XIX. fejezet: A találkozás

A haja megnőtt, már lassan a combját söpörte. Harcos ruha volt rajta, fehér köpennyel. Haro azt hitte a kisgyerekben Kagome és Inuyasha második gyermekét látja, de elbizonytalanodott, amikor a kicsi Minako felé nyújtogatta a karját. Kagome átadta a picit.

• Teljesen kifárasztod a nagyit. Te egyedül kiteszel 3 szellemet. – lengette meg a levegőben Hirot Minako.

A kicsi hangosan nevetett.

• Na, kicsi Hiro, azt hiszem, neked már aludnod kéne. – vette vissza a karjaiba a csöppséget, majd bevitte a házba.

Haro közben teljesen ledermedt. Minakonak gyereke van? Na de kitől? Csak nem tőle? Ha jobban utánaszámol, a gyere olyan egy éves körüli lehet, hozzáadva a kilenc hónap… kétségtelen, ennek a gyermeknek ő az apja.

Minakonak végre sikerült elaltatni a kicsit és mivel még világos volt úgy döntött sétál egyet. Ezalatt Haro visszatért a fogadóba mielőtt Marena utána jött volna. Álmában sem gondolta volna, hogy Minako is abba a fogadóba igyekszik.

Haro éppen vacsorázott a feleségével, amikor betoppant Minako. Először nem is vette észre a fiút, egy asztalhoz ment, ahol már egy férfi várta. Puszival üdvözölték egymást. Harot elöntötte a féltékenység, de azért nyugton maradt. Fél füllel hallgatta Minako és az idegen férfi beszélgetését.

• Örülök, hogy ma is eljöttél.
• Ez még nem jelent semmit Zaros. Mondtam, hogy időre van szükségem.
• Még mindig nem heverted ki azt a ficsúrt igaz?
• Nem, még nem sikerült. A fiam lépten nyomon rá emlékeztet. Sokszor még mindig várom, hogy egyszer felbukkan és azt mondja, hogy szeret és sajnálja hogy otthagyott. Bár nem tudom meg tudnék e bocsátani ennyi év után.
• Az ajánlatom még mindig áll. Én szívesen leszek az apja a fiadnak.
• Nem tudnék neki hazudni. És neked sem. Bármit tett velem Hiro apja, én még azt hiszem mindig szeretem. De ez maradjon kettőnk között.

Haro ugrálni tudott volna a boldogságtól. Szereti! Minako szereti! Kérdés, hogy meg tud e bocsátani neki, mert ha igen, abban a minutumban elhagyja Marenát.

• Kérsz valamit inni, Minako? – kérdezte Zaros.
• Nem köszönöm, csak azért ugrottam be, nehogy itt várj rám órákon keresztül. Most fektettem le Hirot és néha elég nyugtalanul tud aludni.
• Értem. Akkor menj csak. És adj neki egy puszit a nevemben. – mosolygott Zaros.

Minako visszamosolygott.

“Bárcsak tudnám szeretni. Engem is szeret és a fiamat is imádja. Vele nyugodt életem lehetne. Istenem miért nem tudom őt elfelejteni? Miért nem megy ki Haro a szívemből és az eszemből?”

Közben felállt és megfordult, hogy elinduljon kifelé. Ekkor ledermedt. Haro így pont előtte ült. Amikor bejött észre sem vette, de most minden vér kiszökött az arcából. Haro is a lányra meredt, mintha most vette volna észre.