobbra pedig maga a megérdemelt pihenés, nyugalom és a levegőben mindig megbúvó romantika. Bámulatos, milyen erővel képes magával ragadni a látvány és a környezet. Roch gyorsan beérte partnerét és együtt fedezték fel a szemet gyönyörködtető természeti kincseket.