Ayame másnap reggel lassan lépdelt Fehér barlangja felé. A farkas ma nem jött a reggeli ételosztáshoz. A lány kopogtatott a barlang falán, és beljebb ment. Az ágyhoz lépve kedvesen megcirógatta kedvese arcát, s a felismerés rémületével kapta el, mintha tűzhöz ért volna. Szemei kikerekedtek, ajkai remegni kezdtek, és egy éles sikoly hagyta el ajkait. A sápadt test kihűlten pihent az ágyon. Egy fiatal farkas futott be, és értetlenül nézett Ayamera. A lány, egyik kezét szája előtt tartotta, mintha attól félt volna, hogy újabb sikítások törnek ki rajta. Másik karja előre meredt, s mutató ujja Fehérre célzott. A fiú odalépett és még mindig értetlenül bámult. Majd lassan neki is kezdett összeállni a kép… 
Ellenőrzésképp az albínó nyakára tette kezét, hogy érezze a farkas pulzusát, de mindhiába. Az erekben leállt a lüktetés, nem dolgozott tovább a szív, a test élettelenül hevert a fekhelyen. 
- Sajnálom – suttogta a fiú, és elszaladt, hogy értesítse a falka vezetőjét. Ayame még mindig megkövülten állt, nem tudott mozogni a sokktól, ami érte. Képtelen volt elhinni, hogy ez lehetséges. Agyában rengeteg gondolat futott keresztül, képek, jelenetek az elmúlt hetekről, legfőképp a tegnapi napról. De nem is nagyon érzékelte, hogy gondolkozik… csak állt és nézte szerelmét.

Pár órával később Ayame már a saját barlangjában ült. Nagyapja azt az utasítást adta, hogy éjfélre készüljenek elő mindennel a temetésre. Szemei kisírtak voltak, de még mindig csillogó ékkövekként csorogtak alá arcán az újabb és újabb cseppek. Vállai újra és újra megrázkódtak, ahogy ismételten kitört belőle a keserűség. Nem értette, hogy mi történhetett, hiszen tegnap még ott álltak egymás karjaiban, édes szavakat súgtak egymás fülébe, élvezték az együttlétet. Miért történt mindez? Miért? Miért, miért, miért?

***

Így ért véget a földi utazásom. Tudat alatt mindig is fölfelé vágytam, az égbe, hogy a kék égen madárként szárnyaljak, messze, el a távolba, ahol senki sem ismer, senki sem tudja keserű múltam darabjait újra összerakni és kiegészíteni, és biztonsággal új életet kezdhetek. Az infarktus után minden elsötétült előttem, lelkemet sokkal könnyebbnek éreztem, mintha repültem volna. Szemeimet kinyitva azt láttam, hogy felülről nézem magam. Aztán egy kéz ért vállaimhoz és egy idegen alak suttogó hangon mondott valamit. Nem értettem szavait, nem is láttam arcát, de éreztem, hogy követnem kell. Egy barlang hosszú folyosóján találtam magam, és a távolban már látszott a kijárat egyre növekvő, fényes pontja. Egy zöld mezőn álltunk meg. Az idegen alakja szertefoszlott, így magamra maradva indultam el felfedezni, hogy hova is kerültem. Minden olyan meghitt volt, nyugodt, csendes, csak apró széllökések hullámzó zaja törte meg a nyugalmat. 
- Ez volna a Paradicsom? – hallottam visszhangozni szavaimat. 
- Ez volna – hallottam a távolból egy mély hangot. Nem láttam senkit, mikor körbenéztem, de lassan megéreztem, ahogy fentről valami közeledik. Egy idősebb férfi szállt le mellém. 
- Üdvözöllek – biccentett – mostantól ez lesz az otthonod. Érezd magad családtagként köztünk. 
- Köztetek? – kérdeztem ámulva, és méretes hófehér szárnyait néztem. 
- Majd ha kicsit tovább mész, vagy repülsz, akkor találkozol másokkal is. Nem szeretnek itt lenni a két világ közti átjárónál. 
- Átjáró? Repülni? – értelmetlen arcot vágtam, és nem is próbáltam összerakni magamban a gondolatokat. 
- Igen – bólintott – Itt van az átjáró, amin át, érkeztél a Földről. A szárnyaid pedig… ott vannak – bökött a vállam fölé. 
- Mondd, ezen az átjárón vissza lehet térni a Földre? - Egyetlen egyszer, akkor is 24 órára. Én a helyedben nem mennék vissza rögtön – mosolygott barátságosan, és ahogy jött, úgy repült el. Így elindultam felfedezni a környéket…

