17. rész. Igen! Szeretem!

Sesshoumaru elgondolkozva sétált a palota kertjében.

Rettenetesen örült, hogy Yilsrana jól van.

/Meg kell mondanom neki./ gondolta Sesshoumaru. /Tudnia kell, hogy szeretem. Már rég el kellett volna mondanom neki, de hát Yilsranán olyan nehéz kiigazodni./

Gondolatait pont azoknak tárgya szakította félbe.

Yilsrana sétált vele szemben.

Fejét lehajtva, halkan dúdolt, és nem is nézett fel.

Hirtelen beleszimatolt a levegőbe, és felkapta a fejét.

Yilsrana észrevette Sesshoumarut megállt, és lesütötte szemeit.

-Hogy vagy? –kérdezte Sesshoumaru, miközben a lány elé lépett.

-Jól. –felelte Yilsrana.

-Biztos? –kérdezte Sesshoumaru. –Olyan zavartnak tűnsz.

-Nem tudom mire gondolsz. –mondta Yilsrana.

Sesshoumaru Yilsrana álla alá tette a kezét, és maga felé fordította a lány fejét.

Aztán, nem törődve a hercegnő szemében ülő zavarral megcsókolta a lányt.

-Yilsrana. –kezdte Sesshoumaru. –Tudnod kell, hogy szeretlek.

A lány elmosolyodott, és Sesshoumaru szemébe nézett.

-Én is szeretlek. –mondta halkan Yilsrana.

Sesshoumaru átölelte a lányt, és újra megcsókolta.

Zoenna mosolyogva nézte a két szerelmest a palota egyik ablakából.

Arca örömöt tükrözött.

-Már épp ideje volt, hogy megtörjön a jég. –mondta.

-Miről beszélsz? –lépett mellé a férje.

-Nézd. –mondta Zoenna a kert felé mutatva.

Yilsrayen elmosolyodott, amint észrevette Sesshoumarut, és Yilsranát.

-Már épp ideje volt. –mondta Yilsrayen.

-Hát nem ezt mondtam én is? –kérdezte mosolyogva Zoenna.

Yilsrayen megcsókolta feleségét.

-Tudom ám, hogy ha Yilsrana nem szeretett volna bele Sesshoumaruba, nem kényszerítteted volna hozzá. –mondta Zoenna.

-Hát ennyire átlátsz rajtam? –kérdezte mosolyogva Yilsrayen.

-Van tapasztalatom. –mosolygott Zoenna, és végigsimított férje karján. –Nem tennél olyat, ami rossz akármelyiküknek.

-Ismét igazad van. –mosolyodott el Yilsrayen.

Zoenna felkacagott.

-Rájöhettél volna, hogy nekem mindig igazam van. –mondta.

-Vagy legalább is majdnem mindig. –mondta Yilsrayen.

Yilsrayen megcsókolta feleségét, aztán mosolyogva nézte tovább a kertben sétálókat.

Sesshoumaru és Yilsrana mosolyogva sétálgattak a kertben.

Sesshoumaru átkarolta Yilsrana vállát, és mosolyogva nézte a hercegnőt.

-Tudod, azt hiszem, én már régóta szeretlek. –mondta Sesshoumaru.

Yilsrana mosolyogva nézett a kutyaszellemre.

-Azt hiszem én is. –mosolygott Yilsrana.

A két szerelmes ismét csókban forrt össze.

Folytatás következik