Gondolatok
2. fejezet

- Meglepődtél valamin?- kérdezte döbbent arcomat látva.
- Nem… Én… Csupán emlékeztetsz valakire…
A fiú elmosolyodott.
- Rajzfilm sorozat.
- Tessék?- kérdeztem meglepődve. Magamhoz térve döbbenetemből, gyorsan
válaszoltam.- Hát persze… De te… Úgy értem… Te nem
lehetsz ő.
A fiú felfelé mutatta mutatóujját. Én megláttam az ismerős kék gömböt.
Rémületemben felkiáltottam.
- Hé mit csinálsz? Ez veszélyes!
- Mi? Tehát akkor te látod?
- Igen. Ez egy hosszú történet… Yusuke.- A fiú felémfordult. Arcán
fájdalom tükröződött.
- Mi a neved?- kérdezte halkan.
- Yumi Kauro.
- Te nagyon hasonlítasz rá… Keikora…
Elpirultam, de valami… valami furcsa tűnt fel… Miért olyan
szomorú. Belém hasított a felismerés. Nem, az nem lehet…
- Mi történt Keiko- val? – Kérdeztem félve-dadogva…
- Meghalt… Egy éve… Miattam… - felelte elhaló hangon.
Nem hittem a fülemnek. Nem. Az a mosolygós arc… Ő nem halhatott meg.
Kicsordult az első könnycsepp. Yusuke ismét rámnézett azokkal a meleg
szemekkel.
- Hiszen te nem is ismerted.
- Én… Csak… hosszú… Nem értenéd. Hogy értetted azt, hogy
miattad halt meg?
- Szerettem őt. Viszont sok ellenségem volt. És ezzel őt is veszélybe
sodortam.- Az iskolám felé sétáltunk.- Elvitték. Én már nem tudtam
segíteni…
Én azt akartam, hogy létezzen. Hogy boldog legyen, mondjuk velem. De
tisztában voltam azzal, hogy ha Keiko is él, biztos vele lesz. Én nem azt
akartam, hogy Keiko eképp ne legyen velünk… Még egy könycsepp. Valami
megváltozott. Ő valóban létezik, de már nem ugyan az. Nem az a faragatlan
fickó. Még egy könycsepp. Megálltam és némán zokogtam. Elém állt és
letörölte könnyeim.
- Most biztos csalódtál. A „ nagy hős” akit egy rajzfilmből
ismertél, nem tudta megmenteni azt akit szeretett. Soha nem engedhetek
senkit közel magamhoz. Különben ők is… ők is elmennek.
- Ne…- nyöszörögtem.- Ne mondj ilyet.
Fájdalom hasított a szívembe ahogy a fájdalmas arcot bámultam. Azt az arcot
aki még mindig iszonyú helyes, de már nem ugyan az.