***

A temetés az erdőben volt. A temetőhöz futó utat fáklyákkal világították ki. A résztvevőknél szintén fáklya volt és egy-egy szál Írisz. Fehér testét a falka csöndes tömegként kísérte utolsó útján végig. Ayame a sor elején haladt könnyeivel küszködve. A hold sápadtan figyelte a gyászmenetet, majd lassan fekete felhőköpenybe burkolózott. Ayame nagyapja már a sírgödörnél várta az érkezőket, akik félkörívben álltak meg. A holttestet leengedték a gödörbe. Mikor elhalt az utolsó nesz is az öreg belefogott mondandójába: 
- Mint tudjátok, egy falkatársunkat jöttünk ma búcsúztatni. Nem akarom szaporítani a szót, így csak pár mondatot mondanék, mielőtt mindenki búcsút vesz tőle. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de kérlek, ne szomorkodjatok. A halál ez élet természetes velejárója, és kit később, kit hamarabb ragad el tőlünk. Kiszámíthatatlan a jövő, így minden pillanata számít. Ezeket az értékes perceket pedig fordítsátok értelmes, igazán fontos dolgokra vagy személyekre… Gondolom Fehér, ahogy nevezte magát, már a Paradicsomban jár, és gondtalanul kezd neki új életének. Gondoljatok erre! És most mindenki egyesével, csöndben búcsúzzon tőle! – fejezte be mondandóját. 
Ayame utolsóként zárta a sort, könnyeivel küszködött. A hajából kivett Írisz lassú kecsességgel hullott alá a mélybe. 
- Néha úgy tudod kimutatni, hogy valakit mennyire szeretsz, ha elengeded… - suttogta - Isten veled Fehér!

***

Az ecset halkan sercegett a papíron. Körülöttem megannyi elrontott, tintafoltokkal teli lap hevert. 
„… A halál olyan, mint egy hálátlan szerető… a végén mindenkit elcsábít, de miután megkaparintott, már nem vagy érdekes számára. Eldob és új szerelem után néz. Így csábultam el én is tudatlanul, elhagyva valódi szerelmem, az én egyetlen angyalomat, Ayamet.”

***

A fehér farkas letette az ecsetet, és szomorkás boldogsággal nézte a kész művet… Szerelmük történetét. A tinta néhol még nem száradt meg teljesen, így várni kellett kicsit. Fehér kisétált barlangja elé és fehér tollpihék ezüstös kavalkádját hagyva maga után elrepült az átjáróig, ahová minden nap eljárt. Leült a zöldellő fűbe, és elmerengve a múlton, nézte a bejáratot. Minden nap megfogadta: „Egyszer visszatérek hozzád Ayame…vissza…”

Vége

„Hello, hello, újra itt vagyok, Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok. Tudom, tudom, nem láttál rég, Bármit is mondasz, szemedben a megértés tüze ég. Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hello, hello, nem tűntem el, Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel. De kinyílt lassan a szem, Most is rád ragyog, Könny reszket benne, Mert látom, hogy vak vagyok. Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hiszen minden bűnöm megbocsátható... Hello, hello, én a régi vagyok, Tévedésből jöttem a földre, és félek, hogy itt ragadok! Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok, Nem látsz majd többé, hiányozni fogok... Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, Azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hello, hello, én a régi vagyok, Tévedésből jöttem a földre, és félek, hogy itt ragadok! Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok, Nem látsz majd többé, hiányozni fogok...” (Ákos - Hello)