Kagome egy sötét helyen ébredt. Nem tetszett ez neki. Két keze a falhoz volt láncolva. Maga térdelt de azt is elég görcsösen. Egy árny jelent meg.
- Lám, lám felébredtünk? –
Naraku volt az.
- Hogy vagy? – kérdezte, de nem úgy, mint akit tényleg érdekelne. Sokkal inkább gúnyosan.
- Miért hozattál ide? – mondta alig kipréselve magából Kagome, mert elég rossz bőrben volt.
- Na vajon miért? – kacagott Naraku.
Ekkor lépett a terembe Hatami. Odaállt Naraku jobbjára és végigmérte a szenvedő lányt. Az undorral nézett rá.
- Bemutatom Hatamit. Ez meg itt… -
- Már ismerjük egymást, ugye drágám? – húzta ravasz vigyorra a száját Hatami.
- Nem vagyok én senkinek a drágája. Főleg nem egy ilyen felfuvalkodott, beképzelt alaknak nem, mint te! – ordította Kagome kicsit nagyobb lendülettel, mint kellett volna, mert éles fájdalom hasított a fejébe.
Térdre rogyott. Hatami tette ezt vele és ezt Kagome is tudta, érezte. Ugyan ez történt akkor a banditáknál.
- Kicsit harcias nem? – szólalt meg Hatami szórakozottan.
- De, túlságosan is. – mosolygott Naraku.
De belül fájt neki, hogy így kell látnia szerelmét. Ám, ezt nem mutathatta ki. Keményen kell bánnia vele.
- Most magatokra hagylak. – tette hozzá és kiment a tömlöcből.
Hatami megfogta a lányt állánál fogva és felemelte.
- Mi az, cicám, hatással vagyok rád? – kérdezte gúnyosan.
A lány válaszra sem méltatta, elfordult. Hatami még látta könnyeit. Ettől még boldogabb lett.
- Csak nem vagyunk egy kicsit szomorúak? – húzta mosolyra a száját.
Kagome erre már nagyon dühös volt. Fogta magát és olyan pofont levágott volna a fiúnak, de a láncok félúton megállították a kezét.
- Ismerős nem. Ezek ugyan azok a láncok, amiket a tolvajtáborban használtam, csak én tudom levenni őket. Ügyes voltál, a kardommal vágtad el. Nagyon ügyes. –
- Miért… Miért voltál banditákkal? Ha Naraku szövetségese vagy, miért álltál össze közönséges banditákkal? A képességeiddel már akkor is eltudtál, volna vinni. Akkor mire kelletek a rablók? –
- Meg kellett, hogy bízz bennem. Ez sikerült is. De jött az a szellem… -
- Akkor csak ezért voltál velem kedves, értem… - mondta kicsit keseredetten.
- Mért mit gondoltál, beléd szerettem? – gúnyolódott Hatami – Nem vagyok olyan, mint Naraku… -
- Tessék?! –
- Semmi ez nem fontos. Most az a lényeg, hogy az én kezemben vagy. –
Lehajolt és meg akarta csókolni a lányt, aki vadul rángatózott. Hatami erre dühös lett. Ismét fájdalom nyilallt Kagome fejébe. Arcán látszódott az a borzalmas kín, amit most átél. Hatami újra lehajolt hozzá és a fülébe súgta:
- Meg is ölhetnélek… -
- Mért nem teszed meg? – kekeckedett Kagome.
A fiú erre nem tudott mit felelni. Még maga sem tudta mért nem öli meg a lányt.
- Narakunak kellesz. – húzta ki magát.
- Igazán. Nem úgy tűnik. – mosolygott erőltetetten Kagome.
Ő már tudta miért nem öli meg. Hatami már nem nézett a lányra. Nem akarta mutatni gyengeségét. Kagome rá mosolygott tisztán, cseppet sem megvetően.
- Gyere ide, ülj le mellém! –
- Hogy mi?! – lepődött meg a férfi.
- Nem akarsz te engem megölni. Soha se akartál. – felelt Kagome – Tudom. – tette hozzá szelíden.
A fiú tudta mire gondol. Belátta itt már nincs mit tenni. Ha tudja, hát tudja. Leült mellé, nem szólt, csak bambult ki a világba. Kagome lassan elaludt. Hatami ráterítette kimonóját és egész éjszaka gondolkozott.