3. rész

Hűvös késő nyári éjjel volt. Mindenki az igazak álmát aludta, csak Kimiko mocorgott az éjszaka, mert fázott. Egy alak árnyékolta el a hold fényét a lány elől, aztán egy anyagot terített a mikora. Ezt megcsinálva visszaült a fa tövébe és elaludt. Hajnalban Kimiko ébredt fel legelőször, de anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét nyújtózott egyet, mire lecsúszott róla a takaró. Meglepetten pattantak ki a szemei és a kék anyagra nézett. Felállt, kezében a ruhadarabbal, körbepillantott és megállapodott a szeme a barna hajú fiún. Halkan odament hozzá, és ráterítette a meleg fölsőt.
- Köszönöm. – mondta halkan, és ajkai mosolyra húzódtak, aztán elindult az erdő mélye felé. Hisoko kelt fel másodjára, és a lány keresésére indult. A miko illatát követve megpillantotta a papnőt. Úgy tűnt, hogy keresett valamit, aztán egy fa tövében rá is talált. Odasietett és egy zöld virágnélküli növény leveleit letépte.

- Jó reggelt, Hiso. – köszönt a lány, háttal állva a démonnak.
- Reggelt. – felelte.
– Mihez kell az a gyógynövény?
- Csak a tegnapi sérülésemre kell. – fordult meg, aztán a kézfejére nézett. – Bár gyorsan gyógyul, de nem lenne jó, ha egy démon megérezné a vérem illatát és megtámadna.
- Ez igaz, de halandó létedre erős vagy. – lépett közelebb a lányhoz.
- Csak egy papnő vagyok. – mosolyodott el. - Nem erről beszélek. – rázta meg a fejét, és visszaindultak a táborba.
- Hát? – nézett kíváncsian a démonra.
- Ahhoz képest, hogy egy gyenge nő vagy, fizikailag mégis nagyobb erőd van, mint egy halandó férfinak. Az érzékszerveid fejlettebbek, mint egy normális embernek, a véred illatáról nem is beszélve. – közölte Kimikóval, aki elgondolkodott ezen.
- Ez igaz, de nekem ez természetes. – vont vállat.
- A hajszíned sem túl szokványos, ha csak nem vagy démon. – mondta, mire a lány megtorpant. - De, akkor Sesshoumaru már rég szólt volna, ha ez igaz lenne.
- Mi van, akkor, ha nem akart szólni? – kérdezte, és ezzel elültette a mikoban a kétkedés magját.
- Ezt hagyjuk inkább. – mondta Kimiko és ezzel lezárta a témát.

A táborba visszaérve, megpillantották a Jakennel játszó Rint, aki éppen egy virágkoszorút akart a gnóm fejére rakni, de az nem engedte. A két érkező egymásra nézett, aztán a lány szeme megakadt a bikadémon mögötti fa törzsénél, ahol az árnyékban az inuyoukai állt. A papnő sértődötten kapta el a tekintetét, amikor a férfival egymásra néztek. A lány mellett álló Hisoko, értetlenül bámult a mikora, aztán ő is arra nézett, amerre az imént a lány. Amint meglátta az urát, már értette, miért viselkedett így a fiatal halandó.
- Rin, ne nyúzd Jakent! – szólalt meg Kimiko a kislány mögé lépve, mire az meglepetten pillantott fel.
- Rendben, csak unatkoztam, mert nem voltál itt. – mosolygott a gyermek, és megölelte a papnő lábát. A miko a kis gnómra nézett, aki hálásan tekintett rá, amit a lány egy halvány mosollyal viszonzott.
- Sesshoumaru, mikor indulunk? – érdeklődött Kimiko jegesen, miközben leült Rinnel egy nagy kőre.
- Először lásd el a sebed. – felelte ugyan olyan hangon a férfi, közelebb lépve a csapathoz. Kimiko összemorzsolta a gyógynövényeket a kezében, aztán bekente vele az öklét. Egy fehér anyagot húzott elő a fölsője ujjából, amivel bekötötte a kezét. Amikor készen volt, feltekintett a férfi aranybarna szemébe, amikben semmilyen érzelmet nem tudott felfedezni. A fülét gyors léptek zaja ütötte meg, és amikor megfordult, Akio ugrott ki a fák közül, pont előtte landolva. A papnő lepődötten pislogott a fiúra, aztán megnyugodott.
- Köszönöm. – szólalt meg a lány halvány mosollyal az ajkain, aztán megfordult és Rinnel a kutyadémon mellé lépett.
- Induljunk. – mondta a férfi, és elindultak Észak felé.

