Újabb napok teltek el, és a fehér farkas láza csillapodni látszott. Néha felébredt lázálmaiból, de ezek csak percekig tartó ébrenlétek voltak. Ayame mindvégig ott volt mellette és gondozta, ahogy nagyapja kérte.

***

- An…gyal – suttogtam csukott szemmel, erőtlenül. (Ayame később elárulta, hogy amíg lázas voltam, folyton ezt ismételgetem.) – an….gyal… 
- Itt vagyok – suttogta, új vizes kendőt téve homlokomra – mondd, mit szeretnél? 
- Vizet… Sok-sok vizet… folyókat, tengereket… víz – suttogtam átszellemülten. 
Felállt és hozott egy kancsóval. Felültem, egy kicsit megszédültem, de nem estem szerencsére hanyatt. Erősen megmarkoltam a kancsó fülét, és a számhoz emeltem. Óvatosan kortyoltam, hiszen napok óta nem ettem és ittam semmit. Miután megittam az egészet, elmosolyodtam. 
- Köszönöm. 
- Nincs mit. Örülök, hogy jobban vagy. Egy fiatal fiú jelent meg a barlang bejáratában. 
- A vezetőnk hivat – nézett rám – hallotta, hogy felébredtél. Ha tudsz, gyere, vagy majd viszlek. 
- Nem kell, megyek – álltam fel, de lábaim nem akartak hirtelen engedelmeskedni nekem. Szerencsére még időben belekapaszkodtam a falba, így nem estem el. Lassan újra felegyenesedtem és pár tétova lépés után úgy mentem, mint régen. Mikor a falkavezér barlangjához értünk, ő épp kint ült az egyik sziklán. Illedelmesen meghajoltam, s ő viszonozta köszöntésemet egy fejbólintással. Aztán egy újabb fejbólintással jelezte a fiatal farkasnak, hogy távozzon. Miután négyszemközt maradtunk, hellyel kínált. Leültem és hallgattam. Ő törte meg a csendet. 
- Honnan jöttél? Ritkán látok erre idegen farkasokat. 
- Délről indultam évekkel ezelőtt. Most épp erre vezetett az út. 
- Értem, és merre tartasz? 
- Nincs konkrét célom. Vagyis nem emlékszem rá, ha lett is volna. Egész életemben úton voltam. Sehol sem maradtam pár napnál tovább. 
- Miért? Nem volt falkád? Vagy ha volt, mi történt velük? 
Arcom gondterheltté vált, mikor meghallottam a kérdést. „Falkám” – kirázott ettől a szótól a hideg, és a hozzá kapcsolódó emlékektől. Menekvésképp ezüstös hajtincseimbe kapaszkodtam. Lesütöttem szemeim, torkomat nem akarta hang elhagyni. Ajkaimon át, csak egy hangtalan sóhaj távozott. Végül vettem egy nagy levegőt, kezeimet összekulcsolva az ölembe engedtem, és a vezetőre néztem. 
- Nincs falkám – mondtam nagyon halkan, szomorúan, fejemet rázva. 
- Nincs? Hm… - gondolkozott el, miközben végigmért. Szemei vörös szemeimen állapodtak meg, miket szégyenlősen lesütöttem. 
– Oh… értem – mosolyodott el halványan, mint aki rájött valami titokra. 
– Gondolom a falkád kitagadott. Sajnálom – szólt együtt érzően. Nem tudtam megszólalni a megrohamozott emlékeimtől, így csak bólintottam. 
- Anyáddal mi lett? Őt is kiközösítették, mert albínónak születtél? 
- Nem, szerencsére nem. Ő maradhatott, viszont nekem mennem kellett. Mikor már boldogultam némileg magamtól is, otthagytak egy folyó partján. Egyedül – telt meg könnyel a szemem. – Csak mert albínó voltam. Mert nem barna vagy sárga volt a szemem, hanem vérvörös. Azt hitték, hogy valami gonosz démon szállt meg! – erősítettem fel egyre jobban a hangom - Tudatlanok voltak… - suttogtam végül keserűen, hogy nehogy kibuggyanjanak könnyeim. Egy huszonpár éves, fiatal férfihoz ez nem illet. Erősnek kellett magam mutatnom, ha belül nem is voltam teljesen az. 
- Értem. Még egyszer sajnálom – tette kezét vállamra, nyugtatásul. – Addig maradsz, amíg jónak látod. Szívesen látunk. De cserébe segítened kellene a falkát a vadászatban. - Köszönöm nagylelkű ajánlatát – szóltam tiszteletteljesen. 
– Ha szabadna még egy kérdést… Ki volt az a lány, aki ápolt? 
- Ő? Ayame. Az unokám. Szerencsére nem visszakozott az ápolásodtól, sőt, úgy tűnik, hogy kedvel. Éjjel-nappal aggódva ült melletted. Ha visszamész, köszönd meg neki. 
- Rendben. Akkor, ha nincs más, távoznék is. 
- Menj csak – mosolyodott el, látva boldog arcomat. Mikor visszaértem a barlangomhoz, még ott találtam Ayamet. Épp takarított. Az orromba szálló portól prüszkölni kezdtem. 
- Ó – szaladt oda hozzám 
– Jól vagy? Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten. 
- Jól… csak az orrom… – tüsszentettem egyet és elmosolyodtam – a por volt az. 
- Elnézést, azt hittem, hogy tovább maradsz. Így gondoltam arra, hogy kisöprögetek. 
- Semmi baj. Tényleg – néztem rá biztatóan, mikor belenéztem kétségekkel teli szemébe. – Szeretném megköszönni, hogy az elmúlt napokban ápoltál. Nagyon rendes volt tőled… Nem is tudom, hogy valaha, akárki is tett-e értem ennyit.
- Nincs mit. Ezt mindenki megtette volna. 
- Nem hiszem, de azért jólesnek szavaid – mosolyogtam, fehér hajamba túrva. Mindig ezt csináltam, ha zavarba jöttem. Kellett valami kapaszkodó… Valószínűleg észrevette zavaromat, így más témára tért át. 
- Mi a neved? 
- A nevem? – csodálkoztam. Már nagyon régen hallottam ezt a kérdést. – Nincs nevem – válaszoltam egyszerűen. 
- Nincs? – csodálkozott el ő is. - Nincs. Anyám még arra sem méltatott, hogy elnevezzen – nevettem fel keserűen. 
- De… valahogy csak hívtak az évek folyamán, nem? 
- A fehér, az albínó, a korcs… sehol sem maradtam annyi ideig, hogy szükségem legyen névre… hogy bemutatkozhassak – ültem le, egy kőre, arcomat tenyeremmel alátámasztva, elmerengve egy pillanatra a múlton. 
- Értem – ült le mellém - Szeretnél egy nevet? 
- Nem tudom – kulcsoltam össze kezeim, a földet bámulva. – Szerintem jó így, ahogy most van. Ha nevem lenne, akkor nem tudnám magam elég szabadnak érezni, nem lehetnék olyan, mint a szél. Aki kötöttségek nélkül arra megy, amerre akar, akkor, amikor akar.

Folytatás következik!