7. rész. Támadás telihold éjjelén

Lea csodálkozva nézte a tábortűz mellett ülő halandó hercegnőt.

Yilsrana már koránt sem volt olyan nyugodt, mint a kislány. Idegesen tekintgetett körbe-körbe.

-Ne idegeskedj. –szólt rá Sesshoumaru.

-Gyűlölök halandóvá válni. –mondta Yilsrana. –Ráadásul még ebben sem lehetek normális.

-Hogy érted? –kérdezte Lea.

-Tudod Lea, a félszellemek nem képesek átváltozni. –mondta Yilsrana. –Én, és a fiatalabb testvéreink azért vagyunk képesek mégis átváltozni, mert édesanyánk egy halandó boszorkány, és papnő, Midoriko reinkarnációja. Ez valahogy felerősítette a szellem képességeinket. Viszont a dolog hátulütője az, hogy azokon az éjszakákon, mikor halandóvá válunk nemcsak a szellem képességeinket veszítjük el, hanem a mikor és boszorkány erőinket is. Hát ezért gyűlölök annyira halandóvá válni. Olyan kiszolgáltatott vagyok.

Sesshoumaru hirtelen felpattant.

-Ti maradjatok mögöttem. –mondta ellentmondást nem tűrően.

-Mi van? –kérdezte Yilsrana döbbenten.

-Szellemek. –mondta Sesshoumaru.

-A francba! –sziszegte Yilsrana, és ő is felállt. –Hányan?

-Rengetegen. –mondta Sesshoumaru.

-És nem tudok segíteni. –mondta Yilsrana.

-Még legalább öt óra napfelkeltéig. –mondta Sesshoumaru. –Tudod használni valamelyik kardodat?

-Nem. –rázta meg a fejét Yilsrana. –Ha halandóként próbálnám használni őket, megölnének.

-Remek. –mondta Sesshoumaru. –Akkor fogd Leát, és Kikarával menjetek innen.

-De… -kezdte Yilsrana.

-Semmi de. –mondta Sesshoumaru.

Naraku kilépett a fák közül.

-Lám, lám. –kezdte gúnyosan. –A kis korcs ma éjjel halandó.

-Semmi közöd hozzá. –sziszegte Yilsrana. –Igazán letehetnél már róla, hogy megpróbálod elszedni tőlem az ékkövet.

-Én nem próbálom. –mondta Naraku. –Én most el is fogom venni tőled az ékkövet.

-Attól hogy most ember vagyok, még nem fogom önként átadni a szent ékkövet. –mondta Yilsrana.

-Viszont így sokkal egyszerűbb lesz megölnöm téged. –mondta Naraku.

-Én nem hinném. –mondta Sesshoumaru.

Ekkor rengeteg szellem rontott ki a fák közül.

-Menjetek! –kiáltotta oda Sesshoumaru Yilsranának, aztán szemei vörösen felizzottak.

-Mit csinál? –kérdezte Lea, miközben ő és Yilsrana felültek Kikara hátára.

-Át fog változni. –mondta Yilsrana.

Kikara a levegőbe emelkedett.

-Bárcsak tudnék segíteni. –suttogta Yilsrana, és a lent zajló csatát kezdte figyelni.

Sesshoumaru hamar végzett a szellemekkel.

Már csak Naraku állt előtte.

Naraku testéből csápok törtek elő.

Sesshoumaru nekiugrott, és rövid idő alatt darabokra szaggatta.

-Ezzel vége? –kérdezte Yilsrana, miközben Kikara leszállt a földre.

-Úgy néz ki. –mondta Sesshoumaru, miután visszaöltötte emberi alakját. –Menjünk.

-Jó. –bólintott Yilsrana.

A kis csapat tovább folytatta útját.

Viszont, ha még maradnak kicsit láthatták volna, hogy Naraku néhány csápdarabja összeforr, és elkúszik a csata helyszínéről.

Vége a második résznek