Már három napja mentek szinte megállás nélkül, ami azt jelezte, hogy siet Sesshoumaru valahova. Az időjárás, egyre hűvösebb lett napról-napra és most a fejük felett hatalmas fekete felhők sűrűsödtek, jelezve, hogy nemsokára vihar lesz. A két halandó nagyon lelassította őket, hisz a két lány aludt az elmúlt napokban valamit. Három erős démonnak, most ismét el kellett menniük, így a lányra hárult a feladat, hogy megvédje Rinéket. Kimikonak azt mondták, hogy ne állajak meg, mert majd beérik őket, így megállíthatatlanul haladtak felfele a hegyen, ami egyre meredekebb lett. A kislány a papnő mellett sétált, de látszott rajta, hogy fázik, mert a szája is bekékült a jeges szélben, ami erőteljesen fújt.
- Rin, gyere ide. – szólt a miko a gyermeknek, aki odalépkedett hozzá, majd ölbe vette a kislányt, ezzel magához ölelve, hogy ne fagyjon meg.
– Nem maradj le Jaken!
- Igenis. – felelte a lánynak, majd oda botorkánt a fiatal halandó mellé. Amióta az inuyoukai a mikora bízta a vezetést, amíg távol vannak, azóta engedelmeskedett neki. Újabb egy óra következett, és végül megpillantottak egy síkságot, ami nem lehetett nagyobb 15-20 méternél. A kis csapat felmászott oda, majd a papnőnek rossz érzése támadt.
- Maradjatok itt! Gonosz aurát érzek. – mondta, aztán lerakta Rint a földre, mire a két kis szolga elrejtőzött. A papnő elindult a síkság közepe felé, de amint belépett a szinte a kör alakú kopárságra, baljós szél támadt. Forgószél keletkezett, és minél közelebb ért, annál sűrűbb lett a felhő, ezzel lelassítva. Kimiko a szem elé emelte a kezét, hogy lásson valamit, majd elérte a középpontot. Hirtelen felizzott alatta a föld, ami egy kört alkotott körülötte, ezzel fehér fénnyel elárasztotta a forgószél belsejét. A papnő, már szinte levegőt sem kapott a por miatt, és amikor térdre esett, mert nem maradt ereje, hirtelen minden megszűnt körülötte. Egy sötét helyen volt, ahol nem látott semmit, csak saját magát. Kis idő múlva a távolban egy palota körvonalait pillantott meg, ami fényt bocsátott ki magából, így a lány már látott valamit.
- Hol vagyok? – kérdezte magától és a hangja vízhangzott. A tenyerét lerakta a földre, de valamilyen nedves anyagot tapintottak az ujjai. Lepillantott és azt vette észre, hogy éppen a víz tetején térdel. A folyadék sötétkék volt, és amikor megmozdult a felülete hullámozni kezdett. Mozgást érzett meg a vízben, mire lenézett, és fürkészni kezdte a mélységet. A szeme elkerekedett, amikor egy hosszú fekete lény úszott el alatta, ami hatalmas volt. Kimiko ijedten ugrott fel és hátrálni kezdett. Az árny erre a mozdulatra eltűnt, mire a lány kissé megnyugodott.

- Ez mi a fene volt?? – kérdezte magától, de a következő pillanatban halálra rémült.

Folytatása következik…