Gondolatok
6. fejezet

- Sajnálom, Yumi.
- Ugyan. Hiszen túléltem, nem igaz? – néztem rá mosolyogva.
Az egyetlen dolog ami nyomasztott az az volt, hogy tudtam: amint
felgyógyultam el kell mennem. Yusuke nem fogja hagyni, hogy itt maradjak.
Nehogy megint megtámadjanak… vagy megöljenek…
- El kell majd mennem, ugye? – kérdeztem szárazon. Sírás mardosta a
torokom, de tudtam: az már nem menne.
Yusuke nagyot sóhajtott. Ránéztem. Láttam rajta, hogy valamin vívódik.
- Nem akarom, hogy valami történjen veled…
- Nem érdekel!!!- keltem ki magamból. – Vállalom a veszélyt, érted?
Nem akarok elmenni. Nem akarok élni nélküled. Ha arra… arra kérnél,
hogy elmenjek, - a melkasára raktam a kezem – meghalnál… itt
bennem.
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám?- kérdezte.
- Tudod ott, akkor mikor meglőttek, nekem már mindegy volt. Soha, soha nem
hittem volna, hogy létezel. Amikor gyerek voltam, - éreztem a tekintetem
egyre homályosul, mintha mély, fel nem oldható bűbáj bűvöletében álltam
volna – imádtam azt a rajzfilmet, amiben ti szerepeltetek. 16 évesen
vettem komolyan a fejembe, hogy megkereslek. Kellettél. Valami
megfoghatatlan érzésnek tudatában tudtam, hogy vagy, hogy tényleg élsz.
Akkor 20 évesen amikor ide érkeztem, tanulás álnéven, égen-földön
kerestelek. Minden mindegy volt, csak egyszer láthassalak. Egy év után
aztán feladtam a reményt. És ott, amikor találkoztunk, megláttam azt a
szomorú arcot. Nem bíztam benne, hogy elfogadnál, de nem is érdekelt. Csak
lássalak mégegyszer mosolyogni. Keiko elment. Szerettem volna mindent újra
kezdeni. Csak, hogy neked jó legyen. Érted már? Az volt a célom, hogy
élhess. Amikor meglőttek, örömmel haltam volna meg, mégis; az élet ugyan
úgy örömet okozott volna…Feladtam volna; érted fel.
Könnyeztem. Az örömtől, hogy ezt kiadhattam magamból, vagy a bánattól?
Magam sem tudom. Yusuke felállt. Azt hittem elmegy. De nem csupán az
ágyamra ült és megfogta a kezem.
- Én soha nem gondoltam volna, hogy így érzel. De azt tudtam, hogy az
elmúlt napokban már nem akartam az eszemre hallgatni. Nem ésszel akartalak
szeretni. Szívvel, mint Keiko-t.
És menne is. Tudom, hogy tudnálak. De mindent megteszek, hogy ne kelljen,
mert féltelek. Zokogtam. Nem akartam, hogy féltsenek. Nem vagyok
rászorulva. Csak szeretni akarok. Akár a halálon túl is. Nem érdekel az, ha
meghalok. Rajta kívül semmi.
- Szeretlek… - suttogtam halkan. – Ha azt akarod elmegyek. Csak
egy szavadba kerül. De tudom: csak önmagam árnyéka maradnék. Valaki aki nem
én vagyok…