2. fejezet- Találkozás

Na oké… Szóval egyedül élek egy pesti lakásban és most izgatottan
várom a Ferihegyen, hogy a japán cserediákok megérkezzenek. Az egészben
csupán néhány aprócska hiba van:
- Egy kukkot sem tudok japánul
- Hárman jönnek
- Ráadásul fiúk…FIÚK!!!!!!!
- Szellem detektív vagyok könyörgöm!!! Miért cseszik ki velem ennyire az
élet??
Utolsó reményem, hogy valami csoda folytán a fiúk tudnak magyarul…
Persze jó oldala az egésznek, hogy megetethetem őket valami rohadt erős
magyar kajával… Na jó nem…
- A 13:00 órás japán járat hamarosan leszáll…
Oh remek… Mondjuk annak kifejezetten örülnék, ha legalább helyesek
lennének. Igazából az a helyzet, hogy fogalmam sincs kik ezek fiúk… A
nevüket ugyan tudom, de hogy kérdezném meg?? Kb. annyit tudok japánul, hogy
Konnichiwa, aztán kész. Leszállt a gép. Komolyan mondom, hogy nem tudom kik
ezek… Hogy néznek ki? Azt meg nem kérdezhetem meg minden utastól,
hogy:
- Bocs, nem te vagy Yusuke Urameshi?
Persze mindebből talán csak a nevét értené. A reptér váróterme lassan
kezdett kiürülni. Aztán megpillantottam három kb. velem egyidős fiú állt.
Kétség kívül nem magyarok voltak. Nyugalmat erőltetve magamra /ugyanis a
szívem igen hevesen dobogott/ lassan a fiúkhoz sétáltam.
- Hy!- nyögtem ki az első köszönést ami hirtelen eszembe jutott. - Yusuke
Urameshi? - Néztem kérdőn a fiúkra…-Fogalmam sem volt arról, hogyan
fogunk kommunikálni az elkövetkező két és fél hónapban. Ugyanis az iskola
utolsó két hetét itt fogják tölteni. Aztán pedig egész nyáron itt lesznek.
A fekete hajú fiú rám mosolygott jelezve, hogy ő az. Én intettem, hogy
kövessenek. Tömegközlekedéssel egy szűk óra alatt a lakásomon voltunk. Egy
hatalmas sóhaj szakadt fel bennem. Na most már csak azt kéne megtudnom,
hogy ők mit esznek… Nem is… előbb talán a nevük kéne..
-Eszti . – mondtam magamra mutatva, majd a fekete hajúra. -Yusuke. A
többiekre néztem és megrántottam a vállam. A hosszú vörös hajú rám
mosolygott.
-Suichi.- A másik, aki szintén vörös volt /bár inkább a narancs egy
sötétebb árnyalata/ is közölte a nevét. – Kuwabara. - mondta
egyszerűen. Ismét mosolyogtam. Csináltam nekik krumpli pürét, arra gondolva
ezt mindenki szereti, és rántott húst. Miután megterítettem, az étel szinte
pillanatok alatt tűnt a „semmibe”. Még Suichi normálisan és
kedvesen viselkedett, addig a másik kettő egy óra alatt kb. 10-szer kaptak
össze. Kérdőn néztem a fiúra. Ő csak lemondóan mosolygott.
Az elkövetkezendő két hétben vagy a sulimban dekkoltunk, vagy Pest
múzeumait, hidait és egyéb nevezetességeit mutattam meg a fiúknak.
Több-kevesebb sikerrel. Egyik a Szépművészeti Múzaumba töltött
kirándulásunkon, Kuwabara és Yusuke majdnem tönkretett néhány festményt.
Utána nem győztem magyarázkodni a nőnek, aki a teremre felügyelt. Azt
hiszem eközben Suichi alapos fejmosásban részesítette a fiúkat.
Suichi…Vele nagyon sokat sétáltunk. Nem beszéltünk, hiszen nem
értettük egymást. Ezt mellesleg én megtudtam volna oldani, de akkor meg
magyarázkodhattam volna. Mindegy. Lényeg, hogy sokszor sétáltunk együtt,
csak mi ketten. Néha még vörös rózsát is kaptam tőle, amiről akkor még nem
tudtam, honnan varázsolja elő őket. Minden esetre, ott már sejtettem, hogy
ezen a nyáron szerelmes leszek. Persze nem úgy képzeltem el az egészet,
ahogy az történt…
Viszont arra is rájöttem ebben a két hétben, hogy nem főzök annyira
rosszul. De az is lehet, hogy a rizs után ez felüdülés volt a
fiúknak…
Az égnek is hálát adhattam, mert egy árva küldetést sem sóztak rám. És
nagyon megkedveltem a három srácot. Akkor is, ha néha kicsit idióták, vagy
nem értem őket. Az életem is teljesen más lett. Teljesen felvidultam. Meg
persze Suichi tényleg nagyon helyes volt…