Körülbelül másfél hete voltam a falkával. Gyakran jártam vadászni, de annál is többet voltam Ayameval. Imádtam a közelében lenni, hallgatni a beszédét, érezni puha bőrét és annak illatát, mikor kicserélte kötéseimet és hozzám ért. Olyan édesen tudta magyarázni, hogy melyik ehető bogyó és melyik nem. 
Magamnak sem mertem bevallani sokáig, de első látásra beleszerettem. Úgy gondoltam, hogy várok a vallomásommal, ha netalántán mennem kéne, ne hagyjak fájó nyomokat magam után. Gyakran ültünk ki a tábortól nem messze lévő vízesés partjára. Ha szép, napos idő volt, akkor apró szivárványt is meg lehetett figyelni, ahogy vidáman ívelt a víz fölött. Egy ilyen szép napon ért meg bennem az elhatározás, körülbelül három hét után, hogy bevallok mindent. Nem bírtam volna tovább halogatni, elemésztett az őrült vágy, amit éreztem, ha csak rágondoltam. 
- Ayame… - ültem fel a fűben. 
- Igen? – kérdezte, tovább feküdve a dús, zöld növénytakarón, a felhőket nézegetve. 
- Mondani szeretnék valamit… - szóltam eléggé halkan, ujjaimmal hajamat fésülgetve. 
- Mit? – ült fel és nézett rám, azt gondolva, hogy valami súlyos problémám van, azért vagyok ilyen. 
- Én… szóval… uhh, de nehéz… – néztem rá pírral az arcomon. 
- Te? – mosolyodott el, lassan összerakva a mozaikdarabkákat. 
- Én… - kezdtem megint el, de nem jött szó a nyelvemre. 
Ayame halk kuncogásba kezdett és egyre közelebb hajolt hozzám. Én kicsit hátráltam, majdnem el is dőltem a fűben… pedig ugyanazt éreztem én is. Nem értettem magam. Ajkai egyre gyorsabban közeledtek az enyéimhez… a szám szélére lehelt egy csókot. Megdermedten ültem, nem tudtam megmozdulni, pedig akartam volna. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, de nem ment. Olyan gyengének éreztem magam. Még sohasem voltam ilyen helyzetben. Ennyire szerelmesen és mégis magatehetetlenül… Aztán a nyakamat csókolta meg. Csak egy pillanatra ért hozzám, mégis mintha villám járta volna át a testemet. Feljebb ült, és az egyik szememre is csókot nyomott. Mosolyogva nézett rám, látva, hogy paradicsomszínben játszik az arcom. Az ajka szélére mutatott, a nyakára és végül a szemére. Én is végigjártam ajkaimmal az utat, de az utolsó állomás után visszatértem a kiindulópontra. Érzékszerveim ismét megelevenedtek. Lehunytam szemeim, s szerelemtől túlbuzogva csókoltam meg. Következő napjaink csodálatosan teltek. Mintha a Menny költözött volna a Földre. De minden csoda 3 napig tart… Ayamet a nagyapja hivatta az egyik reggelen.

***

- Lányom, van itt valaki, aki beszélni akar veled – bökött a sarokban álldogáló idegen farkasra. 
- Igen? Ki az és mit szeretne? – érdeklődött Ayame. 
Az idegen előlépett. Sötétbarna ruhája volt, a haja és szeme színe is hasonló árnyalatban játszott. Magas, izmos testalkatát kiemelte egészséges, napbarnított bőre. Arca szép volt, körülbelül 24 éves lehetett. 
- Üdvözöllek. Matsuo vagyok, Kouga falkájából jöttem – fordult hozzám és hajtott fejet előttem. 
- Ayame… - szólt a lány is és viszonozta a meghajlást. 
- Matsuo azért jött el hozzám, hogy megkérje a kezed lányom – tért a tárgyra az öreg. 
- Miért? – kérdezett vissza megkövült arccal Ayame. 
- Azért jöttem, hogy légy a párom. Régóta tetszel nekem és szeretném, ha a nőm lennél – szólt Matsuo. 
- Nos, mit válaszolsz? – nézett kíváncsian a lányra a nagyapja. 
- Én… igazán megtisztelő, de… kaphatok egy kis… gondolkodási időt? – vágta ki végül magát. -
 Igen, amennyire csak szükséged van – szólt fellelkesülve a fiú. 
- Ma délutánig gondolkozz rajta lányom. Most elmehetsz, ha akarsz. 
Ayame némán meghajolt és kiszaladt a barlangból.

***

Mikor visszatért rendkívül összetörtnek látszott. Kérdezgettem, hogy mi baja van mi történt, de ő csak a fejét rázta, szólni nem szólt semmit. Szemeiben könny csillámlott. Éreztem, hogy valami nagy baj van. Délután megint el kellett mennie. Követtem egészen a vízesés tetejére. Ott elbújtam egy bokorban és csöndben figyeltem, hogy mi fog történni. Nemsokára megjelent egy farkas, aki odalépett Ayamehoz és valamit a fülébe suttogott.

