5. fejezet

Az étterem kétszintes volt. Kalosékat látták meg először. Odamentek hozzájuk. 
- Hogy telt a napotok? – érdeklődött Kalos. 
- Nagyon szép itt minden. Már most jól érzem magam. Leon bólintott. 
- Fönt van asztal foglalva nektek Kennel, Laylával és Yurival. Mi még megvárjuk Miát. Menjetek föl nyugodtan. 
- Köszönjük – Leon elindult Sorával. Odafönt megbámulták őket. Jól mutattak együtt. Egymás ellentétei voltak. Sora talpig feketébe, Leon talpig fehérben. Angyal és Démon… Leon kihúzta Sorának a széket és melléült. A lány másik oldalán Ken ült. Láthatóan nagyon lelkes volt. Alighogy leültek egy pincér lépett hozzájuk. 
- Sikerült választaniuk? – angolul beszélt, francia akcentussal. 
- Egyenlőre csak valamit inni kérnénk – felelt Yuri. 
- Pardon? Leon franciául beszélt hozzá, amikor rájött, hogy a férfi nem érti őket. Kicsit nehezére esett ugyan, de maga is meglepődött rajta, hogy mennyire nem felejtett el semmit. Megkérdezte a többiektől, hogy mit kérnek inni, majd enni. Mindenkinek rendelt, a végén pedig magának is. 
- Köszi Leon. 
- Nincs mit. Jó ízűen megvacsoráztak, majd beszélgettek még egy ideig. 
- Ti hányasba laktok? – kérdezte Ken, aki egész vacsora alatt Sorát nyaggatta. 
- A 08asban. Te? – Sora már-már úgy válaszolt, mint egy gép. 
- 112. Egész szép, meg minden… 
Leon fölállt. 
- Én megyek sétálni – majd Sorához fordult. 
– Velem akarsz jönni? 
- Mehetünk – Sora mellélépett és kimentek az étteremből. 
- Köszi – sóhajtott a lány, Leon bólintott. A szél hűvös, ám egyben kellemes enyhülést hozott a nap elviselhetetlen forrósága után. Sokat szoktak együtt sétálni mostanában. Leon az edzések végeztével elkísérte, máskor még kitérőt is tettek a partra. Sora most sem akart beszélgetést kezdeményezni, mindig a férfi szokott. Egészen addig burkolóztak némaságba, míg le nem értek a partra. Leültek a puha homokba, és a tengert fürkészték. 
- Szeretem a tengert – jegyezte meg halkan Leon, mire Sora szíve nagyot dobbant. – Régen Sophie sokat hasonlított hozzá. 
- Miért? 
A férfi vállat vont. 
- Én is szeretem. Olyan keveset tudunk róla. 
Leon halványan elmosolyodott. 
- Miért?
Most a lányon volt a sor, hogy megvonja a vállát. 
- Nem tudom. 
- Furcsa lenne ha többet tudnál róla. 
- Miért? – nevetett közbe a lány. A férfi ismét elmosolyodott. 
- Mert lehet, hogy a tenger rosszul érezné magát. 
- Hát ha előre eltervezi… Amúgy szerintem nem. Maximum meglepődne. 
- És mégis min? A lány zavarában piszkálni kezdte a homokot. Mindketten tudták, hogy már rég nem a tengerről volt szó. 
- Több millió éve él magányban. 
- Egyáltalán nem magányos! Ott vannak a halak. 
Nevettek. 
- De lényegében az. Szerintem a halak olyanok számára, mint az embernek a bútorok. Tárgyak, amik körül veszik, de általában egyikhez sem fűzi semmi érzés. Szóval magányosak. De! képzeld el, hogy egy nap tudósok lemerülnek a mélyére és tanulmányozni kezdik magát a vizet és a környezetét is. Ettől megijed és ellenségesen lép fel. – még jobban zavarba jött, amikor megérezte a férfi tekintetét a bőrén. 
– Támad, hogy magát védhesse. Erre azok a tudósok, akik felszínesen érdeklődtek iránta elkönyvelik, hogy a tenger veszélyes, nem szeret minket, mi sem szeretjük őt, és annyiban hagyják a dolgot. De azok, akik teljes szívükből érdeklődtek iránta, soha nem adják fel. 
- És mi van akkor ha a hőn szeretett tenger megöl egyet a szerettei közül? 
Sora ránézett a keserű hang hallatán. Hirtelen nem tudott mit mondani. 
- Nem teszi meg… 
- És ha már megtette? 
- Akkor nem teszi meg ismét. 
- Miért vagy benne ilyen biztos? 
- Mert nem akarja megtenni. Mert rájön, hogy jobb körülmények között élhet, ha együttműködik. 
- A tenger? 
- Igen! 
- És miért is éri ez meg neki? 
Keményen néztek egymás szemébe. Sora végül megtört és a horizont felé nézett. 
- Mert így nem okoz csalódást senkinek. 
Egy ideig csendben ültek, majd Leon maga felé fordította a lány arcát. 
- Te sokat csalódtál bennem? 
A lány elveszett a fiú szemeiben. 
- Elég… sokszor okoztál már fájdalmat. 
- Bocsáss meg… 
- Ööö… Te mit gondolsz a tengerről? 
- Én azért szeretem, mert tényleg hasonlít rám. Tényleg magányos. Sok ember gázol bele, így néha ő is megfeledkezik magányáról, ám a szezon végén senki sem marad vele, és hiába vár vissz valakit, teljesen egyedül van. Igazából olyan, mint egy nagy gyerek és igenis vannak érzései és nem szeret egyedül lenni, csak… fél, hogy megint-a te szavaiddal élve-csalódást okoz valakinek. 
Sokáig ültek egymás mellett, végül Sora szólal meg. 
- Szerintem az a te bajod, hogy nem bízol senkiben és a múltadban rekedtél – Fölállt. – Bemegyek. Odaadod a kulcsot? 
- Megyek én is. 
Némán sétáltak be a lakosztályba. Leon mielőtt elment fürdeni, magához ölelte a fürdőből kijövő lányt. Sora meglepődött, de nagyon jól esett neki. Kezei a férfi vállain nyugodtak. 
- A tenger kiszámíthatatlan - dünnyögte a lány, ezzel a férfit is megmosolyogtatta. 
- Pedig nem az. 
- Ó! Dehogynem! 
Leon gyengéd csókot adott a homlokára, majd elment fürdeni. Sora sokáig állt ott egyhelyben, majd végül bebújt az ágyba és bekapcsolta a TV-t. Arra ébredt, hogy Leon bemászik mellé és betakargatja. 
- Bocsáss meg, nem akartalak felébreszteni. 
- Nincs semmi baj – szuszogta álmosan Sora és a nyakáig húzta a takarót. Leon elmosolyodott. 
- Aranyosan alszol – suttogta Leon. Sora megborzongott. Közel voltak egymáshoz. Túl közel. Sora a férfi füle mögé tette az egyik, az ő arcába lógó ezüstös tincset, majd a mozdulat folytatásaként végigsimított az arcán. Leon lágyan megcsókolta az orra hegyét. 
- Aludj jól – ezzel a férfi elfordult és lehunyta a szemeit. Mindkettőjüknek sok időbe telt, mire el tudtak aludni…