18. rész. Az álom

Yilsrana egyik este fáradtan dőlt bele az ágyába.
Egész nap Nishivel játszott, és ez egy idő után igen fárasztó tud lenni. 
A hercegnő lassan álomba merült.
És valami nagyon furcsát álmodott.
Egy tágas mezőn állt.
Vele szemben egy nő állt.
Egy nő, aki pont úgy nézett ki, mint ő, amikor halandó.
-Gondolom, már rájöttél, ki vagyok. –szólt kedvesen a nő.
-Te vagy… -kezdte Yilsrana. –Midoriko.
A nő mosolyogva bólintott.
-Pontosan. –mondta Midoriko. –És azt tudod, miért kell beszélnünk?
-Az ékkő? –találgatott Yilsrana.
-Részben. –bólintott Midoriko.
-Nem értem. –mondta Yilsrana.
-Azzal, hogy beleegyeztél, hogy őrzöd az ékkövet, magadra vetted a sorsomat. –mondta Midoriko. –Nem is. Rosszul mondom. A sorsunkat. Hisz én mindvégig itt voltam veled, csak eddig nem voltál kész rá, hogy láthass.
Úgy tűnt, Yilsrana felfogta a miko szavait.
-Úgy érted, hogy én vagyok a reinkarnációd? –kérdezte.
Újabb bólintás Midoriko részéről.
-Igazából furcsa, hogy pont egy hanyou hercegnőben születtem újjá. –mondta Midoriko, aztán ismét elmosolyodott. –Bár téged elnézve érthető.
-Oh… -lepődött meg Yilsrana. –Köszönöm.
-Nincs mit köszönnöd Hime, hisz én csak az igazságot mondtam. –mondta Midoriko. –Mostantól mindig segítek majd neked. Lélekben ott leszek veled örökké.
-És tudja valaki? –kérdezte Yilsrana.
-A szüleid, a jegyesed, és az apja. –mondta Midoriko. –Még a születésed előtt megjövendölték, hogy te leszel az, aki bevégzi, mit én annak idején elkezdtem. A szüleid, pedig nemrég megosztották ezen információt Inu no Taishou nagyúrral, és fiával.
-Értem. –bólintott Yilsrana.
Midoriko alakja halványodni kezdett.
-Ne feledd! –csengett a miko hangja. –Én mindig ott leszek, és segítek, ha kell.
Yilsrana felébred.
Felült az ágyában, és sóhajtott.
Hirtelen nyávogás ütötte meg a fülét, és a következő percben egy pici, fekete, furcsa cica ugrott Yilsrana ölébe.
A cica korom fekete volt, csak a fülei voltak hófehérek. Ráadásul három farka volt, így tényleg nem volt hétköznapi macska.
-Kikara! –mosolyodott el Yilsrana, és megsimogatta a cicát. –Hol kóboroltál eddig?
Kikara dorombolva gömbölyödött össze gazdája ölében.
Yilsrana mosolyogva nézte a cicát, és eszébe jutott, mikor édesapja ötödik születésnapján nekiadta Kikarát.
Yilsrana sóhajtott.
Közben Kikara elaludt.
 
Folytatás következik