***

- Hogy döntöttél? – kérdezte halkan Matsuo, közel hajolva Ayamehoz, magába szívva a lány illatát. A lány tétován nézett a férfira, és végül elfordult tőle. 
- Sajnálom, de én mást szeretek. Nem lehetek a nőd. 
- Még mindig Kougát? – hitetlenkedett a farkas. 
- Nem. Mást. Egy fehér farkast. 
- Azt az albínót, aki pár hete került a falkátokba? Azt mondta, az öreg, hogy jóban vagytok, de ennyire? Mi van benne, ami bennem nincs meg? Mitől szereted őt annyira? Én is képes lennék megadni neked mindazt, amit ő. Ayame nem válaszolt. Némán állt és nézte, ahogy a víz zubogva hull alá a szakadékba.

***

Értetlenül hallgattam a beszélgetést, de kezdtem sejteni, hogy mi a helyzet. El akarják tőlem szakítani Ayamet! 
- Kedves, figyelmes, megértő, van humora, jókat lehet vele beszélgetni. Van egy kisugárzása, ami teljesen magával ragadott. Nem tudom megmondani, hogy miért is szeretem annyira. Tudom, hogy most csalódott vagy és tényleg sajnálom – szólalt meg ismét a lány. 
- Olyan, mint Kouga… De ő is csak ígérget – nevetett keserűen Matsuo – De meglásd, csak szédít. 
- Ez nem igaz! – kiáltott felháborodottan Ayame. 
- Nem hiszel nekem? Nem is kell, de majd… ha otthagy, akkor emlékezz ezekre a szavakra. 
- Nem fog otthagyni. Tudom, hogy ő más. 
- Más… na igen, látszik rajta… egy korcs! 
Ayame szóra nyitotta a száját, hogy megvédjen, mikor kiléptem a bokrok takarásából. Mindketten megkövülten álltak egy pillanatig, és ismét a lány akart szólni. Csöndesen leintettem. Nem vágytam semmiféle magyarázatra ebben a pillanatban. Minden szót jól hallottam… ez bőven elég volt… Lassan lépdeltem Matsuo felé, miközben szürkés ruhámról szedegettem le a ráakadt faleveleket. Szúrós szemekkel nézett rám, aztán egy apróbb ugrással mellettem termett. Megragadta vállaimat és a szirt széle felé sodort. Még idejében kiraktam a lábam és megálltam, de ezzel a hirtelen mozdulattal csak azt értem el, hogy rám esett. Nem tétovázott sokat, ott ütött, ahol csak ért. Megpróbáltam védeni az arcom, lerázni magamról, végül egy jól irányzott ütéssel lebucskázott a mellkasomról. Hangosan felüvöltött. Felálltam és kinyitottam öklömet, amivel megütöttem, és a tenyeremben lévő kődarabot néztem. Véres volt, ahogy Matsuo arca is. 
- Te… - sziszegte, fájós arcát szorongatva és elindult felém. 
Először lassú, de egyre gyorsuló tempót vett fel. Nem tudtam, hogy mit akarhat, hogy hova akar támadni. A düh teljesen elvette az eszét, mint egy megvadult, vérszemet kapott bika rohant felém, fejét leszegve. Ismét megragadta a vállamat és már majdnem lelökött a szakadékba, mikor kiszabadítottam magam a maró ölelésből és elugrottam előle. Ő már nem volt ilyen szerencsés. Nem tudott megállni… fejjel bukott alá. Nagyot csobbant a vízbe.

***

Matsuo fuldokolva kapálózott, ahogy testére csápok tekeredtek, és egyre mélyebbre vonták az arcnélküli, néma szörnykarok le, a vízesés alján lévő tó fenekére.

***

Ayamera néztem, aki mindvégig ott állt mögöttünk, figyelve minket. Kétségbeesett pillantásai végül meggyőztek. Matsuo után ugrottam a vízbe. Nagy nehezen megszabadítottam a fojtogató karok közül és kivonszoltam a partra. 
- Kö… köszönöm – hörögte, vizet köpködve.
 - Nincs mit. – néztem rá hidegen, kisimítva arcomból a vizes tincseimet. 
- Úgy tűnik nem volt teljesen igazam veled kapcsolatban… - szólt halkan, szemeit lesütve 
– Kérlek, bocsáss meg! 
- Nem nekem kell megbocsátanom, hanem a saját lelkiismeretednek. Saját hibádból jutottál idáig. Én csak egy újabb esélyt adtam, hogy kijavítsd azt, amit eddig mások ellen elkövettél – válaszoltam és otthagytam a parton, egyedül. Ayame a barlangomban várt rám. Leültem mellé. Percekig csöndben figyeltük a földet. Végül nem bírtam tovább és megkérdeztem a kihallgatott párbeszéd óta bennem motoszkáló kérdést: 
- Mondd, ki az a Kouga?

Folyt. köv.